[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

46. Kazinczy Napok (6. rész)

szerző: Dr. Fried István 2015-06-29

 

46. Kazinczy Napok (6. rész)

 

Az egyszemélyes őrjáratok nyomában

 

„megmaradni több, feladatszerűbb, vál-

lalkozás, mint beszerezni és hódítani.”

 

(Márai Sándor: Jakab polgár anyja

 

 

Rembrandt 1642-es, nagyméretű festménye, az Éjszakai őrjárat egy öntudatában megnövekedett, szervezettségével magabiztos város polgárőrségének 29 tagját ábrázolja, feladat-végzés, körültekintés, megbízók sugalmazásának megfelelő „munka” közben, mintegy jelzéséül annak, hogy egy új, értékteremtésére joggal büszke, erejével csak élni és nem visszaélni akaró osztály készül próbáját adni: képes megvédeni azt a rendet, amely felváltja a jóval kevesebbek, a származás előjogai szerint épült államot, társadalmat szervező osztály világát. Rembrandt őrjáratra induló polgárai a folyamatosan szerveződő váltás hősei, kik a munka, a kézzel teremtés, az érdem alapján történő megbecsülés hitét, reményét és „valóság”-át képviselik. A civitas-ét, amely a műveltség, a valódi értékek alapján ítélkezik, és amely a jog szerint cselekszik, fokozatosan lépve előre azon az úton, amelynek célja majd a polgári demokrácia megjelölést fogja kapni. Feltételezhető, hogy a „világ”-gal, illetőleg Európával, az erősen változott körülmények következtében a hazai helyzettel szembesülni akaró, a „világ”, Európa, illetőleg a hazai helyzet régi-új körülményeit személyesen megtapasztalni kívánó Márai Sándor jórészt hasonló éthosz jegyében indult egyszemélyes őrjárataira, mint a Rembrandt-festmény 29 polgára, polgárként ő is, immár annak tudatában, hogy nemcsak a teremtés és az őrzés, nem pusztán a védelem és a végrehajtandó megbízás a feladat, hanem a megmaradás, amelynek egyre szigorodtak a feltételei; 1936 és 1941 között kiváltképpen, jócskán, nem előnyére fordulván a világ, Európa, Magyarország – és a polgárság történelme.

 

Nem kis merészség igényeltetett ahhoz, hogy Márai sokak számára váratlanul műfajt váltson, a sikeresnek bizonyuló regény-, novella- és újságcikk-írás után az útirajzok következtek. Igaz, az 1920-as esztendőkben volt már berlini, majd párizsi tudósító, ebben a minőségében számolt be németországi és franciaországi élményeiről, az 1920-as évek közel-keleti útjáról szól az Istenek nyomában, az Egy polgár vallomásai második kötetében is akadtak rövidebb úti beszámolók, de csupán az 1936-os Napnyugati őrjárat vállalta az életmű új tájékozódásának bejelentését, igaz, némi megszorítással, mivel az alcímben utalt a prózai epika számára sikeres formájára: „egy utazás regénye”. A nem túlságosan vastag kötet hét esztendő alatt több kiadást ért meg, 1943-ra elérte a tízezres példányszámot, ami akkoriban jelentékenynek nevezhető. Hogy a kortársak jól értették a mű intencióját, jelzi, hogy Sándor Imre a Prágai Magyar Hírlap 1936. (egyik) májusi számában „Egy európai utazás Európában” címmel méltatta a Márai-művet, míg a Szocializmusban Mónus Illés a könyv záró mondataiból ragadott ki egy passzust: „csak a szabadság levegőjében”. 

 

Kissé előre futva az időben: 1941-es a Kassai őrjárat, mely a megváltozott helyzet megváltozott magatartás-formájának megjelenítését ígéri, és éppen ezért nem marad meg a címben jelzett szűkebb (földrajzi) keretek között. Pontosan érzékelteti az Erdélyi Helikonban napvilágot látott ismertetés (1941. ápr.), Kádár Imre tollából: Ki a felelős az európai kultúra összeomlásáért? Elmondható, hogy a „napnyugati” (ezzel a némileg archaizáló kifejezéssel érzékelteti az utazó a maga „eltérő” nézőpontját) és a hazai, a szülővárosra utaló, a legszemélyesebb, a „kassai” őrjárat egymás folytatásaként, ugyanannak a „kaland”-nak (az írásénak, az utazásénak, a polgárság lehetőségét, elkötelezettségét, feladatait kutatóénak) csak a földrajzi térben elkülönülő lényegéről kíván beszámolni, a helyszíni szemle mindenekelőtt az önellenőrzés jegyében áll, a Nyugat alkonya nagyhatású vészjóslásával szemben arról kíván az utazó meggyőződni, polgártudatának van-e még időszerűsége, Európa, demokrácia, citoyen-magatartás megvalósítható-e még a baljóslatú előjelek, a háborúra készülődő, majd egy totális háborút kirobbantó „ordas eszmék” ellenében; helye van-e még a világban az értelemnek, az egyensúlynak, az önként vállalt fegyelemnek, mikor minden (főleg 1941-ben) cáfolni látszik még csöndes elgondolásának realitását is. 

 

Márai Sándor némi habozás után (mely inkább az érdeklődés felkeltését szolgálja, a késleltetés retorikájával élve) rászánja magát a londoni utazásra, bécsi, franciaországi kitérővel, hogy az egyik legrégebbi és leginkább produktívan működő európai parlamenti demokrácia hétköznapjaiba pillantson be. Személyesen győződjék meg arról, hogy az itt megvalósuló, egyként jó- és rosszhírű, valóban „nagy”-britanniai létezés működőképes-e. Az előbb forradalmával a rendszerváltást sürgető, majd egy kiegyezéses megoldással az abszolutizmus helyét átvevő parlamenti kormányzást századokon át példázó, Európa egyik legtevékenyebb, nagyhatalmú polgárságával rendelkező angliai monarchia letéteményese-e a demokrácia eszményének, őrzi-e, továbbviszi-e azt az eleinte utópisztikus víziót, amely a hatalom bölcs megosztásának elvében létesítette a megközelítő jogegyenlőséget, amelyet (a személyi szabadságot illetőleg) a „habeas corpus act” erősített meg. S a hétköznapokban érzékelhető, tetten érhető életforma vajon csak egy megmerevedett alakzatnak a lenyomata-e, netán az élhető életé; polgárinak minősíthető-e abban az értelemben, amiként Márai előtt egy idealizált kassai és/vagy kolozsvári társadalomszerkezetben „művé”, ihlető társadalmi eseménnyé formálódott? S mindehhez képest az 1941-es, kassai őrjárat során fölvetődő kérdések, az alkotó társadaloméi, a jól működtetett emberi–városi viszonyokéi, mennyiben láthatók a hétköznapokban, milyen mértékben Angliában 1936-ban, milyen mértékben a világháború esztendeiben Kassán, 1941-ben. Az egymásra olvasott két őrjáratban nem a centrum, az európai áll szemben a perifériával, a vidéki – magyar – (kis)várossal, hanem a feladat azonosítja az egymástól (földrajzilag) távolit a polgári érzületben (a számtalan különbség ellenére) közelivel. 

 

Az 1939-es, a mottóban idézett, különösen személyes hangú, mivel személyes érintettségű, újságcikknek szánt, önvizsgálatként funkcionáló Jakab polgár anyja üzen a koreszméknek, nem a szerzés és a hódítás tanulságait hozza magával az író a kassai temetőből, ahol a városvédő ősök, a dómépítő polgárok, a műveltség kassai reprezentánsai (nem a nagy művésznevek egykori hordozói, hanem a hétköznapokat, a polgári lakást, a szobabelsőket, bútorokat megtervező, az érintkezés kultúráját, a tapintatot képviselők) üzenik Márai szavával: a Nyugat alkonya véresszájú profétáival, a háború apostolaival, a szerzés és hódítás sokak által dicsőített bajnokaival szemben a megmaradás a hőstett, melynek mértékegysége (tudjuk Márai más írásaiból) az ellenállás. S ez a Kassai őrjáratot olvasva már csak azért is megdöbbentően feltűnő, mivel Márai 1938 és 1943 között szerzett újságcikkeinek kötetnyit kitevő gyűjteménye mintha ellentmondana az őrjáratok szellemiségének 

 

A feltételes módot akár el is hagyhatjuk, az Ajándék a végzettől című kötetben közölt újságcikkek a visszacsatoláson érzett eufóriában fogantak, a reflektálatlanul, mintegy propagandaszerűen (bár nem csekély igényességgel) fogalmazott újságcikkek a visszaszerzést, a területgyarapítást üdvözlik, igazolják. Nemigen szorul magyarázatra, hogy az első világháborút lezáró békediktátum mily sebet ütött a magyar társadalmon, a magyar értelmiség, ennek hangulatot adva az írók mily igazságtalannak tartották az etnikai és nyelvi határokat semmibe vevő, a népek önrendelkezési jogát nem érvényesítő döntést. Hogy Márai szülővárosa idegen föld lett, egy másik köztársaság része, s az „idegenek” igen kevés empátiával kezelték az őslakosok problémáit, eléggé ismert. Az is, hogy Csehszlovákia a nemzetiségi kérdést tekintve ugyanolyan méltánytalan politikát folytatott, mint egykor a Monarchia, és kivételektől eltekintve nem volt képes megnyerni a földjén maradt magyarságot egy demokratikus köztársaság ügyének.  

 

A történetet nem folytatva utalok Márai szigorúan önkritikus önéletrajzi művére, amely Hallgatni akartam címmel a hagyatékból bukkant föl, majd jelent meg, ebben értelmezi mind az irredentának nevezett magatartást, mind a magyar kormányok revíziós politikáját, majd a visszacsatolás után elkövetett hibákat, amelyeknek szenvedő alanya éppen az a magyarság volt, amely valóban a megmaradásért küzdött húsz esztendőn keresztül. S míg az Ajándék a végzettől nem tagadhatóan a kormánypolitika szolgálatában álló írásokat közöl, hozzátéve: míves városképeket, színes helyszíni tudósításokat is adva, a Kassai őrjárat a számvetés könyve, az egyoldalúan lelkes(ítő) hangnem helyébe a töprengés, a mérlegelés, a Nagnyugati őrjáratból ismerős, az írástudók felelőssége elől nem menekülő gondolatok kerülnek, a polgári demokrácia egyáltalában nem lett időszerűtlen; a francia összeomlás felszínre hozta mindazokat az ellentmondásokat, amelyeket nem tudatosított (eléggé) az a polgári világ, amely a Napnyugati őrjáratban még életerősnek látszott. Természetesen már akkor sem volt nevezhető a lehetséges világok legjobbikának, az ún. – ekkor távolinak tűnő – jóléti társadalom fényei és árnyai egyként megfontolásra késztettek, az olcsó tömegcikkekkel elárasztott nagyáruház bősége szinte egyszerre volt elkápráztató, és szoktatott le lassan a minőség becsüléséről; veszélyesnek mutatkozhatott értékek lefelé nivellálódása. Mégis, mindennek ellenére a Nyugat élte életét, reményt sugárzott, Márai eképpen indult visszafelé: „A művelt emberi világ bástyáin állnak őrt, nyugodtak és figyelmesek, messzire látnak, egy világot építenek, s hisznek abban, hogy a csatákat elvesztik, de minden békét megnyernek végül.” 

 

Zárásképpen: „Utazz haza, gondoltam, s meséld el, hogy még egyszer ízlelted ezt a levegőt; szívd tele tüdődet és eszméletedet nyers párájával, s adj hírt, hogy élnek még Napnyugaton emberek, akik nem tudnak másként lélegezni, csak a szabadság levegőjében.” Márai 1941-ben már a francia összeomlás okait kutatja, a német fegyverkezésre nem érkezett megfelelő nyugati válasz, úgy vélték, hogy a két totalitárius hatalom egymásnak esik. A gyanútlan (?) franciák vesztesnek látszanak, de Márait nem hagyja el a hite. 1936-ban hazatérve mesemondásra vállalkozott, s leírta, hogy az esetleges vereség időleges, 1941-ben úgy tetszett, nincsen miben hinni, a halottaktól, az ősöktől vár üzenetet, Kassa történelméből merítene: mint védte meg önmagát, jogait a polgárság a városra törő főnemesi hatalmaskodással szemben (Ez lesz majd A kassai polgárok című dráma története): mikor a szobrász vésője gyilkos fegyverré válik, mikor a mesterségüket békésen űző, csöndes polgárok szembeszegülnek a nagyúri önkénnyel, mikor az eredményes városvédelmet követőleg megalapozódik a polgárok joga és szabadsága. 

 

Nemigen feledhető, hogy Márait 1936-ban nem korlátozta a cenzúra, bizonyos megkötöttségektől eltekintve szabadon fogalmazhatott, erőteljes nácizmus-ellenes írásokat tett közzé népszerű napilapban. 1941-ben éber cenzorok vigyázták az írástudók szavát; Márai óvatosan, de aligha félreérthetően nyilatkozott meg, mintegy előlegezte a Hallgatni akartam szókimondását. 1936-ban az utazó tárgyszerű megfigyelésre törekszik, ellenőrizni akarja „hitét”, közelről szemügyre venni a demokráciák értékállóságát, Európa jobb felének helyzetét. 1941-ben a jól ismert várost járja be egy nap alatt, ám ez az egy nap a körbejárás teljességével gazdagít, nem csupán „minden régi, kedves helyet bejár”, a költővel szólvást, hanem keresi és megleli a „boldog békeidők” gyermekkorának nyomait (nem voltak azért oly maradéktalanul boldogok), ellátogat oda, ahol a táj és múlt összehangzik, felülről tekint alá, hogy a kilátópontról jobban lásson, érzékelje a távlatot, majd a temetőben nyugvókat szólaltatja meg, századok tanúit, hogy a maga tanúvallomását hitelesítse. 

 

A Napnyugati őrjárat a veszélyeztetett béke-időszak mellett hangoztatott tanúságtétel, fölhíván a figyelmet a korántsem csekély tétre. Akkor, amikor a német irodalom színe-java már emigrációba kényszerült, az írástudók egy része pedig belevész öncélúnak bizonyuló játékaiba. A Kassai őrjáratban fölfokozódik a kérdés: hol tévesztettek utat az írástudók, mit mulasztottak el, miért nem hangzott hangjuk a veszélyben, a veszély erősbödésekor. S mi személyesen az ő, Márai Sándor külön felelőssége? Innen a hangnemváltás: a Napnyugati őrjárat tárgyszerűsége, iróniája a Kassai őrjáratban a líra szenvedélyességébe csap át, olyan elbeszélőt teremt meg, aki Márai Sándor élményeit és emlékeit fordítja szembe a történelemmel, amelyben az elbeszélő megformálta Márai Sándornak, az írástudónak helyt kell állnia.

Innen következtethetünk tovább. Elsősorban abba az irányba, miszerint az útirajz, útleírás az (ön)életrajz egy változatának is felfogható volna, jól kiszámítható időszakaszba sorolódik, kitetszik, hogy az útleírás elbeszélőjének és az útra emlékező személyiségnek nézőpontja szinte teljesen egybeesik, valamint a bejárt tér (a megtett út) egyben az ismeretszerzés, a tapasztalat földrajzilag körülírt tartománya, amelyben az előfeltevés és a meghatározott idő alatt elsajátított különféle ráismerések szembesülnek egymással, életrajzzá, az élet egy periódusává állnak össze. A „tét” mindenképpen az „egy polgár” világban, történelemben, a fenyegetett korszakban elfoglalt helyének megőrizhetősége, amelynek során éppen a pusztán őrzésre berendezkedett magatartás bizonyul igen esendőnek. Az (ön)életrajzi értelmezhetőségre szűkítés (éppen ezért) a védekezés gesztusait teszi mindenekelőtt nyilvánvalóvá, ilyenkor egy, többnyire feltételezett, olykor idealizált múlt kap megszépítő vonásokat a kegyetlen-kíméletlen jelennel szemben, s a személyiség az áldozat, a kiszolgáltatott egyén szerepét kénytelen eljátszani. A Napnyugati őrjárat (gondolatilag rájátszva Rembrandt aktív polgárőrségére, amely nem pusztán őriz, hanem véd, ment, közbelép, segít is) ugyan a megszemlélés, az emlék ellenőrzése szándékával indít (és részben zárul), tartózkodik az értekező prózába illő történelmi okfejtésektől, inkább a mikrotörténet elbeszélését vállalja, amely teret biztosíthat az anekdotikus fordulatnak, az ironizáló kommentárnak, az úti élményekre történő, nagyon személyes reagálásnak. 

 

A Kassai őrjárat szigorúbban behatárolt tere már indításában megadja a szemlélet irányát, a fentről lefelé irányuló tekintet (a repülőgéppel történő utazás), majd a kassai (gyermekkori) helyek végiglátogatása olyan konfrontációra kínál alkalmat, amelynek során a helyi és a nagyvilági, a kassai és az európai, a múltbeli és a közvetlenül kortársi, az epikai és a lírai egymásra/egymásba épülhet, a részben földereng az egész, a messzi távlatú, az egészben pedig a rész elhelyezése/elhelyezkedése valósulhat meg. A Napnyugati őrjáratnak legfeljebb bevezetése villantja föl az útra látszólag vonakodva készülő helyi vonatkozásait, hogy aztán az út folyamán elfedődjék mindaz, ami csak helyi, hazai, hiszen a Nyugat alkonya az európai kultúrkör, a fausti műveltség hanyatlásának rajzával döbbentette rá a világháborúban és az azt követő esztendőkben el/megtévelyedett európai értelmiséget, s ösztönözte arra, hogy a kétségbeesésen túl keressék meg a hagyományokhoz méltó modus vivendi-t. Ennek aztán többet között az lett a következménye, hogy nem kevesen különféle szélsőséges ideológiákban, majd a szélsőséges ideológiák által igazolt totalitárius államképződményekben véltek otthonra lelni. 

 

Márai egy rövid közjáték után fokozatosan közeledett ahhoz az állásponthoz, amelynek legmarkánsabb kifejtését az Egy polgár vallomásai két kötetében olvashatjuk, annak ellenére, hogy az általa fölvázolt családi tabló a legkevésbé sem felel meg annak a polgári (citoyen) eszménynek, amely a reneszánsztól a XX. század inkább idealizált, mint valós társadalmáig egy életforma, egy műveltség, a merő civilizációval, a pusztán civilizatórikus modernséggel szemben kialakított kultúra alternatíváját testesítette meg az erőszakoltan korszerűnek látszó, a tudással szemben mindössze értesültségen alapuló társadalmi rendszerrel vitahelyzetben. 

 

Azt az európaiságot, amely Márai esetében az 1930-as esztendőkben nem a pán-európai gondolat jegyében kapott alakot, a Napnyugati őrjárat elbeszélője – ismételve a korábban leírtakat – életformaként, magatartásként, értékként, korszerűsített (és nem csupán időszerűsített) hagyományként jelöli meg, a nagy elbeszélésekkel szemben a maga kiselbeszélésének a megfelelő formát keresve. Utazás is, regény is, a két írói cselekvési alakzat szintézise, beszámoló és irodalom, a tapasztalatok közlése és a mű mint médium. A Kasai őrjárat mindennek „időszerűségét” veti föl, az elbeszélő nem elégszik meg a laudator temporis acti (a múlt idők dicsérője) kinyilatkoztatásaival, nem idealizál, hanem értelmez, nem rajong, hanem elemez, s a történelem nagy elbeszélésbe futtatható üzenetét a jelen ellentmondásainak, „kihívásainak” nézőpontjából mérlegeli, számot vetve, miféle tévutakra tévedt az európai értelmiség, kit terhel a háborús felelősség, menthető-e még az európai műveltség; személy szerint Márai Sándornak, a kassai polgárnak nem egyszerűen mi a teendője, hanem miféle helytállásra telik, s e helytálláshoz mit kölcsönözhet a szülőváros történelméből, amely nem nagyelbeszélésként komponálódik, hanem mikrotörténelemként, a Jakab polgárok, az elsikkadt magyar Buddenbrookok (mint egy 1938-as újságcikkben megörökítette) kiteljesíthetetlenül maradt világaként. 

 

A mámoros napokban Kassa felé utazva Márai arról számol be, hogy útközben Julien Green Naplóját lapozza, Tonio Kröger hazatérése dereng föl, hogy aztán elutasítsa a „regényt”, mivel „minden régi városba haza kell egyszer térni az elveszett fiúknak”, noha az „életformák, melyek e régi európai városokban, Kassán és Lübeckben, Rouenban és Salzburgban bizonyos jellemeket alakítottak, menthetetlenül elpusztultak” (Magyar városok. Kassa, 1939). Azért egy pillanatra figyeljünk arra, hogy Kassa és Lübeck egymás mellett található e virtuális térképen, a száműzött Thomas Mann szülővárosa és a megtérő Márai Sándoré, a megidézések e szomorú fölismerésben azonosulnak. „Minek emlékezni?” – kérdezi, az értelem, a jelentés keresése azonban nem szünetelhet, város és szülötte egymáshoz tartozása nem oldódhat föl. De ez az egymáshoz tartozás sem feledtetheti, hogy sem az Európa-emlék, sem a korábbi őrjárat, sem Kassa és Lübeck lényegi rokonsága nem hullhat a felejtésbe, élő, mozgósító emlék marad, újságcikkben, színműben, regényben köszön vissza: mintegy annak jelzéséül, hogy a Márai-regényvilág forrása az európai és a magyar (irodalmi-kulturális) örökség. Hiszen a Kassai őrjáratban egymástól elválaszthatatlanul jelenik meg a város és a kontinens sorsa, a francia összeomlás Európa jeleneként Kassán is érezteti hatását, az írástudók felelőssége egyetemes, bárhol küszködjék az író a szörny-államok szorításában. 

 

A közhelyszerűen előadott „magyarság és európaiság” Márai őrjárataiban kézzelfoghatóan egymásra utaltság, a Nyugat alkonya magyar visszhangja (Szerb Antaltól Hamvas Béláig) érzékelteti, hogy a magyar művelődés mindig is betagolódott a fenyegetett fausti kultúrába. A Kassai őrjárat helyenként erősen retorizált, lírizált mondataival megalapozza későbbi Márai-művek kassai—európai elgondolásait, A kassai polgárok nevezetes, sokat idézett nyitó mondataitól kezdve (melyben a művész európai vándorútra induló fiát inti, menne mindig Nyugatra, de tartsa eszében, hogy Keletről eredt útnak), az írástudók igehirdetéséig a jogról és a szabadságról, mint az európaiság meghatározó alaptényezőjéről, a Naplókig, a logoszba átforduló mítosz ulisszeszi regényéig (Béke Ithakában), az élete és művészete summázatának szánt trilógiáig, A Garrenek művéig. Elmondható, hogy a két őrjárat tömören, kiselbeszélésbe foglaltan tartalmazza az író-polgár egyik legfontosabb üzenetét, a sokféleképpen, sokak által, családregényben, hanyatlás-regényben, „történelmi” regényben, életrajzban, önéletrajzban, emigrációs regényben, útleírásban, visszaemlékezésben, emlékiratban, megfogalmazott mondandót az európai művelődésről mint lét-meghatározó formáról, amelynek köznapi megnyilatkozási alakzatai, valamint a sokféleképpen magyarázott eszmeisége a megértést, a jóindulat hermeneutikáját célozzák meg, alapvető jellemzője a nyitottság, mindennemű kirekesztés elutasítása, a felvilágosodás emlékezetének szembesítése azzal a humanitással, amely Erasmustól az 1930-as esztendők harcos humanizmusáig egy valójában teljes egészében sosem megvalósult, ideaként és ideálként azonban sosem felejtett polgár-éthoszt tett meg értéknek, példának, lehetőségnek. A két őrjárat nemcsak a megújulásra képes európai műveltség, hanem a hibái ellenére is egyetlen élhető forma, a demokrácia mellett foglal állást. A kinn és a benn helyzetének fölmérésével az útleíró Márai Sándor kiteljesíti önéletrajza és regényei sugalmazásait; egy eszményesített, de korszerűtlenné nem válható magatartásról szól, mikor Goethét jellemzi: „Bátor volt, mert tudott hallgatni, mikor mindenki lelkendezett és kiabált; mikor nemzetek gyermekbetegségeken estek át, őt az élet és a halál teljességét szemlélte. Bátor volt, mert tudott szólani, mikor riadtságában és iszonyatában mindenki elhallgatott. (…) Ki volt? Mondjuk csendesen: «Író volt».”

 

/A szerző egyetemi tanár/

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :