[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

46. Kazinczy Napok (7. rész)

szerző: Dr. Göncz László 2015-09-21

 

46. Kazinczy Napok (7. rész)

 

A nemzeti tudat dimenziói a Nyugat-Pannon térségben 

 

 

Mintegy huszonöt évvel a rendszerváltás után, amely főképpen pozitívan érintette a Közép-kelet európai térséget, manapság számos területen értékválságot észlelünk. Ahhoz viszonyítva értendő az állítás, amit akkor, az egypártrendszer megdöntése után, magunk elé képzeltünk, és amiben reménykedtünk a 20. század utolsó évtizedében. A különböző területek mélyrehatóbb elemzése és az eltérő nézőpontok szerinti vizsgálatok  túlfeszítenék e rövid eszmefuttatás keretét, ezért csupán a nemzeti tudat és az európai tudat kérdéskörének néhány összefüggésére fókuszálok. Elsősorban a Kárpát-medence nyugati részében, főképpen a Mura és Rába menti térségben észlelt jellemzőkre alapozom mondandómat. 

 

A tíz esztendeje bekövetkezett európai uniós csatlakozás előtt az új tagállamok keretében, és azon belül a különböző nemzetek részéről, kiváltképpen a kisebbségben élő nemzeti közösségekben, óriási volt a várakozás. Főképpen az egykori ún. szocialista blokk társadalma várt gyógyírt az egypártrendszer szülte torzulások erőteljesebb enyhítésére, részbeni kiküszöbölésére. A térség országai főképpen a gazdasági együttműködés és az általános emberi jogok formális kiteljesülése szempontjából fogalmaztak meg elvárásokat. Ezzel kapcsolatban – általánosságban – elmondható, hogy a korábban az egypártrendszer zártságával korlátozott közegek szempontjából 1989 időszakában történt előrelépés. Ugyan az utóbbi években kiéleződött pénzügyi és gazdasági válság következtében egyesek hajlamosak az elmúlt két évtized pozitív folyamatait is megkérdőjelezni, ami – objektíve – mégsem helyénvaló.

 

A térségben élő őshonos nemzeti közösségek szemszögéből is voltak pozitív velejárói az elmúlt időszaknak. A kisebbségi magyar közösségek részéről a 20. században mesterségesen megszűnt nemzeti-nyelvi és kulturális együvé tartozás hiányát orvosló, határok feletti nemzetegyesítés lehetősége jelentette az integráció várva várt reményét. Az formálisan meg is valósult, akárcsak néhány más európai nemzet esetében, amelynek kisebb-nagyobb közösségei élnek az anyaországon kívül. Ahhoz nem férhet kétség, hogy az Európai Unión kívül a közösségeink még inkább a perifériára szorulnának, és alighanem a jelenleginél is rosszabb helyzetben lennének. Ugyanakkor tíz év távlatából azt is be kell látni, hogy több szempontból illúziónak bizonyult számos nagy várakozás. 

 

E sokrétű kérdés vizsgálása azzal is összefügg, hogy mit gondolunk, mit gondolhatunk európaiságról, mit a magyarságról vagy a szlovákságról, a szlovénségről és sorolhatnám tovább. Ha európaiságról, európai értékről beszélünk, akkor ma már nem feltétlenül – sőt bizonyos tekintetben egyáltalán nem – a 20. század első felének nagy német, cseh és magyar elmélkedői és írói által megfogalmazott miliőre kell gondolni. Amiről Márai annyira találóan írt a Garrenek művében, amikor a „légkör” közép európai értékrendjére fókuszált, az a közösségi magatartásforma merőben kicsúszott mindennapjainkból. Több kutatás bizonyítja, hogy ma „európaiság” alatt nagyon sokan egyik fő tényezőnek az anyagi jólétet értik. Mások ezt határozottan visszautasítják. Ilyen kontextusban az egységes európai piac adta kereskedelmi és gazdasági lehetőségek, valamint Szlovénia és Szlovákia esetében az euró bevezetése, az észlelt hátrányok ellenére is, előnyös jelenségnek számít.

 

Irreálisnak bizonyult azonban az elvárás, hogy az elmúlt században, különösképpen az egypártrendszer idején ellehetetlenült vállalkozási szokásaink, a „transzparens” ügyvitel és a pontos jogértelmezés (nemegyszer tudatos) hiányából fakadó gondok máról holnapra javulnak. Éppen az ellenkezője érvényesült, ami manapság Szlovéniában különösképpen érzékelünk: a jugoszláv érában is már csődöt valló, gazdasági tekintetben megalapozatlan és fedezetlen kölcsönökön nyugvó államháztartás „gondozásának” a színvonala tovább romlott. Az általában „balkanizálódás” fogalommal jelölt viselkedésforma, ami a törvények kijátszása, az öncélú pártpolitikai érdek és bizonyos társadalmi körök jogtalan vagyon-felhalmozódása formájában nyilvánult meg, sajnos továbbra is erőteljesen jelen van. Mindezért nem az Európai Közösség a felelős, bár kellő szintű „útbaigazítás” onnan sem mindig érkezett!

 

A nemzeti tudat elemzése vonatkozásában adódik a kérdés, hogy a magyarság megmaradási törekvéseit, önbecsülését, az EU-hoz való csatlakozás mennyiben segítette? Előrevetítve megállapítható, hogy a „határtalan” közlekedés és együttműködés, különös tekintettel a korábban megtépázott szabadságérzetünkre, ténylegesen nagy hatással volt ránk. Az európai integrációs folyamat a magyar nemzetpolitika fontos lépéseire, amilyen például a magyar igazolvány-rendszer volt, majd később a magyar állampolgárság egyszerűsített megszerzésének a lehetősége, úgyszintén kedvező hatással volt. A délszláv országokban, ellentétben a kedvezőtlen szlovák fogadtatással, az ún. kettős állampolgárság státusával kapcsolatosan különösebb ellenszenv nem bontakozott ki, ami előrelépésnek tekinthető a szomszédos országok együttműködése terén. Ezt főképpen annak ismeretében kell hangsúlyozni, hogy számos egyéb vonatkozásban az ún. kis-antant reflex még mindig kisebb-nagyobb mértékben jelen van. Ma is előforduló jelenségnek számít, hogy a magyarságot és a magyar nyelvet negatív jelzőkkel illetik, említik. Érthetetlen, de még mindig némi félelemszerűség észlelhető a környező országok többségi nemzetei részéről. Egyes országokban ez túlzottan is megjelenik. Ide sorolható a román és a szlovák ellenszenv a különböző európai autonómiákkal, önrendelkezési elképzelésekkel szemben, aminek magyarázatára racionális érvek nincsenek (Koszovó el nem ismerése, a skót és katalán népszavazás interpretálása stb.). Szlovénia e tekintetben merőben más, pozitívabb álláspontot képvisel. 

 

Az említett magyar nemzeti fejlemények ellenére megállapítható, hogy kisebbségi tudatunkban a múlt században túlságosan mélyen rögződött az államhatár, mint elválasztó vonal. Annak negatív hatása közösségeinkben ma is jelen van. A haza a magyar nemzeti kisebbségek többsége vonatkozásában már nem a Kárpát-medence (jobb esetben a szűkebb régióval azonosulnak), hanem az ország, amelyben élnek. A 20. század válságos időszakainak, kisebbségellenes hangulatának ismeretében ez nem meglepő, és az adott kisebbségi közösségektől, valamint azok tagjaitól számon sem kérhető. Ilyen helyzetben legfeljebb ún. kisebbségi tudatot lehet ápolni, és mentegetni nemzeti létünket ameddig lehet. Határokon átnyúló, teljes nemzeti jellegű összetartozásról már nehezen beszélhetünk; legfeljebb csak a néhány „legmagyarabb” régióban (pl. Székelyföld) vagy némely kisebbségi csoport szűk, elit közegében. 

 

Az okok taglalása külön tanulmány tárgya lehetne, ahhoz azonban nem fér kétség, hogy a magukat nemzetállamnak értelmezett országok, a két világháború közötti időszakban és az egypártrendszer idején, erőteljesen a határ elválasztó szerepét erőltették a kisebbségben élő magyar lakosságra, ami – más kedvezőtlen tényezőkkel együtt – néhány generáció után elérte hatását. 

 

Most, amikor az Európai Közösségben a határok szerepe merőben megváltozott, a „hétköznapi életben” az tapasztalható, hogy nincsen kellő eszköztárunk és erőnk a „zártság-érzés” feloldására. Brüsszelt objektíve a határ menti együttműködés kérdése csak gazdasági és információáramlási szempontból érdekli, a nemzeti tudat és nyelvi sokszínűség tekintetében különösebb erőfeszítések onnan nem érkeznek. Amint közismert, az EU-nak amúgy sincsenek konkrét válaszai, megoldásai a felmerülő beolvadási problémákat illetően. Egyre inkább bebizonyosodik, hogy az Európa Tanács, az EBESZ, az Európai Emberi-jogi Bíróság és néhány további nemzetközi szervezet fontos munkája nem elegendő, akárcsak általánosságban az emberi jogokra hivatkozni is kevésnek bizonyul. Közép-Európa vonatkozásban különösképpen gondba ejtő, hogy e több országra kiterjedő régión belül átfogó és hatékony gyakorlati kisebbségvédelmi együttműködés – egy-két pozitív példától eltekintve – nem várható. A bilaterális kapcsolatok keretében legtöbbször éppen az ún. kisebbségi tartalmak egyeztetése idéz elő feszültséget. E téren gyökeres változást csak az jelentene, ha kisebbségvédelemmel az Európai Bizottság is programszerűen foglalkozna, ami pillanatnyilag – részben a migrációs kérdéssel felmerülő gondok növekedése miatt is – sajnos eléggé megvalósíthatatlannak tűnik! 

 

A valamennyire tágabban értelmezett dunántúli (vagy nyugat-pannon) régióban a különböző népcsoportok nemzeti tudata hasonlóságokat és eltérő vonásokat egyaránt mutat. Közös jelenségnek számít, hogy a legtöbb nemzeti közösség esetében – muravidéki magyarok, Rába-vidéki szlovénok, őrvidéki magyarok, magyarországi horvátok stb. – a nemzeti tudattorzulás erőteljes megnyilvánulásaival találkozunk. Bár őshonos, konkrét földrajzi területhez kötődő kisebbségi közösségekről van szó, a legtöbb esetben szórványattitűdök jellemzőek már rájuk. Az asszimiláció és a fogyás más szerteágazó okai ellenére számos esetben még mindig bizonytalansági tényezőként élik meg a többségi nemzetek részéről az adott kisebbségeket. Ez annak dacára igaz, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozók immár jelentős aránya kettős kötődésűnek tekinthető (és annak is vallja magát). 

 

Az említett tájegység magyar kisebbségi közösségeire a nemzeti tudat erőteljes gyengülése, a többségi nyelv dominanciája, a hungarusz-tudat megszűnése a jellemző, de pl. az ausztriai szlovénoknál is hasonló vonások észlelhetőek. A Szlovéniában élő magyarok esetében elmondható, hogy a kisebbségvédelmi jogok magas színvonala ellenére, mivel a gyakorlat távolról sem követi a jogi normákat, a közösség nemzeti tudata meglehetősen gyenge. A gyengüléshez, a két világháború közötti erőteljes és nyilvánosan hangoztatott jugoszláv asszimiláló politikai, valamint az ún. vasfüggöny okozta hermetikus elzártság mellett az ötvenes évek elején hozzájárult az 1959-ben bevezetett kétnyelvű oktatási modell is, ami e téren nem valósította meg a hozzá fűzött reményeket. A modellhez fűzött elvárásokat objektíve a magyar kisebbségi közösségre lehet/szabad értelmezni, mert vakság lenne nem felismerni, hogy az illetékes állami szervek részéről e sajátos oktatási modell (amelynek az egypártrendszer idején, sőt még utána is a csodájára jártak) sokkal inkább politikai jellegű „megoldás” volt, mintsem a kisebbség megmaradását és  nyelvi fejlődését megalapozó intézményrendszer.  

 

Az elmondottak alapján objektíve beszélhetünk-e a határon túli „magyar” régiók zsákutcájáról? A Muravidék esetében, véleményem szerint, a rábólintás közel áll a valósághoz. Az említett tájegység vonatkozásában a  kérdésfeltevés sokkal inkább úgy helyénvaló, hogy a jövő szempontjából átmenthető-e olyan multikulturális környezet, többnemzetiségű régió, ahol a magyar értékek is a következő évtizedekben érvényesülhetnek? Ha a huszadik században számos tragikus esemény és körülmény nehezítette a muravidéki magyar közösség létét, megmaradását, és mindez mellett a szlovénok „szocializálódása” igencsak magyarellenes hangulatban zajlott, a 21. században olyan légkörre lenne szükség a Mura menti térségben, amely a magyar közösség megmaradását lehetővé tenné, és a többségi nemzetet is rádöbbentené a magyar jelleg történelmi jelenlétének előnyeire. Fontos lenne felismerni, hogy ami magyar, az nem „ördögtől való”… 

 

Végezetül összegezhetjük, hogy az első világháborútól máig kisebbségvédelemről elméleti szinten sok szó esett, azonban őszinte törekvés a nemzeti kisebbségek megmaradására általában elmaradt. Még ott is, ahol maga a jogrend példaértékű, mint például Szlovéniában. Ennek szomorú következménye, hogy a határ menti kisebbségi közösségek lélekszáma mindenütt „törvényszerűen” csökkent, a kisebb lélekszámúak már megszűnőben vannak vagy erőteljesen szórványosodnak. 

 

A Muravidék vonatkozásában azt is boncolgatjuk, hogy a kettős identitás intézménye a fentebb vázolt légkör reményében legalább felemás megoldást jelenthet-e? Véleményem szerint kis lélekszámú közösségek esetében van/lehet annak perspektívája, vagyis feltétlenül többet jelenthet a teljes nemzeti-nyelvi „eltűnésnél”. Arra azonban minden esetben szükség lesz, hogy az elkövetett hibákból okulva, kinek-kinek az adott régió hagyományainak megfelelően tényleges nemzeti túlélési formát találjunk. A 21. század folyamán talán majd ennek szükségszerűségét valamennyi közép-európai nemzet felismeri, mert az ellenkező esetben e földrész egyik legfontosabb ismérve – a nemzeti-nyelvi sokszínűség – forog kockán. A muravidéki Zsitkócról származó Deák család legnagyobb egyénisége, a „haza bölcse” találóan állította, hogy „a rosszul gombolt mellényt újra kell gombolni”, mert az ellenkező esetben Illyés Gyula szerint „a rosszul elrendezett, rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert.” 

 

/A szerző a Szlovén Köztársaság országgyűlési képviselője/

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :