[kapcsolat]   husken

prosecco kóstolás

 

BistRovásHU

 

Ropás

 

oti kiállítása

 

ÉLŐ ZENE

 

Kodály

 

Dráb

 

30 éve szabadon

 

horrorvacui

 

eNRA RV 2019

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

A 48. Kazinczy Napok előadásai. Ötvenhatos emlékeim

szerző: Pomogáts Béla 2018-01-05

 

A 48. Kazinczy Napok előadásai. Ötvenhatos emlékeim

 

A Rovart folytatja a kassai Kazinczy Napok nyelvművelő rendezvénysorozat előadásainak folytatásokban való közlését, amelyet 2015-ben kezdtünk. A 48. Kazinczy Napok során elhangzott előadásokat a Csemadok kassai alapszervezete bocsátotta rendelkezésünkre, amit ezúton is köszönünk. 

 

 

Minden forradalomnak (az 1789-es francia forradalomtól a magyar 1848-as forradalomig és tovább) van egy „első napja”, amelyet mintegy szakrális magasságba emelt a nemzeti közösség emlékezete. A hatvan esztendeje kitört, azután két hét múlva idegen katonai túlerővel levert magyar forradalomnak is van egy ilyen (most már negyedszázad óta nemzeti ünnepként hivatalosan is számon tartott) emléknapja: október 23-a. Ez a nap az idők során március 15-e mellé emelkedett: nem csak a szabadság és az egyenlőség, hanem a nemzeti függetlenség történelmi és közösségi szimbólumaként. Október 23-a valóban az ötvenhatos magyar forradalom kezdete, de nem a forradalmi folyamat megindítója (ez jóval korábban történt), mint ahogy 1848. március 15-ét is egy hosszú éveken, másfél évtizeden keresztül tartó küzdelmes (és nem kevésbé dicsőséges) politikai történet, ahogy mondani szokták: a „magyar reformkor” (Széchenyi, Vörösmarty, Kölcsey másfél évtizedes küzdelme) előzte meg.

 

Ebben az előadásban személyes emlékeim nyomán szeretném felidézni az ötvenhatos magyar forradalom első napjának történetét és ennek néhány következményét: azt, amit magam láttam, magam tapasztaltam: vagyis az „én ötvenhatomat”. Sajnálom, hogy a már korábban vállalt erdélyi elfoglaltságom következtében most csupán ezzel az előadással vállalhatok szerepet a hagyományos kassai találkozón. 

 

Bevezetésként talán röviden vázolnám a forradalmi napokhoz vezető utamat. El kell mondanom, hogy értelmiségi családban nőttem fel, a budapesti piarista általános iskolában, illetve gimnáziumban töltöttem diákéveimet, ráadásul az ötvenes években megbízhatatlannak és ellenségesnek tartott családból származtam. A városrészt, ahol gyermekkoromat töltöttem, Pestújhelynek hívták (ma a főváros tizenötödik kerületéhez tartozik), a huszadik század elején anyai nagyapám alapította, aki akkoriban neves fővárosi ügyvédi irodát tartott fenn. Különben Antall Józsefnek, a „rendszerváltozás” miniszterelnökének nagyapjával együtt (két volt váci piarista diák) – mindkettőjük nevét később egy-egy pestújhelyi utcanév örökítette meg. Ezt a kommunista hatalomátvétel után átkeresztelték, majd a rendszerváltozás után visszakeresztelték. Mindez természetesen mély nyomokat hagyott gyermekkoromban, úgy éreztem, hogy a magyar főváros zaklatott történetének, családi keretek között, magam is részese (és kissé: örököse) vagyok.

 

Október huszonharmadika: az „első nap”, miként oly sokakat, engem is felkészületlenül ért, de nem váratlanul. Hiszen az ötvenhatos nyár és a nyárias meleget árasztó szeptember egész eseménysorozata mutatta: valaminek történnie kell. A Petőfi-kör vitaestjei, a Méray Tibor által szerkesztett Irodalmi Újság bátor küzdelme a diktatúra ellen, az október 6-án tartott Rajk László-temetés, amely után kisebb egyetemista tüntetésre került sor – nos, mindez hosszabb ideje érlelte az eseményeket. Október 22-én este több egyetemen és főiskolán is diákgyűlést szerveztek, ezek közül a műegyetemi gyűlés volt a legjelentősebb és a legismertebb. Ott fogadták el az egyetemi ifjúság tizenhat pontos követelését, és határozták el, hogy másnap szolidaritási tüntetést tartanak a szovjet haderő által fenyegetett lengyel megújulás védelmében. Magam a Képzőművészeti Főiskolán vettem részt egy több főiskolai intézmény bevonásával megrendezett találkozón, ott is a lengyelek melletti szolidaritás kifejezéséről esett szó.

 

Másnap némi izgalommal, mégis meglehetősen gyanútlanul mentem be a bölcsészkar, az egykori piarista gimnázium belvárosi épületébe, miként az imént már mondottam, ott töltöttem általános iskolai, majd gimnáziumi éveimet. A lépcsőn Gömöri Gyurka – akkor magyar-lengyel szakos egyetemi hallgató, később a cambridge-i egyetem szláv intézetének tanára, akkor is, most is jó barátom – rohant velem szembe. „Gyere a DISZ-irodába, beválasztottunk a tüntetés-előkészítő bizottság tagjai közé!” – lihegett. Az irodában nagy volt a zsivaj, a lányok: az évfolyam szépei már lengyel és magyar kokárdákat készítettek. A költségekre Kékes Andor, a rettegett ávéhás tanulmányi osztályvezető utalt ki sebtében némi költséget, megpróbált gyorsan helyezkedni, hogy aztán november negyedike után, mint a kar fegyelmi bizottságának irgalmat nem ismerő vezetője üljön törvényt professzorok és hallgatók fölött. (A forradalom leverése után gúnyos szavakkal bocsájtotta el állásaikból a bölcsészkar legkiválóbb tanárait, közöttük Borzsák Istvánt, különben nagybátyámat, aki a klasszika-filológia nemzetközi hírű tudósa volt, és Szabó Dénest, aki a leginkább tevékeny hazai nyelvtudósok közé tartozott.)

 

Elkészültek a kokárdák, a piarista kápolna korábbi és az Egyetemi Színpad későbbi terméből levonultunk a Petőfi-szoborhoz, kisvártatva megjelent Sinkovits Imre és elmondta a Nemzeti dalt. Majd megindult a menet a Kossuth Lajos utcán, Tanács körúton, Bajcsy-Zsilinszky úton, Szent István körúton, a Margit-hídon át a Bem-szoborhoz. Sorban csatlakoztak a pesti egyetemek és főiskolák tüntető csoportjai, majd a Bem-téren a budaiak, elsősorban a műegyetemisták hatalmas serege. Kart-karba fűzve vonultunk, hogy idegenek ne állhassanak közénk: többen tartottak az államvédelem provokációjától. Az első sorban a bölcsészkar népszerű professzorai meneteltek, közöttük a kiváló nyelvész, Pais Dezső, aki jellegzetes pattogó hangján így szólt a körülötte vonuló diákokhoz: „Tudjátok, fiaim, mikor tüntettem utoljára? – Nem tudjuk, professzor Úr! – 1905-ben, a báró Fejérváry-kormány ellen!” De ott haladt a tanulmányi osztály vezetője is, rebegő hangon skandálta a jelszavakat: „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” „Azt kérdezik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán?” „Nyilvános Farkas-pert!”

 

A Bem-szobornál Veres Péter olvasta fel a magyar írók tizenkét pontját, a szobor mögötti laktanya ablakaiban kiskatonák ültek: integettek és éljeneztek. Volt a levegőben valami felszabadultság, vidámság, 1848. március 15-én lehetett hasonló. Később a hatalmas tüntető tömeg átvonult az Országház elé, akkor már vagy kétszázezren lehettünk, lassan besötétedett. Vártuk Nagy Imrét, énekeltük a Himnuszt és a Szózatot, teherautók érkeztek a Budapest-környéki üzemek, a pilisi bányák munkásaival. A tér hirtelen elsötétedett, az Országház ávéhás őrségének vezetője azt hitte, ha kioltja a közvilágítást, az emberek elszélednek. Ahogy aznap az egész pártvezetés és a kormány, beleértve Gerő Ernőt, aki Belgrádból hazatérve provokatív rádióbeszédével csak felkorbácsolta az indulatokat, az ávéhás parancsok is tévedett: az emberek csak haragosabbak és elszántabbak lettek. Fáklyákat gyújtottak a Szabad Nép című pártlap papírjából, és már kezdték kivágni a nemzetiszínű zászlóból a gyűlölt Rákosi-címert: a „lukas zászló” később valóságos kelet-közép-európai forradalmi „embléma” lett, például 1989 karácsonyán Bukarestben.

 

Nagy Imre nem túl szerencsésen sikerült beszéde után, amely a tüntetőket nyugalomra intette, a tér lassanként kiürült, a tömeg a Belváros felé kezdett hömpölyögni. Közben érkeztek a hírek a Gerő-beszédről, és arról, hogy egy másik tüntető tömeg a Városligetbe vonult és ledöntötte a Sztálin-szobrot, amely mindnyájunk gyalázatára magasodott a liget fái fölé, a lerombolt Regnum Marianum templom helyén. Többekkel együtt a rádióhoz mentem, akkor szólaltak meg az első géppisztolysorozatok. A Kossuth Lajos utcán teherautók száguldottak, rajtuk munkásruhás emberek: „gyilkosok, gyilkosok!” – harsogták rekedten. A Katona József színházban akkor ért véget az előadás, ha jól emlékszem, Németh László Galileijét játszották: a kitóduló emberek zavartan figyelték, amint a kiáltások szétterülnek a Belváros felett. Valami elkezdődött, fordult a történelem: kitört a magyar forradalom.

 

A tüntetés után hazafelé tartottam. Az a vidám hangulat, amely a tüntetés első óráira rányomta bélyegét, és a nemzeti akaratnak az a magával ragadó ereje, amellyel az Országház előtt találkoztam, egyszerre valami fojtott szenvedélynek és izzó haragnak adta át helyét. Lövések hallatszottak a Múzeum-kert felől, teherautó robogott végig a Kossuth Lajos utcán, platóján összefogódzkodó emberek ütemesen kiáltották: „Ávós gyilkosok!” Valami elszabadult, valami felszakadt, Budapest utcáin vérben és lőporfüstben megjelent a forradalom: csak könyvekben olvastam ilyenről, nem éreztem örömöt, inkább szorongást és megrendülést. Már tudni lehetett sebesültekről és halottakról, a magyar forradalmak első napját, például 1848. március 15-ét őrző emlékezet nagy közös örömről adott hírt, 1956 októberében inkább a riadalom és a felháborodás uralkodott.

 

Hazajutottam valahogy. Ahogy már mondottam, a főváros peremén: Pestújhelyen laktam, csak három nap múlva, az egyetemi diákparlament hívó szavára mentem be egy alkalmi teherautó tetején a bölcsészkarra. Akkor már nem volt értelme, és nem is volt rá idő azon gondolkodni, hogy ami történt és történik, elkerülhető lett volna-e, és mit hoz a közvetlen jövő. Elmerültem a forradalmi napok felemelő és lesújtó tapasztalatai között. Lelkesedtem és szorongtam, hiszen látni valóan igen erős volt a nemzeti összefogás, a változást akaró lelkesedés, ugyanakkor mind félelmetesebb volt az ellenséges túlerő. Persze igyekeztem kitartani. Napokig a bölcsészkar épületében laktam, megesett, hogy összetolt karosszékekben aludtam. Forgatni kellett a stencilgépet, szövegezni a röpcédulát, tartani a telefonügyeletet. 

 

Az egyetemi ifjúság, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság azt a programot támogatta, amelyet Nagy Imre nem is annyira meghirdetett, inkább képviselt. Ennélfogva az általunk készített röpcédulák és újságcikkek a fegyveres harc megszüntetését, a különböző társadalmi erők párbeszédét szorgalmazták: a kölcsönös önmérsékletet és a megegyezési készséget javasolták. A vérontás megszüntetését kívántuk, és féltettük a forradalom addig elért eredményeit. Közben összeismerkedtem a népi forradalom néhány emblematikus alakjával, például Pongrácz Gergellyel, aki a Corvin közben tevékenykedő szabadságharcosok vezetője volt. 

 

November 3-án egy barátommal, Vázsonyi Vilmossal (Károly király egykori igazságügy-miniszterének unokájával) együtt Győrbe utaztunk, hogy a diákbizottságot képviseljük Szigethy Attila nemzeti tanácsánál. Este érkeztünk meg, csak a helybeli ifjúsági bizottsággal tudtuk felvenni a kapcsolatot. Másnap hajnalban Nagy Imre utolsó kormányszózata ébresztett a rádióból, reménytelenül kóboroltunk a győri utcákon, viszontagságos napok után keveredtem haza. November közepétől január közepéig részt vettem a MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) Országos Intézőbizottságának munkájában, az év végén engem választottak meg a már csupán néhány napig működő egyetemi „diákparlament” elnökének. A történelemtől végül a tököli internálótáborban vettem búcsút, ez is egy történet, amely mély nyomot hagyott életemben. Október 23-a majdnem két emberöltő messzeségéből támad fel most a szemünk előtt, az elhallgattatás, a rágalmak, a hazugságok iszapos mocsarából. Ifjúságom köszönt rám, és én meghajtom a fejem: régen volt, de ez volt maga az igazság.

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :