[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

MMA építészek

 

Hadifogoly

 

FecsoDuncsak

 

Szabadság

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

A 49. KAZINCZY NAPOK ELŐADÁSAI. IGAZ-E, HOGY „MAGYAR HIT” A REFORMÁTUS VALLÁS?

szerző: Kónya Péter 2019-05-03

 

A 49. KAZINCZY NAPOK ELŐADÁSAI.  IGAZ-E, HOGY „MAGYAR HIT” A REFORMÁTUS VALLÁS?

 

 

 

/Megjelent a 49. Kazinczy Napok emlékkönyvében. Az előadások elektronikus közlése a Csemadok Kassai Városi Választmányával együttműködésben történik./

 

Történelmi tudatunkat nem egyszer téves vagy legalábbis kétes elképzelések, ill. állítások irányítják. Ilyenek közé tartozik az az elképzelés is, hogy a református egyház tagjai kizárólag magyarok, az evangélikusok pedig (legalábbis a Felvidéken) a szlovákok. Ez az állítás azonban nem helytálló, téves és tendenciózus, ezt leginkább a ma is élő szlovák reformátusok igazolhatják.

 

A reformáció történetében és különösen a magyarországi kálvinizmus történetében több, túlságosan leegyszerűsített séma fogalmazódott meg a múltban, melyeknek az objektív valósággal csak kevés közös pontjuk van, ennek ellenére a mai napig fennmaradtak a laikusok – ám ami még meghökkentőbb –, de elvétve még a hivatásos történészek körében is. Kétségkívül a legtöbb ilyen félremagyarázott állítás az etnicitásnak a protestantizmus egyik vagy másik irányával való összekapcsolásából származik.

 

A történelmi fejlődés által kialakult egy határ, amely a Kárpát-medencében ahhoz vezetett, hogy a magyarok többsége a kálvini hithez, míg a német és szlovák nemzetiség a lutheri irányhoz csatlakozott, ennek megfelelően már a 16–17. században kialakult egy elképzelés az említett két protestáns irányzat etnikai meghatározottságáról. Egy olyan „csalfa” kép alakult ki, mely a magyarokat egyértelműen kálvinistának, a németeket és szlovákokat lutheránusoknak ábrázolta. Ez az elképzelés a tudományos munkákba is bekerült, és a magyar, de a szlovák egyháztörténészek is további hamis vagy megtévesztő következtetéseket vontak le belőle; nem beszélve arról, hogy a magyar nemzeti politikát, a magyarosítást a 19. és 20. század fordulójáról a 16–17. századi kálvinista–lutheránus viszonyokba helyezték vissza. Ezek szerint az etnikailag nem magyarok lakta területeken a kálvini reformáció csakis kényszerítéssel ment végbe, vagyis a magyar földesurak kihasználva földesúri jogaikat a református hitre való áttérésre kényszerítették jobbágyaikat, ennek elfogadása viszont fokozatosan elmagyarosodáshoz kellett, hogy vezessen. Úgyszintén téves az az állítás, mely szerint a vegyes egyházközösségekben a reformátusok majorizálták volna az evangélikusokat. /1/  

 

Természetesen hasonló nézetek a magyar református egyháztörténészek részéről is megfogalmazódtak. Egyesek például a magyar etnikumnak a kálvinizmus iránti erősebb vonzalmát – azaz, hogy a kálvinizmus „magyar hit” – intellektuális, természetileg adott okkal vagy más ,,objektív” ténnyel próbálták alátámasztani. Ebben az irányban talán azok mentek a legtovább, akik a szlovák kálvinistákat elszlovákosodott magyaroknak tekintették. Hasonló nézet állt fenn a magyar evangélikusok tekintetében is, akiket viszont elmagyarosított németeknek, illetve szlovákoknak tekintettek. /2/ A hasonló koholmányokat, féligazságokat, illetve tévedéseket még természetesen lehetne tovább sorolni.

 

Most viszont inkább arra szeretnék fókuszálni, hogyan is alakultak ki az említett elméletek. Minden olyan állítás esetében, mely a kálvini hit hordozóit az etnicitással (nemzeti hovatartozással) kapcsolja össze, két fontos tényre kell rámutatnunk. A kálvinizmus, akárcsak a lutheranizmus, a reformáció két univerzális irányzata, melyek elfogadása két alapvető októl függött: a nyugati kereszténységhez való tartozástól és a hazai gazdasági és társadalmi viszonyoktól. A kálvinizmust messziről sem lehet csak a svájci, a francia vagy a magyar nyelvterület vívmányának tekinteni. A kálvini tan elfogadott hitté vált Skóciában, a Németalföldön, Pfalzban, Baden területén és további német államokban is, vagy Közép-Európa területén a Cseh Királyságban, Morvaországban, a Lengyel Királyságban. A kálvinizmus ilyen széles elterjedése viszonylag elégséges magyarázata annak, hogy a kálvinizmus ténylegesen nem csak magyar ügy. Továbbá nincs semmiféle különösebb oka annak, hogy miért is kellene a magyaroknak erősebben vonzódniuk a kálvinizmushoz. 

 

A másik viszonylag elterjedt mítosz a magyar diákok gyengébb német nyelvtudását állító feltevés, mely szerint a hazai diákok ezért inkább a svájci és francia egyetemekre mentek tanulni.  Ehhez a nyilvánvalóan téves állításhoz csak talán annyit fűznék hozzá: a kora újkori Magyarországon teljesen természetes volt, hogy a lakosság nagy része több nyelven beszélt, legtöbbször beleértve a németet is. Másrészt viszont az is tény, hogy Wittenbergben az előadások nemcsak német, hanem latin nyelven is folytak.

 

A következő fontos tény, melyet meg kell említeni, a kálvini reformációnak mint ún. „második reformációnak“ a jellege. Az új kálvini tan többnyire csak ott terjedt el, ahol a lakosság korábban már elfogadta a lutheri irányzatot. A kálvinisták először tehát lutheránusok voltak, és az új tanítást a már meglévő hit elmélyítésének tekintették. 

 

A reformáció folyamatáról nincsenek pontosabb adatok, nagy valószínűséggel azonban elfogadható az a magyarázat, miszerint ez a folyamat fokozatosan, önkéntesen és nagyobb atrocitásoktól mentesen zajlott le. A lutheri irány elfogadásakor, a kálvinizmus terjedésekor főleg vidéken a földesurak közbenjárásával az istentiszteletekbe, illetve az egyházi életbe fokozatosan kerültek be új elemek, szokások. Ez a folyamat hasonlóan ment végbe az egyes területeken, függetlenül a lakosság etnikai hovatartozásától. Mivel a kálvinizmus Magyarország keleti részein csak a 16. század utolsó harmadában terjed el, az ún. intézményesülési folyamat kapcsán aligha lehet azt állítani, hogy a szlovák nép körében az új hitet kényszerítéssel terjesztették volna.

 

A magyarországi reformáció okait és két irányzatának elterjedését, illetve kialakult határait nem az etnicitásban vagy más jellemzőkben kell keresnünk, hanem inkább azokban a tényezőkben, melyek gátolhatták a második reformáció terjedését azokon a területeken, ahol már elterjedt a lutheranizmus. A reformáció terjedése idején Magyarország három részre szakadt. Az oszmánok által birtokolt területeken a legnagyobb számban magyar lakosság élt, Erdélyben szintén magyarok, németek (az ortodox románoknál nem voltak meg a reformáció terjedéséhez szükséges feltételek), a királyi Magyarországon szintén magyarok, németek, szlovákok éltek. A kálvini reformáció vidéken a földesurak kezdeményezéséből terjedt. Míg a hódoltsági területen úgymond semmi sem állt a reformációs tanok terjedésének útjában, addig teljesen más helyzet alakult ki Erdélyben és a királyi Magyarország területén. Erdélyben a szászok lakta vidékeken már létezett egy jól működő lutheránus egyházi szervezet, így ide nem tudott beszivárogni sem a kálvini, sem később az unitárius tanítás.

 

Hasonló viszonyok alakultak ki a királyi Magyarországon, illetve Alsó-Magyarországon, Felső-Magyarországon és a dunántúli területeken. Míg Alsó-Magyarország lakossága a királyi bányavárosoknak és az ott élő evangélikus mágnásoknak köszönhetően a 16. század második felében többségében lutheránus volt, az említett két másik országrészben a kálvinizmus terjedt el.  Itt is a legnagyobb akadályt a már meglévő lutheránus egyházi intézmények jelentették. A Dunántúlon ezek Sopron szabad királyi városban, illetve három megyében alakultak ki (Sopron vármegye, Vas vármegye, Győr vármegye), ahol az egyházi életet irányító mágnások gátolták a kálvinizmus elterjedését. 

Hasonló szerepet töltöttek be Felső-Magyarországon a Thurzók és más mágnások. /3/  A dunántúli evangélikusok a csepregi kollokvium után váltak el véglegesen a kálvini tanítástól, amikor a 16. század 90-es éveiben az ottani evangélikusok (nagyrészt magyarok) megalakították az első evangélikus egyházmegyét a királyi Magyarországon. /4/ E két protestáns egyházmegye kialakulása, ahol a magyar lakosság volt többségben, újból igazolja, hogy az egyes reformációs irányzatok más (nem etnikai) okok hatására terjedtek.

 

A Felső-Magyarországon a 16. század második felétől terjedő kálvinizmus szintén akadályba ütközött, mégpedig a már megalakult lutheri egyházszervezet képében. Ez volt az öt szabad királyi város esperessége, melynek hatásköre alá tartoztak a vidéki lutheránus egyházközségek Sáros és a Szepesség területén. Ezekben a városokban a kálvinizmus csak titkos formában létezhetett. Sárosban csak néhány református egyházközség jött létre, míg a Szepességben csak kettő. Gömörben a lutheranizmust a királyi bányavárosok és a lutheránus földesurak kezében lévő egyházközségek tartották meg.

 

A 13 felső-magyarországi megyéből a kálvinizmus teljesen vagy nagy részben 11 megyében terjedt el. (Abaúj, Zemplén, Ung, Bereg, Borsod, Heves, Gömör, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa és Torna). Háromban közülük – Aba, Ung és Zemplén vármegyében – nagy számban élt szlovák lakosság, mely szintén elfogadta a kálvini tanokat. /5/ A magyar és szlovák reformátusokkal kapcsolatban még fontos megemlíteni, hogy nemcsak e két etnikum fogadta el Magyarországon a kálvini tanokat. A Dunántúlon, Baranya megye déli részén több szlovák református gyülekezet alakult. /6/ Szlovén kálvinistákat még délebbre is lehetett találni, a Dráva és Száva folyók közti területeken, és ami még érdekesebb, hogy még a 18. század első felében is megtalálhatók voltak ott. /7/ Az említett népek nem önkéntesen, hanem a helybeli földesurak tevékenységének köszönhetően fogadták el az új hitet. 

 

Akárcsak a 16. század közepén a román ortodox lakosság körében missziós tevékenységet folytató lutheránus szászok, a 17. század első felében református papok térítettek itt. Lórántffy Zsuzsanna, I. Rákóczi György felesége támogatta ezt a missziós tevékenységet, pl. Fogaras megyében református iskolákat alapított. /8/ Továbbá számos román református egyházközség jött létre az etnikailag vegyes Bihar és Zaránd megye területén. /9/ Természetesen ezek az egyházközségek megszűntek, amikor a református egyház elvesztette vezető szerepét Erdélyben.

 

A szlovák református gyülekezetek

 

Bár a szlovák református gyülekezetek többsége túlságosan exponált fekvése és más okok miatt a rekatolizáció alatt megszűnt, több közülük túlélte a kedvezőtlen korszakot, és a 18. század végéig fennmaradt vagy máig is létezik. A 16. század végén és a következő század elején természetesen a maiaknál lényegesen nagyobb számban léteztek szlovák református gyülekezetek.

 

Kétségtelen tény, hogy a Tiszáninneni Református Egyházkerület három esperességében néhány tucat szlovák református gyülekezet létezett. Ezek etnikai jellegét nem mindig lehet rekonstruálni /10/ feltételezhető azonban, hogy szlovák reformátusok a 17. század elején a következő községekben éltek. 

 

Az abaúji (kassavölgyi) esperességben hat anyaegyházban és leányegyházaikban éltek szlovák reformátusok: Pethőszinnye (Magyarbőd, Alsó- és Felsőkemence, Gyurgyóska és Nádasd), Rozgony (Benyék), Vajkócz (Királynép és Haraszti), Felső Ócsva (Rás), Beszter (Zdoba, Lengyelfalva) és Kassaújfalu. Az ungi esperességben szlovák, ill. vegyes szlovák–magyar gyülekezetek az alábbi falvakban voltak: Nagyszeretva (Kisszeretva, Pályin, Kráska), Szobránc (Nagyreviscse, Ruszkócz, Jeszenő), Ganajna (Sárosreviscse, Józsa) és Vinna (Tarna, Kaluzsa, Kuszin, Klokocsó) Ung vármegyében, Buttka (Szelepka, Dubróka, Kamonya), Nagymihály (Lasztomér, Mocsár, Topolány, Petrócz, Csecsehó, Kisverbócz, Nagyzalacka, Kiszalaczka, Sztrajnyán, Gézsény), Sztára (Krivostyán, Ordasfalva, Nátafalva, Sztankócz), Alsókörtvélyes (Rákócz, Leszna), Zemplénmátyás (Tavarna) és Zsalobina (Jeszenőcz, Petrócz) Zemplén vármegyében. /11/

 

Legalább részben szlovák lakosság élt valószínűleg a már említett „ruszin” gyülekezetekben is: Lyubisse (Alsó és Felső Ladiskócz, Koskócz, Hankócz, Dedasó, Tótalmád, Tótkriva), Göröginye (Tótvolova, Karna, Vitézvágás, Szopkócz, Baskócz), Jenkócz (Lukasócz, Pakosztó), Mogyorós (Topolyóka, Hegedűfalva, Stefanócz), Izbugyahosszúmező (Hrabócz, Alsózbojna, Homonnabresztó) és Udva (Rovna, Velyopolye, Adidócz, Papina, Felső Körtvélyes)./12/ Szlovák hívők éltek kétségkívül Huszák ungvári leányegyházban is.  Szlovák reformátusok a 17. század közepéig laktak Pazdicson és leányegyházaiban (Sámogy, Krasznócz, Mocsár, Szuha, Lask)./13/ A zempléni esperesség területén szlovák reformátusok a következő egyházakban éltek: Kozma (Kolbása), Szilvás, Kisazar (Nagy Azar), Magyarizsép (Cselej), Tőketerebes (Parics, Nagy Ruszka, Hardicsa), Miglész, Gálszécs (Kohány, Gerenda, Dargó, Bacskó, Kereplye, Sztankócz, Visnyó, Zebegnyő, Kincses, Albin, Techna, Parnó), Szécspolyánka és Varannó. /14/

 

Az említett egyházakon kívül (az egyházlátogatási jegyzőkönyvek alapján) más községekben is léteztek szlovák reformátusok: Nagy Domás /15/, Bánócz, Bező, Málcza,  Fűzesér és Vámoslucska /16/ A homonnai gyülekezetben és leányegyházaiban is éltek szlovák reformátusok. /17/ A több mint 25 sárosi anyaegyház mindegyikében vagy majdnem mindegyikében éltek szlovák lakosok: Szent Mihály, Ásgút, Kende, Sebes, Ternye, Komlós-Keresztes, Szent Péter, Tót Solymos, Tölgyszék, Szedikert, Deméte, Somos, Balpataka, Budamér, Kapy, Somos Újfalu, Lapispatak, Sóvár, Finta,  Cselfalva és Nagy Sáros, leányegyházakkal Mocsármány, Enyiczke, Nagy Szilvás, Komlós stb. /18/ Természetesen a két Szepes megyei gyülekezetben, Márkusfalván és Batizfalván is nagyjából szlovák hívők éltek.

 

A 17. század első felében a mai Kelet-Szlovákia területén mindössze százötven szlovák református gyülekezetről lehet szó. Ha azt is számításba vesszük, hogy ezek a falvak egy részét magyarok és ruszinok lakták, állíthatjuk, hogy az ellenreformáció kibontakozása előtt több mint száz községi és mezővárosi gyülekezetben éltek szlovák reformátusok. Ez a szám azonban a rekatolizáció folyamán, a 17. század utolsó harmadában és a következő század első harmadában jelentősen lecsökkent, s így a 18. század második felében a három tiszáninneni esperesség keretében mindössze 33 szlovák református gyülekezet létezett.

 

Az abaúji esperesség területén a 18. század végén a következő szlovák anya- és leányegyházak léteztek: Vajkócz (Királynép, Haraszti), Beszter (Alsó- és Felső Olcsvár, Lengyelfalva, Zdoba), Alsó Kemencze (Felső Kemencze, Csákány) és Pethőszinnye. /19/  A zempléni esperességben ezekben a gyülekezetekben éltek szlovák reformátusok: Gálszécs (Kohány, Gerenda), Miglész (Nagy Ruszka, Vécse) és Tőketerebes (Hardicsa). /20/ Az ungi esperesség keretében, Zemplén vármegye területén Málcán, Bánóczon, Tussán, Fűzesérben, Szalókon és Rákóczon, Ung vármegyében Vámoslucskán (Gézsény leányegyházzal), Vojkafalván, Nagyszeretván, Pályin és Jenkóczon (Pinkócz leányegyházzal) működtek szlovák református gyülekezetek. /21/

 

Sajnos, csak az ungi esperességből maradtak meg részletesebb adatok a szlovák református gyülekezetekről. Ezekből is kitűnik, hogy a szlovák anyaegyházak és filiálisaik száma annak idején folyamatosan csökkent. Még a 18. század közepén, 1752-ben az esperesség ún. szlovák részét nyolc anya- és tizenkét leányegyház alkotta: Tussa (Tussaújfalu), Bánócz, Fűzessér (Lasztomér), Málca (Petrik, Márk, Kácsánd, Falkus), Abara (Mészpest), Vámoslucska (Zavadka, Gézsény), Nagy Szeretva (Kis Szeretva, Pályin), Bező (Záhor). /22/ 

1762-ben azonban már csak négy anyaegyház tartozott a szlovák részbe: Málcza, Bánócz, Tussa és Vámoslucska. /23/ A következő évben, 1763-ban, hét gyülekezet (anyaegyház) képviselte az esperesség szlovák részét: Nagy Szeretva, Vámoslucska, Fűzessér, Bánócz, Tussa, Rákócz és Málcza. /24/

 

A fent említett adatokból kitűnik, hogy a szlovák gyülekezetek száma egy évszázad alatt legalább háromszor csökkent. Így a szlovák egyházak vesztesége jelentősen nagyobb volt, mint az egész tiszáninneni kerületé. Ennek okát a társadalmi-gazdasági, demográfiai és etnikai változásokban kell keresni. Még a 17. században megszűnt a felső-zempléni (főleg a homonnai uradalomban) és a sárosi református gyülekezetek többsége. További jelentősebb veszteséget a zempléni református-evangélikus unió felszámolása jelentette, mivel utána több református gyülekezet is átment a sáros-zempléni ágostai hitvallású evangélikus esperesség kereteibe. Az sem volt elhanyagolható körülmény, hogy a felső-zempléni, abaúji és ungi gyülekezetek többsége kis létszámú volt, és viszonylag sok leányegyházzal rendelkezett, minek folytán sokkal nagyobb veszélynek voltak kitéve a rekatolizálás alatt az esetleges népességfogyás esetén. Ez pedig a 18. század elején először a nagy pestisjárvány után, majd később a következő évtizedekben, az újratelepítés alatt be is következett. Így a 18. század első felében a tiszáninneni kerület északi sávjában található gyülekezetek elnéptelenedtek, majd pedig meg is szűntek. A közvetlenül utána bekövetkezett újratelepítési hullám egyrészt magával ragadta a maradék reformátusok százait, akik a déli falvakban kerestek jobb életkörülményeket, másrészt a római vagy görögkatolikus lakosság tömegeit hozta a még nem régen is református vidékekre. Az elnéptelenedett falvakban az új lakosok gyorsan asszimilálták a megmaradt kálvinista híveket. Nyilvánvaló, hogy az említett okok mellett a szlovák gyülekezetek megszűnésében nem kis szerepet játszott az erőszakos rekatolizálás is, amelyet gyakran a helyi földesurak indítottak (Vásárhely, Lazony, Nagy és Kis Csebb, Buttka, stb.).

 

Ezek a tények világosan bizonyítják, hogy a szlovák református gyülekezetek nagy részének rekatolizálását, ill. megszűnését objektív tényezők okozták, amelyeket a terület sajátos adottságai determináltak. A szlovák gyülekezetek számának csökkenése tehát semmiképpen sem az egyházkerületi vezetés vagy a református földesurak közömbösségének vagy netalán a magyarosításnak a következménye, ahogyan azt szlovák egyháztörténészek vagy történészek állították. /25/

 

A szlovák reformátusok

 

Az eddig felsorolt adatok alapján kijelenthető, hogy a kálvini reformáció a 16. század végéig viszonylag nagy, nagyrészt szlovákok lakta területen terjedt el. A szlovák református hívők száma annak idején biztosan magasan meghaladta azt a 8–10 ezer lelket, amit a 18. század közepére becsültek. /26/ Az összes vagy majdnem összes szlovák református abban a korban a tiszáninneni kerület zempléni, abaúji, ungi és sárosi esperességében élt. Viszonylag nagy létszámuk ellenére azonban a szlovák reformátusok mindenhol – talán a sárosi esperességet kivéve – kisebbséget alkottak, és együtt éltek a magyar kálvinistákkal. Mivel az esperességi központok és a nagyobb mezővárosok a magyar etnikai területen voltak, természetes, hogy az egyházigazgatási egységek élén magyar prédikátorok álltak. Emellett a református mágnások és nemesek is magyarul beszéltek, s ez a szlovák etnikai területen is így volt. Ebből a szlovák református gyülekezetek egyéb más sajátosságai is következtek.

 

A prédikátorokat a földesurak fizették, akik a gyülekezetek patrónusaként a későbbi időszakokban is nagy befolyással voltak az egyházi életre, s akik logikusan saját vallási szükségleteik kielégítését is várták a papoktól. Így a lelkészek elsődlegesen a földesúr és nem egyszer más nemesek számára magyarul prédikáltak. Amellett több községben vegyes, szlovák–magyar lakosság élt, főleg a 17. században, amikor a Habsburg-ellenes felkelések alatt a magyar az „ország nyelvévé” vált. Ebből következik, hogy a szlovák református egyházközségek többségében már kezdetektől a szlovák és a magyar nyelvet beszélő prédikátorok működtek, akik mindkét nyelven tartották az istentiszteleteket.

 

Sajátos helyzet alakult ki a felső-zempléni mezővárosokban, Nagymihályban, Gálszécsen, Tőketerebesen, Varannón és valószínűleg Homonnán is, ahol több okból is két prédikátor működött: a magyar lelkész és a szlovák káplán. A lelkész rendszerint az uraságnak, a nemeseknek és a magyar polgároknak prédikált, a káplán a leányegyházakban és a városok szlovák lakosságának szolgált. Nyilvánvaló, hogy a hívők számát figyelembe véve sokkal több kötelessége volt a szlovák káplánnak, a magyar lelkész viszont jelentősen nagyobb bevételekkel rendelkezett. Ez a vagyoni egyenlőtlenség nem nemzetiségi alapon alakult ki, és nemcsak a szlovák–magyar református gyülekezetekre volt jellemző, hiszen ugyanolyan helyzetben voltak a királyi városokban a német evangélikus parochusok a szlovák, ill. magyar lelkészekkel szemben. /27/

 

A szlovák reformátusok létezését elejétől fogva a magyar hívőkkel való együttélés jellemezte, s ez nemcsak az esperességeken belül, hanem gyakran az egyes gyülekezetekben is így volt. Az ilyesfajta együttélés természetesen nem lehetett mindig problémamentes. A vegyes mezővárosi gyülekezetekben sok konfliktus a vagyoni egyenlőtlenségből eredt, amikor a magyar lelkész több leányegyházból szedett jövedelmet, holott azokban a szlovák káplán prédikált. Varannón kívül, ahol ennek a konfliktusnak más okai is voltak (a református–evangélikus ellentét alapján), Gálszécsről is vannak adatok hasonló összetűzésekről. A 17. század végétől a szlovák káplán – az alacsony bevételek miatt – nem volt hajlandó kijárni a leányegyházakba, a lelkész úgy igyekezett őt kárpótolni, hogy saját mezőinek egy részét adta neki használatba. /28/

 

A szlovák gyülekezetek további gyakori problémája a szlovák istentiszteletekkel függött össze. Ugyanis több prédikátor nem volt hajlandó vagy nem tudott megfelelő színvonalon szlovák nyelven prédikálni. Már a 17. század első felében (1641) elutasították a gerendai hívők a gálszécsi lelkészt, és kérték a szlovák káplánt. Mivel a parochus nem tudott szlovákul, a tussai prédikátort is követelték. /29/ Ahogyan azt több más adat is mutatja, a leányegyházak elhanyagolása nem is annyira azok nyelvi jellegével volt összefüggésben, mint inkább azzal, hogy mind a magyar lelkész, mind a szlovák káplán biztonsági okokból nem volt hajlandó nyugtalan időkben kimenni a városból. Erre az a tény is utal, hogy a gálszécsi gyülekezetben a szlovák káplán részéről is jelentkeztek problémák a leányegyházak látogatása kapcsán. /30/

 

Ezekről a problémákról jóval több adat maradt fenn a 18. századból. 1717-ben a szlovákot nem beszélő prédikátorukra panaszkodtak a vinnai lakosok. /31/ Néhány év múlva, 1724-ben legalább heti egyszeri alkalommal követelték a szlovák imát Bezőn. Az 1740-es években már szlovák lelkészt is akartak, amit viszont elutasított a záhori leányegyház. /32/ A század közepén, 1751-ben az egész anyaegyház filialisával együtt már az esperesség kerületébe tartozott. /33/

 

A század második feléből több panasz vonatkozik az egyik vagy másik nyelv használatára vagy mellőzésére. Így 1758-ban a nagyszeretvai lelkész azt panaszolta, hogy az ifjúság a temetéseken mind a szlovák, mind a magyar énekeket énekelte, nem részletezte azonban, milyen nyelvű éneket tartott károsnak. /34/ 1762-ben a hívők a tussai lelkészre panaszkodtak, aki hétköznap elhanyagolta a szlovák imát. Az esperes rendelkezése szerint három napon kellett volna szlovák imát biztosítania, a lelkész viszont azt állította, hogy a hívők úgysem járnak a templomba. /35/ A következő évben a málcai jobbágyok vallották, hogy a lelkész egy magyar család miatt vasárnap magyarul is prédikált. /36/ Annak idején azonban mindössze csak négy szlovák parasztcsalád élt a faluban, s valószínű, hogy az az egy magyar család a földesúré volt, akinek köszönhetően a katolikus községben a református gyülekezet fennmaradt. /37/

 

A két nyelv egyenlőtlen használatából eredő panaszoknak vagy vitáknak többnyire objektív okai voltak. Elsősorban ebben is megmutatkozott a lelkészhiány. Főként a mindkét nyelvet beszélő prédikátorok voltak viszonylag kevesen. Amellett több helyen a lelkésznek egyformán jól kellett tudnia szlovákul és magyarul. Voltak viszont olyan lelkészek, akik nem tudtak magyarul, mint pl. a málcai lelkész és szlovák liturgikus könyvek szerzője, Jessenius György. /38/ A szlovák gyülekezetek anyagi helyzete is komoly problémákat okozott. A szlovák anyaegyházak többsége nagyon szegény volt, s ezért a szlovák református lelkészek tanulmányaik befejezése után gazdagabb gyülekezeteket kerestek. /39/

 

A szlovák nyelv templomi használatával kapcsolatos vitákat az esperes, ill. a szuperintendens rendszerint a szlovák hívők érdekében oldotta meg. Így 1759-ben Bánócz és Vásárhely református lakosai azzal a feltétellel egyeztek bele a lelkész maradásába, ha vasárnaponként délelőtt szlovákul, délután pedig magyarul fog prédikálni. /40/ Még 1738-ban is járt Gerendára (Gálszécs leányegyháza) a miglészi lelkész, mivel a gálszécsi prédikátor nem tudott jól szlovákul. /41/ S végül 1763-tól már nem az esperes vizitálta a szlovák egyházakat, hanem az általa megbízott szlovák lelkész, 1763-ban Jessenius György és Szabó Dávid. /42/

 

A szlovák gyülekezetek számának drámai csökkenése természetesen nem kerülhette el az egyház legfőbb képviselőinek figyelmét sem, akik már a 18. század első felében rámutattak ennek a folyamatnak okaira: elsősorban a szlovák lelkészek hiányára és a gyülekezetek szegénységére. Emellett a lakosság migrációja, a földesurak áttérése és a katolikus egyházat erősítő törvények következtében továbbra is fennállt a rekatolizálás veszélye. Nyilvánvaló, hogy legjobban éppen az egyházkerület peremén és a katolikus plébániák szomszédságában lévő, a katolikus hierarchia napi befolyásának kitett szlovák gyülekezetek voltak a leginkább veszélyeztetettek. Még tovább bonyolította a helyzetet a Resolutio Carolina (1731), amely nemcsak a katolikus püspöki egyházlátogatásokat vezette be, hanem egyúttal a leánygyülekezetek igazgatását is megnehezítette. 1764-ben az egri püspök jelentette fel a Helytartótanácsnál a gálszécsi református lelkészt azért, mert állítólag a filialisokban élő evangélikusokat a református rítusra kényszerítette. Az ezt követő vizsgálat azonban csak azt a gyakorlatot bizonyította, hogy a gálszécsi református templomot mindkét hitvallású protestánsok már régóta látogatták. /43/

 

A többi szlovák gyülekezet elvesztésének megakadályozása érdekében a tiszáninneni egyházkerület vezetésének néhány égető problémát kellett megoldania. Elsősorban is elkerülhetetlen volt a szlovák lelkészek képzésének biztosítása. További nagy feladatnak bizonyult a megfelelő szlovák egyházjogi, istentiszteleti és hittani irodalom biztosítása. Hasonlóan fontos maradt a szegény szlovák egyházgyülekezetek anyagi támogatása.

 

A szlovák lelkészek rendszeres képzésében nagy érdemei voltak Vay Ábrahámnak, az egyházkerület főkurátorának. Vay, aki Vay Ádámnak, II. Rákóczi Ferenc udvari marsalljának fiaként nagy népszerűségnek örvendett, s maga is jelentősen támogatta a református egyházat, tisztában volt azzal, hogy éppen a lelkészhiány volt az egyik fő oka sok szlovák gyülekezet elvesztésének. 1740 elején ezért a Sárospataki Kollégium rektorához fordult azzal az ötlettel, hogy hozzanak létre egy alapot, amely a szegény szlovák fiúk tanulását támogatja. Az alapból fedeznék számukra az alumneumi kiadásokat azzal a feltétellel, hogy tanulmányaik befejezése után valamelyik szlovák gyülekezetben vállalnak szolgálatot. Még abban az évben létre is jött az alap Vay Ábrahám, Mocsáry Balázs, Lónyay Ferenc s más református nemesek részvételével. S ugyanabban az évben ennek köszönhetően három szlovák fiatalember kezdett tanulni a kollégiumban. /44/ 

A lelkészhiány mellett a szlovák gyülekezetek rossz anyagi helyzete is több nehézséget okozott az egyháznak. Vay Ábrahámon kívül Csáji Márton szuperintendens is sokszor figyelmeztette a kerületet erre a problémára. Így 1758-ban a szlovák prédikátorok kezdeményezésére kerületi gyűjtést hirdetett ki a legszegényebb szlovák gyülekezetek, név szerint Vajkócz, Miglész és Jenkócz számára. Már a következő évben a kerületi gyűlésen a vajkóczi lelkész támogatására egy alapítványt hozatott létre, amelyben a kerület összes esperességei részt vettek. /45/

 

Szintén Csáji Márton szuperintendens volt az, aki a szlovák nyelvű egyházi szabályok és vallási irodalom megalkotását kezdeményezte. 1749-ben körlevelet adott ki a kerület összes parókiái számára, amelyben elrendelte, hogy minden gyülekezetben rendelkezésre álljon a nép számára érthető nyelven az istentiszteleti rend. /46/ Így a szlovák gyülekezetekben a szlovák agendát kellett tartani. Más információk arra utalnak, hogy létezett a kis káté szlovák fordítása, valamint egyéb szükséges szlovák kéziratos vallási irodalom, mint pl. Miglészen, ahol az esperes 1729-ben egy levitát megdicsért a mintaszerű vallásoktatásért. /47/

 

A szlovák reformátusok vallási élete számára viszont hasonlóan fontosak voltak más könyvek is, elsősorban az énekeskönyvek és az imakönyvek. Mivel a század közepéig nem maradtak fenn adatok arról, milyen egyházi irodalmat használtak a gyakorlatban a szlovák gyülekezetek, csak feltételezni lehet, hogy vagy cseh evangélikus könyvekkel, vagy magyarról szlovákra fordított kéziratos segédkönyvekkel rendelkeztek. Valószínű, hogy a vegyes lakosságú egyházakban magyar nyelvű irodalmat használtak, amely a szlovák hívők számára is nagyrészt érthető volt. A század közepén viszont már napirendre került a legszükségesebb szlovák vallási és egyházi irodalom létrehozása, ezt a szuperintendens, a kerületi felügyelő s az egyház más magas tisztviselői is támogatták.

 

Ez a fontos probléma végül az 1750-ben, 1752-ben és 1758-ban Debrecenben kiadott öt szlovák egyházi könyv kinyomtatásával oldódott meg: Mali Katechismus to jeszt: Véri kresztzánszkej gruntóvnich tslánkov zalosení Fundament (1750), Hlasz pobosnoho spéványa to jeszt Pésnye kresztzanszke na rocsné svjátki, i k jinsím svetim prilesitosztem szporádane (1752), Svetoho Dávida králya a proroka szto i pedzesátz soltári (1752), Radosztz sértza pobosnoho to jeszt: Modlidbi ranné a vecserne, na jeden tédzeny, i insích málo, v chtorich pobosni tslovek z duchovnú radosztzu szlúsi Bohu vecsnomu (1758) a Agenda ecclesiarum reformatarum to jeszt: Szprava jakbi se malo v eklezijich reformatskich krisztzitz, Kristusovu vetseru viszluhovatz, novich manselov prisahatz, tich chtori prepituju eccleziju rozhresovatz (1758). /48/

 

A könyvek szerzői Jessenius György bánóci lelkész, Spátzay András rákóczi lelkész és Rákóczi András rákóczi földesúr voltak. Nevüket azonban sem a könyvek megjelenésekor, sem a későbbi kiadásokban nem tüntették fel.  Spátzay András, aki több szlovák gyülekezetben működött (Málcza, Bánócz, Fűzessér), lefordította és szerkesztette Hlasz pobosnoho spévanya énekeskönyvet. Nevét a könyvben az A. S. betűk rejtik. Ugyanezek az iniciálék a Radosztz sértza pobosnoho imakönyvben is fel vannak tüntetve egy imánál. Spátzay tehát csak egy ima szerzője volt, a többi ima különböző református lelkészek alkotása. Az imakönyvet összeállította és sajtó alá rendezte az N. N. betűkkel megjelölt fordító. Ugyanazt a szerzőt az Agenda fordítójaként is említik. Arra, hogy az N. N. és az A. S. iniciálék mögött Jessenius György és Spátzay András rejlenek, a 18. század második felében az akkori bánóczi lelkész (Spátzay utóda) hívta fel a figyelmet, aki arra is rámutatott, hogy a Dávida králya a proroka szto i pedzesátz soltári zsoltárkönyvet még régebben Rákóczi András fordította le. Ez viszont nincsen a könyvben feltüntetve, s Rákóczi nevét, mint a zsoltárfordítóét csak halálakor, 1754-ben Bányai István említette temetési prédikációjában. A Rákóczi András által már korábban lefordított Szenczi Molnár Albert zsoltárkönyvét Jessenius csak sajtó alá rendezte, és a többi könyvvel együtt kiadta. Máig ismeretlen marad a Kis káté fordítója, legvalószínűbb, hogy Jessenius fordította, ám a szlovák gyülekezetben ismert, régebbi kéziratos fordításokat is használhatta. /49/

 

A szerzők nevét a kiadók objektív okokból titkolták. Jessenius György ellen még 1740-ben a Helytartótanács elfogatóparancsot adott ki a néhai cseh testvéregyház morvaországi gyülekezeteinek segítése miatt /50/, ezért Jessenius néhány évig bujdosott. Így akárcsak a szerzők említése miatt az összes könyvet elkobozhatták volna. Hasonlóan veszélyes lehetett Rákóczi András nevének a felfedése is, aki nemcsak a református egyház jelentős támogatója, hanem a híres „rebellis” Rákóczi család utolsó tagja is volt. Katolikus felesége református hitre való áttérése miatt őt még korábban kihallgatta a törvényszék. Ezek az aggodalmak nem voltak alaptalanok, hiszen nem sokkal korábban Debrecenben egy könyv összes példányát elkobozták, mert az Rákóczi György fejedelmet pozitív színben tüntette fel. /51/

 

Mindebből nyilvánvaló, hogy a szlovák egyházi könyvek szerzői nem azért maradtak névtelenek, mert az egyházvezetés rossz szemmel nézte volna a könyvek kiadását. Éppen ellenkezőleg: a szlovák könyvek főszerkesztője, Jessenius György, akit az ungi esperesség jegyzőjeként a szlovák gyülekezetek vizitálásával bíztak meg, jó kapcsolatban volt Csáji Márton szuperintendenssel. Rákóczi András – akárcsak Vay Ábrahám – anyagi és más segítséget nyújtott az egyháznak. Az öt könyv kinyomtatásában nagy érdemei voltak Debrecen városának, amely – az egyházkerület kezdeményezésére – kettőt közülük (Hlasz pobosného spévanya és a Mali katechismus) saját költségén adott ki. A Radosztz sértza pobosnoho könyvet a hívők s főleg a szlovák gyülekezetek nemeseinek adakozásából négyszáz példányban nyomtatták ki. /52/  Nem lehet tudni, ki finanszírozta a Svetoho Dávida králya a proroka szto i pédzesatz soltári kiadását, valószínű, hogy éppen fordítója, Rákóczi András a többi nemessel együtt. Hasonlóan ismeretlen az Agenda kiadója is, lehetséges viszont, hogy maga az egyházkerület finanszírozta.

 

Az említett öt szlovák (pontosabban a keletszlovák nyelvjárásban írt) könyv kiadása rendkívül fontos volt az egész egyházkerület számára. A következő korszakban, a 18. század második felében szinte naponta használták őket a lelkészek vagy a hívők az istentiszteleteken, a hittanoktatásban és mindenhol máshol, e könyvek segítették a híveket abban, hogy a rekatolizálással való mindennapi konfrontálódásban hitüket meg tudják tartani.

 

Református-evangélikus unió

 

A szlovák reformátusokon kívül más szlovák protestáns lakosság is élt a tiszáninneni egyházkerület határain belül. A 16. század végétől a következő század második feléig a területen sajátos együttélésben a reformátusokkal és a református esperesek fennhatósága alatt szlovák evangélikusok is éltek.

 

Magyarországon néhány helyen már a 16. század második felétől kísérleteket tettek a közös protestáns egyházszervezeti egységek kialakítására. A legjelentősebb ilyen protestáns egyházi unió a Dunántúlon jött létre Beythe István vezetése alatt (a 16. század 80-as és 90-es éveiben). /53/ Körülbelül ugyanabban az időben a felső-zempléni evangélikus lelkészek is a református testvéreikkel való unió mellett döntöttek. Ezen a területen még a 16. század közepén a Perényiek, a Drugethek és a Báthoryak birtokain számos lutheránus gyülekezet alakult. Mivel Perényi Gábor s más földesurak uradalmaikban sokáig gátolták a kálvinizmus terjedését, feltételezhető, hogy a század második felében több helyen megerősödött az evangélikus egyházigazgatás. Így a falusi evangélikus gyülekezetek akkor is megmaradtak a lutheri egyház mellett, amikor földesuraik a kálvinizmust fogadták el. A földesurak azonban nem kényszerítették jobbágyaikat a kálvini egyházba, elfogadták lutheránus hitüket. A legtöbb ilyen szlovák evangélikus gyülekezet a század végén Báthory István országbíró birtokain a varannói és a mogyoróskai uradalmakban létezett. /54/

 

Valószínű, hogy Zemplén vármegyében éppen Báthory István lett a fő kezdeményezője a református-evangélikus egyházi uniónak, amelyet 1597-ben Sátoraljaújhelyen az esperességi zsinaton kötöttek meg. A zsinat részvevői a négy esperes jelenlétében (a zempléni, az abaúji, a borsodi és az ungi) a varannói szlovák lelkészt a Varannó és Mogyoróska környékén működő evangélikus gyülekezetek igazgatásával és ellenőrzésével bízták meg. E hatásköre következtében a varannói szlovák lelkész a zempléni társesperesi tisztséget viselte. Az első ilyen társesperes (consenior) Mednenszky András volt, utána ezt a hivatalt az unió megszűnéséig a varannói szlovák prédikátor (káplán) látta el. /55/

 

A zempléni protestáns unió megszűnésének okai máig sincsenek teljesen tisztázva. A korabeli adatokból csak az tűnik ki, hogy az ottani evangélikusok tartottak valamitől. Csak találgatni lehet, hogy a kálvinizmus további terjedésétől féltek-e, vagy a saját lutheri egyházszervezeti egységük gyengesége miatt aggódtak. Hasonló helyzetben voltak annak idején a sáros megyei református gyülekezetek is, amelyeket először az ötvárosi evangélikus esperesség, majd a sáros-szepesi vidéki esperesség igazgatott. /56/

 

A varannói társesperes fennhatósága alatt lévő körzetbe mintegy húsz egyházkerület tartozott, az egyházlátogatási jegyzőkönyvek szerint ezek az alábbiak: Agyagos (Tót Jesztreb, Mernyik), Mogyoróska (Feketepatak és Mihalko), Tót Izsép (Kvakócz és Tót Kajnya), Sókút (Zamutó), Csáklyó (Vehécz és Komorócz). Valószínűleg ide tartoztak még Nagy Domása, Nagy Dobra, Szacsur és Szécspolyánka. /57/ Természetesen, ide kell számolni Varannót és leányegyházait: Varannó Hosszúmezőt, Csemernyét, Szedliszkét, Benkóczot és Henczóczot.

 

Az unió több mint hat évtizedig állt fenn, a zempléni evangélikusok azután is megmaradtak a keretében, hogy 1610–1614-ben létrejött az országos ágostai hitvallású evangélikus egyház. Az unió megszűnése csak egy fél évszázaddal később következett be. 1663 elején a sárosi vidéki evangélikus esperesség képviselői többször tárgyaltak Hegedűs Mikolai Jánossal, a varannói szlovák lelkésszel és zempléni alesperessel a fennhatósága alatt álló egyházak csatlakozásáról. A tárgyalások eredményeként 1663 nyarán létrehozták az ágostai hitvallású evangélikus sáros-zempléni esperességet. /58/

 

Így majdnem hetven év után szűnt meg a zempléni protestáns unió, amelynek köszönhetően a tiszáninneni egyházkerületben s ezen belül a zempléni esperesség keretében léteztek a felső-zempléni szlovák evangélikusok. Ebben, a maga korában egyedülálló együttélésben a református egyházszervezetben a református esperesek vizitálták gyülekezeteiket, s másképpen is beavatkoztak egyházi életükbe. Ennek ellenére előfordultak kisebb konfliktusok is. A legtöbb ilyen adat a varannói parókiáról maradt fenn, ahol eléggé bonyolult hatásköri viszonyok uralkodtak, mivel a református parochusnak alárendelt szlovák káplán egyben az alasperesi tisztséget is viselte, s így egyben a parochus fölöttese is volt.

 

A viszályok leginkább az alesperes alacsonyabb jövedelme s általában rosszabb anyagi helyzete miatt keletkeztek. Ott is azonban a szlovák káplán többnyire a leányegyházakban prédikált, s így több munkát kellett végeznie, mint a városi lelkésznek. Ezek a konfliktusok hosszú ideig fennmaradtak, és az egyházi földek újbóli elosztása után sem szűntek meg. Végül 1639-ben a vizitátor a szlovák káplánnak adta Varannó Hosszúmező filialis összes bevételét. Erre azonban csak az ellenreformáció közvetlen veszélye miatt, a szlovák evangélikus templom elkobzása után került sor. Ebben a helyzetben a varannói reformátusok az evangélikusokat gyakran azzal vádolták, hogy a viszályokkal veszélyeztetik a városban a protestánsok helyzetét. További viszályok az evangélikusok szokásaival voltak kapcsolatban, ilyen volt például az alba viselése, ami a reformátusoknál elképzelhetetlen volt. /59/

 

A viszályok ellenére a református-evangélikus együttélés Felső-Zemplénben lényegében békés, nagyobb konfliktusok nélküli volt, ami a vallási intolerancia korára nem volt éppen jellemző. Az unió egyúttal a magyar és a szlovák protestánsok békés, nyugodt együttműködésének példája is. A zempléni evangélikusok és reformátusok közötti konfliktusokat nem a nemzetiségi ellentétek okozták, hanem a korra jellemző lutheri-kálvini ellenségesség. Legalább ilyen nyomásnak voltak kitéve a reformátusok néhány kis létszámú sáros megyei gyülekezetben. A nagyrészt szlovák nyelvű sárosi reformátusok gyakran éltek panasszal a vármegye felé, és konfliktusaikba nem egyszer a szomszéd Abaúj vármegye is beavatkozott.

 

1644-ben a szentpéteri földesurak az ottani református lelkészre panaszkodtak, akit tudtuk nélkül I. Rákóczi György fejedelem nevezett ki. /60/ A század közepén (1656–1658) két évig húzódott konfliktus a reformátusok és az evangélikusok között Budamérben. /61/ 1658-ban hasonlóan súlyos vitába keveredtek a református hívők Komlós-Keresztesen és Ásgúton az ottani evangélikus földesurakkal. /62/ A konfliktus megoldása érdekében a vármegye egy vegyes bizottságot nevezett ki, akárcsak 1665-ben Kendén. /63/ Még a nagy rekatolizálási hullám indulása előtt, 1670-ben a vármegye elé került a lapispataki és az ásgúti reformátusok panasza, akik az ottani evangélikusokkal nem tudtak megegyezni a közös templomhasználatról. /64/

 

A 16–17. században nemcsak Varannó és Mogyoróska környékén, hanem Zemplén vármegye más községeiben is léteztek szlovák evangélikus gyülekezetek. Nagyon valószínű, hogy a homonnai uradalomban működő protestáns gyülekezetek egy része is lutheránus volt, amire közvetlenül a vizitációk nyelve utal, amely – a Varannó környéki gyülekezetekhez hasonlóan – nem magyar, hanem latin volt. /65/ Az egyházlátogatások más adatai szerint is feltételezhető a lakosok lutheri vallása. Így 1652-ben, a lyubissei templom leégése után a megmaradt kegytárgyakat Chalupka János varannói alesperes őrizte, s nem volt hajlandó kiadni azokat a zempléni esperesnek. /66/

 

Ezekből az adatokból azonban nem következik az, hogy az unió az ungi esperesség területén létezett volna, sem az, hogy a lyubissei vagy más Homonna környéki gyülekezet lutheránus lett volna. Lehetséges ugyanis, hogy nyelvi vagy egyéb okokból a varannói szlovák prédikátor fokozatosan átvette az összes felső-zempléni szlovák gyülekezet gondozását. A Drugethek jelentős hitterjesztő működésére való tekintettel a homonnai uradalomban inkább a kálvini gyülekezetek léte feltételezhető. Ezeknek a gyülekezetek későbbi lutheránus jellegét azonban más tényezők is előidézhették. A már említett egyházlátogatási jegyzőkönyvekből látható, hogy ezek a gyülekezetek nagyon kis létszámúak voltak, s a gyakran vallásilag közömbös hívőik ki voltak téve a római katolikus és a görögkatolikus, ill. korábban az ortodox egyház erős befolyásának. Lehetséges, hogy a szlovák lutheránus gyülekezetek elszakadása idején a tiszáninneni kerületnek sem volt nagyon érdekében e problematikus, életképtelen és szétbomló gyülekezetek megtartása.

 

A varannói alesperes személye is jelentős szerepet játszhatott azonban ebben a folyamatban, aki az északkeleti szlovák református parókiákba célzottan is küldhette a magához közelebb álló evangélikus prédikátorokat. Mivel már néhány évtizeden át igazgatta a felső-zempléni szlovák egyházakat, a tárgyalások során maga is kezdeményezhette nemcsak a lutheránus gyülekezetek elcsatolását, hanem az elnéptelenedett, vallásilag langyos Homonna környéki parókiák leválasztását is.

 

Az ungi esperességhez tartozó más településeken is léteztek kétségkívül ágostai hitvallású evangélikus gyülekezetek. Ilyen volt például a 17. század második felétől a már említett Sámogy, melynek leányegyházai a környező falvakban (Sámogy, Krasznócz, Mocsár, Szuha, Lask) voltak, s ugyancsak néhány Varannóhoz közeli felső-zempléni gyülekezet (Kladzány, Kucsin, Alsó Hrabócz, Nagy és Kis Domása). Nem maradtak ránk viszont semmilyen adatok az unióról, amelynek léte – a varannói alesperes tevékenységét tekintetbe véve – nem is nagyon valószínű. Inkább az lehetséges, hogy ezeket a gyülekezeteket a 16. század második felétől is reformátusok alkották, és a pazdicsi gyülekezethez hasonlóan csak a földesurak akaratából tértek át az evangélikus hitre.

 

1663-ban a tiszáninneni egyházkerület zempléni esperességéből kivált és a lutheránus sáros-zempléni esperességbe tagozódott be 38 Varannó és Homonna környéki lutheránus gyülekezet. Ezek az új egyházszervezeti egységben 17 anya- és 21 leányegyházat alapítottak az alábbi településeken: Szécspolyánka, Szacsur, Lomnicza, Agyagos, Feketepatak, Mihalko, Asó Hrabócz, Varannó, Henczócz, Szedliszke, Benkócz, Kolcs Hosszúmező, Bosnyicza, Márkcsemernye, Nagy és Kis Domása, Gyapalócz, Kosarócz, Alsó és Felső Szitnicze, Jankócz, Hrubó, Lukacsócz, Zsalobina, Zemplénmátyás, Tavarna, Leskócz, Topolyóka, Hegedűsfalva, Göröginye, Karna, Izbugyahosszúmező, Orosz Hrabócz és Tót Kriva. /67/ 1666 előtt a pazdicsi parókia majdnem összes leányegyházával is a sáros-zempléni esperességbe tagozódott be, mivel abban az évben már az evangélikus gyülekezetek között említik. /68/

 

Ezeken kívül még az egyházkerületben más helyen is feltételezhetők szlovák evangélikus gyülekezetek. Ilyenek voltak Bolyár, Lengyelfalva és Ránk Abaúj megyei községek, amelyek szintén már 1666 előtt betagozódtak a sáros-zempléni evangélikus esperességbe. /69/ Az abaúji esperességből viszont nem maradtak fenn semmilyen adatok az unióról vagy a lutheránus egyházak autonóm igazgatásáról.

 

Ruszin református gyülekezetek

 

A ruszin pásztornép a 14. századtól egészen a 16. századig fokozatosan települt be az észak-magyarországi vármegyékbe, főleg a mai Ukrajna kárpátalji részére (Máramaros, Ugocsa, Bereg és Ung vármegye) és a mai Kelet-Szlovákiába, ezen belül Zemplén, Sáros és Szepes vármegyék északi területeire. Kisebb mértékben érintették Gömör vármegye területét, elvétve nyugatabbra is behatoltak. Sajátos életstílusuk miatt a ruszinok az erdős és a kevésbé benépesült területeket foglalták el a Kárpátokon belül, valamint a mágnások és nagy területtel bíró földesurak uradalmain telepedtek le. Zemplénben és Ungban ilyenek elsősorban a Drugethek, Sárosban a Rákócziak voltak, akik a ruszin pásztorokat mint ,,őrző és védő szolgálatot” is teljesítő népeket alkalmazták. Ez mind csak erősítette a ruszinok sajátos helyzetét.

 

A pásztornépek közös jellemzője az egész országban az ortodox valláshoz tartozás volt. Etnikai hovatartozástól (ruszinok és románok) függetlenül a keleti rítusú keresztény valláshoz tartoztak, ami nemcsak növelte a köztük és az   őslakosság közötti szakadékot, de még betelepülésük után is a magyar rendi társadalom perifériájára szorította őket.  A ruszin ortodox papok megtartották hagyományos kötődésüket Galícia, illetve Havasalföld és Moldva szellemi központjaihoz, így nem válhattak az egyházi rend, tehát a kiváltságos társadalom részévé. Társadalmi helyzetük a jobbágyokéval volt egyenlő, és a jobbágyi kötelezettségek vonatkoztak rájuk. Ez természetesen az egyház és az egyházi személyek vagyoni és szellemi színvonalát is befolyásolta. Az ortodox kolostorokon kívül a legfontosabb egyházi központ a ruszin lakosság számára a munkácsi püspökség volt.

 

A századfordulón a reformáció, illetve a protestantizmus közvetlen szomszédságába került Erdély és Északkelet-Magyarország pásztornépe is. Mivel földesuraik a reformáció támogatóivá váltak, és azt birtokaikon terjesztették, ortodox vallásuk ellenére a pásztorok bizonyos módon érintkezésbe kerültek a reformációval, vagy egyenesen annak hatása alá kerültek.

 

Valószínűleg elsőként a Szászföldön és az Erdélyben élő románok lehettek azok, akik kapcsolatba kerültek a reformációval. Őket már az első szász evangélikus püspök, Honterus János igyekezett meggyőzni arról, hogy térjenek át a protestantizmusra. Természetes, hogy a szász prédikátorok missziós tevékenysége a szász városok hatalmi nyomásával is összekapcsolódott, mivel azok, mint a román falvak földesurai bizonyos időre átmeneti sikereket is elértek. A román lakosság további csoportjainak áttérésére, amelyek közvetlen kapcsolatba kerültek a reformációval, ezúttal a református egyházzal, a 16. század első felében, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelemsége alatt került sor. Főleg az említett két fejedelem terjesztette céltudatosan a kálvinista vallást a birtokaikon élő román lakosság körében.

 

Nagyjából ugyanebben az időben került kapcsolatba a reformációval a számottevő ortodox ruszin lakosság Felső-Magyarországon, leginkább Bereg, Ugocsa, Ung, Zemplén és talán Szepes és Sáros vármegye területén. Többségük az óriási Rákóczi- /70/ és Drugeth- /71/ birtokokon élt. A ruszinok reformációját illetően fontos eseménynek számított a reformációs gondolatok elfogadása a földesúr, tehát a Drugethek által. A család fontosabb tagja közül a reformáció terjesztésében leginkább István, György, Gábor és Antal volt aktív, akik már a 16. század 30-as éveiben a reformáció pártfogói lettek. Már említettük, hogy a Drugethekhez kapcsolódik birtokaik központjának, Homonnának a reformációja is. Homonna Felső-Zemplén legnagyobb mezővárosa (vagy inkább városa) volt. Nemcsak a nagy kiterjedésű Drugeth-birtokok központja, de a középkortól a kézművesség és a kereskedelem fontos gócpontja is volt a térségben. A parasztokon kívül a várost számottevő iparos- és kereskedőréteg lakta. Máig nincsenek hiteles adataink arról, mikor tértek át a Drugethek a református vallásra, más események és történelmi összefüggések alapján ennek valószínűleg a 16. század 30-as éveinek első felében kellett megtörténnie. /72/

 

A Drugethek természetesen nemcsak a reformáció elfogadói lettek, hanem nagymértékben hozzájárultak annak terjesztéséhez is uradalmaikon. A református egyházi gyülekezetek megalakulása Homonnán, Ungváron vagy Tőketerebesen egyértelműen az ő nevükhöz fűződik. A 16. század első felének végén Zemplén vármegye északi területein a legnagyobb érdeme a reformáció terjesztésében Drugeth Istvánnak volt. /73/

 

Feltételezhető, hogy Homonnán, akárcsak más helyeken, először a lutheri tanítást fogadták el, és csak néhány évvel később kezdődött el a svájci reformáció térhódítása. A helvét tanításra való áttérés pontos időpontja sem ismert. Az első református prédikátor működése és a svájci reformáció terjedése a mezővárosban a század 50-es éveinek közepétől Drugeth István nevéhez kapcsolódik.  Drugeth István 1556-ban költözött Homonnára Ungvárról, ahol, mint a parókia patrónusa bőkezűen támogatta a református egyházat. Helyénvaló tehát úgy vélekedni, hogy Homonnán, ahol a város többségét birtokolta, nagy érdeme volt a helvét hitvallás elfogadtatásában. /74/

 

Természetesen Homonnához hasonló módon terjesztették a Drugethek a kálvinizmust a birtokaikon található több tucat faluban, melyeket szlovák és ruszin lakosság lakott. Az elterjedt téves elképzeléssel szemben, mely a református egyházat magyar jellegűnek tartotta, a 17. századi Magyarországon a helvét irányzatnak és a lutheranizmusnak is multietnikus jellege volt. A magyarok és a nagyszámú szlovák hívő mellett Felső-Magyarországon a református egyházhoz ruszinok is tartoztak. A román és ruszin gyülekezetek kiegészítették a magyar református gyülekezetek mozaikját.

 

Sajnos nem maradtak fenn olyan források, melyek alapján rekonstruálni lehetne a ruszin református gyülekezetek számát és helyzetét. Mikor 1609-ben Pázmány Péter hatására Drugeth György áttért, jezsuitákat hívott Homonnára, és masszív rekatolizációs tevékenységet kezdett folytatni a birtokain. A következő években Homonnán megszűnt a református parókia, és a legtöbb vidéki kálvinista gyülekezet is erre a sorsra jutott. Csak 1622-ben (1629-ig), a Bethlen Gábor felkelése utáni nikolsburgi békeszerződés alapján lehetett Zemplén vármegyében bizonyos mértékig és kis ideig visszaállítani a homonnai református gyülekezetet, és néhány évig megállítani a rekatolizációs tevékenységet a maradék református gyülekezetekben. A legrégebbi és egyúttal az egyetlen forrás a ruszin református gyülekezetekről az 1632-es egyházlátogatási jegyzőkönyv, amely már abból az időből való, amikor Zemplén vármegye visszakerült a királyi Magyarország igazgatása alá, és a jezsuiták visszatértek Homonnára.  Így az észak-magyarországi Drugethek missziós tevékenységére utaló adatok már csak a századfordulón létrejött ruszin gyülekezetek maradékát, pontosabban azok nagyon nehéz helyzetét tükrözik. Némely falvakban már a századfordulón az egykori református templomokat újból ortodox papok használták, és a lakosság nem tűrte meg a református prédikátorokat. Az 1652-es egyházlátogatási jegyzőkönyv ilyen bejegyzést mutat Göröginye faluból, mely Homonnától északra található: „templomjuk vagyon, sűrű sok bálványokkal, sok orosz zászlókkal. Pap háza elromlott, schola rossz, puszta kerítése.” /75/ Még rosszabb körülmények között működött a református pap Izbugyahosszúmező ruszin lakossága körében. 1652-ben a falu kőtemplomáról ezt jegyezte be a vizitátor: „kőből, de igen puszta, de orosz zászlókkal, bálványokkal rakva. A pap háza merő puszta, erdő szélén, falu végén vagyon, nagyon régen is a tolvajok megásták, marháját elvitték. A scholat a falusiak elhordták, elégették.” /76/ A református prédikátor helyzetét és az ortodox ruszinoknak vele szembeni magatartását a faluban és annak leányegyházaiban (Hrabóc, Jablonya, Homonnabresztó és Zbojna) leginkább a vizitáció következő beszámolója fejezi ki: „Oly keresztények lakják a falukat, hogy se templomra, se parókiára semmi gondot nem akarnak viselni. Azt mondják, nem a mi gondunk az, hanem a papé. Egy prédikátor sem ment még veretlen ki közülük. Adamust ugyan megölték maguk között, ez mostaninak is jutott az arculcsapásban. Jó lelkiismerettel mondom, hogy ez eklézsiában az ebet is nagyobbra becsülik, hogysem a lelki tanítót. Igazán a papok purgatóriuma ez világ.” /77/

 

Bizonyos, hogy a homonnai uradalomban ilyen ruszin református gyülekezetek nagyobb számban voltak, de többségük nem sokáig működött, Drugeth István hitváltása és az erőszakos rekatolizáció kitörése után kis idővel megszűntek. Az említett gyülekezetek bizonyára az utolsók közé tartoztak, melyek a század feléig megmaradtak. Ennek oka az etnikailag vegyes lakosság lehetetett, de okként említhető még a hatóságok érdektelensége vagy jelentős ruszin lakosság későbbi migrációja is. A ruszin és szlovák gyülekezetek többsége a 17. század feléig áttért a katolikus hitre, erre utalnak az 1652-es a szerelmesi egyházlátogatási jegyzőkönyv adatai is.  E szerint a faluban már nem állt templom, mert a zsoldosok felégették (valószínűleg az uraság katonái), a prédikátornak sikerült viszont megmentenie az istentiszteleti tárgyakat, mint a pohár, ezüsttálca és úrasztali terítő, melynek kiadását a vizitátornak elutasította. /78/

 

Másrészt nem a Drugethek voltak az egyetlen főúri család, amely a ruszin lakosság körében támogatta a református prédikátorok missziós tevékenységét. Hasonló módon alakultak ruszin református gyülekezetek a Rákócziak közbenjárásával azok munkácsi uradalmán (a mai Ukrajna karpátaljai területe). Természetesen ezen a területen sem tudott a ruszin ortodox lakosság azonosulni a kálvinizmussal, azt továbbra is idegen vallásként kezelték, és az első adandó alkalommal, a protestantizmusnak az ellenreformáció miatti meggyengülése idején, visszatértek az ortodox, illetve a közben kialakult görögkatolikus egyházba.

 

A reformáció befejezése, a protestáns egyházak megalakulása után a mai Kelet-Szlovákia ruszin lakossága az állami hatalom és földesuraik részéről egy másik konfesszionális nyomásnak, a rekatolizációnak volt kitéve. Ennek a nyomásnak eredményeképpen, valamint az ortodox papság törekvései vagy aggodalmai miatt jöttek létre az egyházi uniók és a görögkatolikus egyház. /79/

 

A 17. század második felében a ruszinok és görög a katolikus egyház jelentős szerepet játszott az északkeleti vármegyékben zajló rekatolizációban. A reformációhoz hasonlóan a rekatolizáció folyamata sem tartozik a mai történetírás által kimerítően feldolgozott témákhoz; számos forrás különböző szempontokból közelíti meg, és természetesen igaz ez arra is, milyen szerepet vállalt a görögkatolikus egyház ebben a folyamatban.

 

A felső-magyarországi protestánsok Szepes vármegyétől Ugocsáig már a 17. század felétől együtt éltek az ortodox lakossággal, és több forrás is rámutat arra, hogy nem egy esetben különféle indíttatásból vagy okok miatt áttértek hitükre. Így a dél-zempléni erdőhorváti református gyülekezetben 1629-ben a vizitátor feljegyezte, hogy több református hívő vitte gyerekét megkeresztelni a szomszédos Komlóska ortodox pópájához. /80/ Ugyanabban az évben egy nő Albin faluból (ma Gálszécs része), azután, hogy elhagyta férjét, a pópánál házasságot kötött új élettársával. /81/

 

A két vallás kapcsolata az 1647-es egyházi unió megkötése után is folytatódott; erre a vizitátor is panaszkodott, aki szerint Tarna falu görögkatolikus papja minden (kálvinista) érdeklődőt összead. /82/ Egy évvel később Fűzérkajáta prédikátora panaszkodott, hogy hívei a gyerekeiket Filkeházára a pópához hordják kereszteltetni. /83/ 1651-ben  ugyanabban a faluban a kitiltottakat, vagy a református prédikátorral más módon konfliktusba kerülőket a helyi görög katolikus pap adja össze. /84/ Ebben az időszakban Bacskó faluban több alkalommal is megtörtént, hogy a hívek áttértek a görögkatolikus hitre, de a pópához olyan jobbágyok is jártak, akik nem voltak hajlandóak fizetni a református prédikátornak. /85/ A szomszédos Kereplye faluban 1663-ben a hívek megfenyegették a helyi prédikátort, hogy ha jövedelmeinek egy részét nem adja oda a káplánnak, a görögkatolikus paphoz fognak járni. /86/

 

Teljesen más viszonyba kerültek a zempléni reformátusok a görögkatolikus egyházzal 1670 után, amikor is a kicsúcsosodó erőszakos rekatolizáció miatt több protestáns gyülekezet prédikátor nélkül maradt. Tekintettel arra, hogy számos zempléni és szomszédos faluban jelentős ruszin lakosság élt, a vidéken sokszor az egyetlen működő egyházi szervezet a görögkatolikus parókia maradt. A római katolikus parókiák területén is sokkal elfogadhatóbb volt a reformátusok számára a görögkatolikus egyház, ahol a pap házasodhatott, a mise borral és kenyérrel történt, és a liturgia során érthető, ruszin nyelvet használt.

 

A református egyházlátogatási jegyzőkönyveken kívül ezt a folyamatot görögkatolikus források is rögzítik; e források több helyen a hívek összeírását tartalmazzák, pontosabban azok nevét, akik a konverzió után a változó körülményekre való tekintettel ismét visszatértek a kálvinista egyházba. /87/

 

Az említett adatokból több dolog is kitűnik. Elsősorban – az elterjedt nézetekkel ellentétben – az, hogy a mai szlovák és magyar görögkatolikusokat nem csupán az elszlovákosodott vagy elmagyarosodott ruszinok utódjainak lehet tekinteni, hanem nagyobbrészt a szlovák és magyar reformátusok rekatolizációjával kapcsolatos sajátos következménynek. Az adtok egyúttal arra is rámutatnak, hogy a ruszinok, akik még mintegy egy évszázaddal azelőtt református missziós tevékenységnek voltak kitéve, a következő időszakban saját egyházat alapítottak, és képesek voltak magukhoz vonzani a vidéki protestáns lakosság nem kis részét.

 

Ezeket a következtetéseket közvetetten azok az adatok is igazolják, melyek szerint kisebb mértékben ugyan, de hasonló okok és indíttatások vezethették a reformátusokat a római katolikus egyházba történő áttérésre a ,,tragikus gyászévtized” alatt. Nem egy esetben egyházi vagy világi büntetés alól való mentesülés motiválhatta a protestáns lakosságot a katolikus vallásra való áttérésre, ezt szintén több egyházlátogatási jegyzőkönyv adata támaszt alá. /88/

 

Az evangélikus lakosság esetében hasonló szerepet játszott a görögkatolikus egyház, főleg Szepes és Sáros vármegyében, ahol a szatmári béke utáni időszakban   jelentős ruszin lakosság telepedett le. Egy ilyen példa lehet Porács falu egyházlátogatási jegyzőkönyve, melyet Bazilovics János munkácsi püspök végzett a 18. század végén. Adatai szerint a parókia híveinek nagy részét evangélikusok, illetve református konvertiták alkották. /89/

 

Felhasznált irodalom:

/1/ VARSIK, Branislav: Vznik a vývin slovenských kalvínov na východnom Slovensku. In: Historický časopis,. 39. évf., 1992, 2. sz., 129–148.

/2/ Hasonlóan vélekednek a magyar és szlovák görögkatolikusokról is, akiket elmagyarosított, ill. elszlovákosított ruszinoknak tekintenek.

/3/ Ezek a mágnás családok a birtokaikon megtartották a lutheri vallás dominanciáját, és a titkos, illetve kriptokálvinistákat üldözték. Példaként említhető gróf Thurzó György, aki 1595-ben birtokáról elűzette Berger Péter bitcsei esperest, mert azzal gyanúsították meg, hogy titkos kálvinista.

/4/ KÓNYA, Peter: Dejiny ECAV na Slovensku v rokoch 1610–1791. In: Evanjelici v dejinách slovenskej kultúry 3. (Ed. J. Alberty) Liptovský Mikuláš : Tranoscius, 2002, 29.

/5/ Gömör megyében az északi területeken élő szlovák lakosság a lutheránus egyház hatáskörében maradt.

/6/ LAMPE, Adolf: Historia Ecclesiae Reformatae. Utrecht, 1728.

/7/ CSÁJI, Pál (ed.): A magyar református eklézsiák és prédikátorok első hivatalos összeírása 1725 –1729. In: Egyháztörténet, 1958, 1.sz., 34–74.

/8/ TAMÁS, Edit (ed.): Erdély és Patak fejedelem asszonya Lórántffy Zsuzsana I. Sárospatak : Sárospataki Rákóczi Múzeum, 2000.

/9/ CSÁJI, Pál (ed.): A magyar református eklézsiák és prédikátorok első hivatalos összeírása 1725–1729. In: Egyháztörténet, 1958, 1. sz., 34 –74.

/10/ A 17. századi nemzetiségi viszonyok Kelet-Szlovákiában sok helyen nem egyeztek meg a mai állapottal, erre több helytörténeti kutatás figyelmeztet (Nagymihály, Szobránc, Gálszécs és Tőketerebes környéke). Főleg az etnikai határ közelében a mai állapothoz képest északabbra is jelen volt a magyar lakosság. Ezek a viszonyok nagyjából csak a szatmári béke utáni korszakban változtak meg, s akkor a (magyar) nyelvszigetek is megszűntek, pl. Sáros vármegyében.

/11/ E három parókia alatt lévő gyülekezetek egy része valószínűleg lutheri volt.

/12/ DIENES, Dénes (Ed.): Református egyház-látogatási jegyzőkönyvek 16.-17. század.

/13/ HÖRK, József: A Sáros-zempléni ev. esperesség története. Kassa 1885, s. 353-354. l.

/14/ DIENES, Dénes (Ed.): Református egyház-látogatási jegyzőkönyvek 16.-17. század.

/15/ Egyes források szerint evangélikusok éltek a faluban.

/16/ KIRÁLY, Péter: A keletszlovák nyelvjárás nyomtatott emlékei. Budapest: Akadémiai kiadó, 1953, 29-30. l.

/17/ S így még hiányzók a legrégebbi vizitációkban.

/18/ Lehetséges viszont, hogy némelyiket csak a nemesek és a személyzetük alkották.

/19/ TiREL Sárospatak, R. A. III. 3/14: Az abaúji esperesség egyházlátogatási jegyzőkönyvei 1800-1823.

/20/ DIENES, Dénes (ed.): A Zempléni Református Egyházmegye öszeírása 1782.

/21/ TiREL Sárospatak, K. gg. IV. 5: Liber Ecclesiae seu Matricula Dioecesis Ungensis, confecta et conscripta Anno MDCXVIII seniore Petro Zombori... (1616-1772).

/22/ KIRÁLY, Péter: i. m., 31. l.

TiREL Sárospatak, K. gg. IV. 5: Liber Ecclesiae seu Matricula Dioecesis Ungensis.

KIRÁLY, Péter: i. m., 31. l.

/25/ VARSIK, Branislav: Vznik a vývin slovenských kalvínov na východnom Slovensku. In: Historický časopis 1991, 2, 144. l.

/26/ KIRÁLY, Péter: i. m., 32. l.

/27/ Az evangélikus gyülekezetek Lőcsén, Bártfán és Kisszebenben német és szlovák részből álltak, Kassán és Eperjesen magyar része is volt. A gyülekezetet azonban mindenhol német lelkészek igazgatták.

/28/ DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk. Sárospatak : Sárospataki református kollégium, 2008, 213. l.

/29/ Uo., 136. l.

/30/ Uo., 198. l.

/31/ VARSIK, Branislav: i. m., 134. l.

/32/ KIRÁLY, Péter: i. m., 31. l.

/33/ Uo.

/34/ Uo.

/35/Uo.

/36/ Uo.

/37/ Uo.

/38/ Uo., 51. l.; CSÁJI, Pál: i. m., 12. l.

/39/ CSÁJI, Pál: i. m., 18. l.

/40/ KIRÁLY, Péter: i. m., 31. l.

/41/ Uo, 30. l.

/42/ HARASZY, Károly: i. m.,  94. l.

/43/ KIRÁLY, Péter: i. m., 30. l.

/44/ CSÁJI, Pál: i. m., 20-21. l.

/45/ Uo., 18. l.

/46/ Uo., 18. l.; KIRÁLY, Péter: i.m., 15. l.

/47/ Uo., 29. l.

/48/ KIRÁLY, Péter: i. m., 5. l.

/49/ CSÁJI, Pál: i. m., 22-30. l.; KIRÁLY, Péter: i. m., 40-52. l.

/50/ Uo., 48-52. l.

/51/ CSÁJI, Pál: i. m., 28. l.

/52/ KIRÁLY, Péter: i. m., 53-58. l. Feltételezhető, hogy a többi könyv is hasonló példányszámban jelent meg (400).

/53/ ZOVÁNYI, Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. Budapest 1977.

/54/ DIENES, Dénes: Református-evangélikus unió Zemplén vármegyében a 16.-17. században. In: Nezameniteľné je dedičstvo otcov... ACEP X. Prešov 2009: Vydavateľstvo Prešovskej univerzity, 173-174. l.

/55/ Uo., 173. l.

/56/ Információk az unióról viszont nem maradtak fenn.

/57/ DIENES, Dénes: Református-evangélikus unió, 172. l.

/58/ Uo., 174-175. l.

/59/ DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk, 30, 112. l.

/60/ ŠA Prešov, ŠŽ 624/8: Vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvek, 1644. IV. 20.

/61/ ŠA Prešov, ŠŽ 18/9: Vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvek, 1657 IV. 10; TÓTH, Sándor: Sáros vármegye monográfiája III. Budapest 1912, 242-243. l.

/62/ ŠA Prešov, ŠŽ 34/9: Vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvek, 1658. III. 27.

/63/ ŠA Prešov, ŠŽ 187/9: Vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvek, 1665. IV. 15.

/64/ ŠA Prešov, ŠŽ 236/11: Vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvek, 12. III. 1670.

/65/ DIENES, Dénes: Református-evangélikus unió, 175. l.

/66/ Református egyház-látogatási jegyzőkönyvek, 254. l.

/67/ HÖRK, József: i. m., 290-296. l.

/68/ Uo., 353. l.

/69/ Uo., 290-296. l.

/70/ Bereg, Ung és Sáros vármegyében.

/71/ Ung és Zemplén vármegyében.

/72/ RÉZ, László: A Drugethek és Homonna reformátiója. Sátoraljaújhely: Zemplén Könyvnyomtató Intézet, 1899, 60.

/73/ RÉZ, László: A Drugethek és Homonna ..., 61.

/74/ RÉZ, László: A Drugethek és Homonna..., 71.

/75/ DIENES Dénes (ed.): Református egyház-látogatási jegyzőkönyvek 16–17. század, Budapest: Osiris, 2001, 256.

/76/ DIENES Dénes (ed.): Református egyház-látogatási ..., 257.

/77/ DIENES Dénes (ed.): Református egyház-látogatási ..., 257–258.

/78/ DIENES Dénes (ed): Református egyház-látogatási ..., 254.

/79/ Az északkelet-magyarorországi ruszinok számára az 1646-ban létrejött ungvári unió az s ennek alapján létrehozott görög katolikus egyház volt a legjelentősebb, amely a ruszinok „nemzeti egyházává” vált.

/80/ DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk. Sárospatak: Sárospataki református kollégium, 2008., 9.

/81/ DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk ..., 29.

/82/ DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk ..., 173.

/83/ DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk ..., 185.

/84/ DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk ..., 211.

/85/ DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk ..., 314, 385.

/86/ DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk ..., 314.

/87/ Ukrajna Karpátaljai levéltára Beregszász, a Munkácsi püspökség levéltára.

/88/ Pl. 1649-ben Tőketerebesen egy tolvaj családjával együtt ígéretet tett, hogy ha kegyelmet kap, katolikus lesz. Ugyanarról a helyről van adat egy nőről, aki szintén áttért a katolikus hitre, csak hogy elkerülje a büntetést. DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk..., 198 199.

/89/ Bazilovits munkácsi püspök vizitációja, Poráč.

 

Kapcsolódó cikkek: 

www.rovart.com/hu/a-49-kazinczy-napok-eladasai-a-200-eves-tompa-mihalyrol_3974

www.rovart.com/hu/a-49-kazinczy-napok-eladasai-a-reformacio-hatasa-az-anyanyelv-fejldesere-es-a-nyelvhasznalatra_3973

www.rovart.com/hu/a-49-kazinczy-napok-eladasai-kazinczy-uzenete-a-manak-_3971  

www.rovart.com/hu/a-49-kazinczy-napok-eladasai-megmaradni-gyarapodni_3972

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :