A barokk mûvészet. II. rész

Délen a barokk mûvészet a katolikus egyház ellenreformációs céljait elégítette ki. Északon viszont hatalmas ûr keletkezett. A protestáns egyház nem látta el újabb megrendelésekkel a mûvészeket, így maga a mûvészet is új megnyilvánulási formát keresett.

A holland festészet óriása, Rembrandt van Rijn, még ellenszegült a tetszeni akaró, a mindenkit minden áron megnyerni akaró polgári felfogásnak. Festett bibliai jeleneteket, festett mitológiai történeteket, csoportképei sem egészen a megrendelés szerint készültek − így lett Amszterdam önkormányzatából „Éjjeli õrjárat”, a „Posztós céh «elöljárói»-ból  történet, „Doktor Tulp anatómiaelõadásából” drámai kifejezés, önarcképeibõl személyes vallomás és bûnbánat...

Vermeer van Delft fotorealizmusa ugyan lenyûgöz, de hol van már a mûvészet lényegétõl. Egyszerû élethû ábrázolás mind. Töltés nélkül, belsõ kényszer nélkül, hivatástudat nélkül. Képei szépek ugyan − mint ahogy szép egy jól megmunkált asztal, egy jól megvarrt ruha, egy cipõ, egy táska, míves fegyver, vagy lószerszám... Mesterségbeli tudása magas fokú, mondhatni, tökéletes. Úgy ért Vermeer a festéshez, mint a legjobb ács, kovács, asztalos a saját mesterségéhez. Ismeri a mestersége legapróbb részleteit is. Viszont a mûvészet nem csak mesterségbeli tudás. Nem csak színkeverés, még csak nem is kizárólag a pontos rajzolás. Sokkal több annál. Az írónál, a költõnél a gondolatokat, a kitalált történetek fordulatait tartjuk zseniálisnak, és nem azt, hogy milyen szépen tudta írni az A-betût, vagy az elipszilont, vagy  − hogy milyen szépen néz ki nála egy teleírt oldal.

Németalföld függetlenségi harcában a terület két részre szakadt. A XVI. század végén a mai Hollandia területe független országgá vált és a kapitalista fejlõdés útjára lépett. A mai Belgium területe maradt a spanyol Habsburgok tartománya, tehát a katolikus egyház hatása is megmaradt.
Ugyanaz a nép, két különbözõ hatás alatt.

Peter-Paul Rubens neve fémjelzi a belga barokk festészetet. Vermeerrel összesahosnlítva õ is fantasztikus szaktudással rendelkezett. Nála azonban a festészet nem mesterség. Színeinek harmóniája lenyûgözõ, kompozíciói pontosak. Képei viszont mégsem pusztán az ábrázolt alakokról szólnak, hanem egy mély, belsõ mondanivaló kifejezésére törekszenek. Képei így expresszívek, kitörõ indulatok feszítik alakjait, gyakran nem természetes pózokba. 
Az ellentmondást nála az jelenti, hogy a realista ábrázolásmód és az expresszív mondanivaló ütik egymást.

Nehéz az út az expresszionizmusig, az absztrakcióig, nehéz az út a XX. századi kötetlen, szubjektív kifejezésmódig. Talán itt kellene keresnünk a XX. század figuralistáira jellemzõ furcsa rajzmódot − a gyermekrajzokhoz hasonló fantáziadús kifejezésmódot. A belsõ lelki feszültség, az indulatok, a kedélyállapotváltozások, a gyötrõdés, a szenvedés kifejezhetetlen realisztikus formanyelven − állítják sokan.

Rubens híres alkotásai − a „Madonna szentek társaságában” vagy a  „Kereszt felállítása” − a barokk gyöngyszemei. A kövér alakok, a dagadt kis angyalkák, a robusztus izomkolosszusok, természetesen, nem tetszhetnek mindenkinek. A lehulló leplek, a fedetlen testrészek, a spekulatív kompozíció sem egyértelmûen a mûvészi kifejezésmód csúcsa.
Van azonban valami kimondhatatlanul nyugtalanító bennük... Valami drámai feszültség, valami szavakban megfogalmazhatatlan töltet. Valami, ami a mûvészet maga. A szellem diadala; tanúságtétel a transzcendens világról, a magasba törõ emberi akaratról.