A barokk mûvészet

A reneszánsz egészét áthatotta a humanizmus, a barokk mûvészetre viszont az ellenreformácó nyomja rá bélyegét. Az ellenreformáció áll a gondolkodás középpontjában − vagy úgy, hogy fanatikusan vallják, vagy úgy, hogy fanatikusan lázadnak ellene.

(a XVII. század és a XVIII. század elsõ fele)
I. rész

Az olasz reneszánsz virágzása olyan tûnékeny volt, mint annak idején a görög poliszoké. Oswald Spengler szerint a reneszánsz nem tartozik az emberiség kultúrtörténetének legmeghatározóbb korszakai közé, mivel olyan csekély idõre és térre volt korlátozva, hogy pusztán mint intermezzo lép fel a gótika és a barokk egymásra következõ nagy és általános idõszaka között.

Északon a reneszánsz idõszak alig viseli magán az itáliai szabad szárnyallás jeleit. Szigorú, gótikusnak tûnõ szabályok mérsékelik a mûvészet formanyelvét. A szellem fejlõdése is egészen más utakat talál. Marad a skolasztika, marad a kiábrándultság, marad a befelé forduló, önmagát keresõ individuum harca a kívülálló világgal szemben.

Viszont: itt születik meg a reformáció nagy áttörése. Németalföldön és Angliában a tapasztalat és az értelem tisztelete hatja át az élet minden területét, miközben az ideálokért lelkesedõ érzelem az ember belsõ világába húzódik vissza és válik szubjektív élménnyé, szubjektív érzéssé.

A barokk mûvészet a reneszánsz folytatása is sok tekintetben. A korai barokk és a késõ reneszánsz mûvészet szinte folyamatosan megy át egymásba, elsõ ránézésre nehéz határt húzni a kettõ közé. Élesen elkülöníthetõ egymástól viszont a quattrocento mûvészete (XV. század) és a XVII. századi barokk felfogás.

A reneszánsz egészét áthatotta a humanizmus, a barokk mûvészetre viszont az ellenreformácó nyomja rá bélyegét. Az ellenreformáció áll a barokk gondolkodás középpontjában − vagy úgy, hogy fanatikusan valllják, és kiszolgálják, vagy úgy, hogy fanatikusan lázadnak ellene. Így akár azt is állíthatjuk, hogy ugyanaz a vallásos hevület jellemzõ az északi protestantiszmusra, mint a déli katolicizmusra.

A reneszánsz visszafogottság után a barokkban felszabadul a kötések alól a kifejezõerõ − vagyis az ösztönszerû expresszió. A mûvészek már nemcsak az élethûségre törekednek, hanem legfontosabb igyekezetük a lelkiállapotok, indulatok, az átélt élmények kifejezése. Ezért olyan nyugtalanul hullámzó minden barokk festmény és szobor. Mintha érzelmi viharok tombolnának a felszín alatt.
Megmozdulnak a statikus reneszánsz szobrok a festmények nyugodtan nemes alakjai. Eddig elfojtott indulataik a felszínre törnek, és elárasztják az egész kompozíciót. Mint a vulkán − nem tiszta tûz, hanem rengeteg hordalék is egyben. A belsõ kifejezés e viharai a mûvészet történetére eddig sosem voltak jellemzõek. Nem volt követendõ minta, nem volt példa, amire rá lehetett volna kapcsolódni, ezért is annyira új és „modern”, a formanyelv.

Talán túlságosan is mívesen, tobzódva a szabadságban, korlátlanul, de továbbra is a realizmus formanyelvéhez kötötten jelent meg, talán túlságosan is sok mindent kifejezve egyszerre; agyondolgozottan, szájbarágósan, bemagyarázva, bebeszélve mindent. Meggyõzve − sõt, gyõzködve, túlságosan is kifejezve − így túldíszítetten és túlcsordulón, túlfûtve érzelmekkel és olcsó képzelgéssel és nevetségesnek tûnõ fantáziavilágból táplálkozva...