[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A Don-kanyarról

szerkesztette: tigris, 2006-01-14

Király Józsi bácsiKirály Józsi bácsi a szomszédom. Nem tudtam róla, hogy megjárta a poklot. Amikor az EU-csatlakozást ünnepelte a falu, megjelent fehér ingben, fekete lajbiban, mellén háborús kitüntetéseivel. Magyar zászlót is lengetett a szlovák és az EU-s mellett a májusi szél. "Hát, nem gondoltam volna, hogy ezt megérem" - mondta könnyes szemmel...


Király József elbeszélése (feldolgozta: Kovács Ágnes)

"Most is kezébe kapván az öblös meszelyest,
Kalandos életérõl regét regére kezd;
Hol s merre járt, mit látott, mit tett õ s társai,
S hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai."
                                           (Garay János: Az obsitos. Részlet)


Valóban így hallgattam Király Józsefet, a 81 éves bódvavendégi lakost, aki a második világháborús emlékeirõl mesélt, és aki a történéseket bámulatos folyékonysággal elevenítette fel. Bár az õ esetében nem a nagyot mondó Háry János miatt jutott eszembe a vers, hanem a döbbent, szájtáti csend következtében, amely körülvette õt, és ahogy dermedten figyeltük az öreg harcost. a fiatalemberSzemélyén és élményein keresztül sok olyan esményt tudhattunk meg, amelyek a hazai történelem mércéjével mérve jelentõsek, drámájuk egészen napjainkig érezteti hatását, de apró részleteiben mégis ismeretlenek, ködösek és bizonytalanok mind a mai napig. Olyan részletekrõl van ebben az esetben szó, amelyek régiónkat konkrétan érintik, és sokak számára személyes történelemként jelennek meg. Az egyén és szûkebb pátriánk szempontjából nagyon is lényeges dolgok ezek, amelyek kapcsolódási pontokat jelentenek mások élményeihez és más területrészek történéseihez. Ennek folytán kapcsolódnak ezek az elmondott, személyes történések a nagy egészhez, vagyis Magyarország történelméhez, az pedig a világtörténelemhez. 
 
"Én, mint fiatal, bekerültem a magyar hadseregbe. Mint fiatal jelentkeztem, hogy minél hamarabb letudjam a katonai szolgálatot, minél elõbb el tudjak majd helyezkedni, az életemet meg tudjam alapozni. Így gondoltam akkor. No, de közben megtörtént, hogy bejött a Horthy-rendszerben ez a változás, háborúskodás, és annak idején a németek mellé állt Magyarország is.
Úgyhogy én részt vállaltam az erdélyi felszabadításban 1940-ben.


Azután 1941-ben szintén, mint fiatal, felkerültem Budapestre. Én vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr õfõméltóságának voltam egy évig a hírvivõje. Amikor letelt az idõm, hazajöttem Kassára – mert ott voltam katona. Leszereltem. Itthon voltam pár hónapig, és ismét megkaptam a behívót. Mint kiképzõje az erdélyi magyaroknak, ott voltam úgy másfél hónapig.
Azután beállt a háború 1941. június 22-én.
Természetesen a sas behívókat állandóan küldözték. Én is kaptam, és egyik napról a másikra be kellett vonulni katonának. Mikor megkaptam a sas-behívót a Donhoz, hát ahogy vonultam be, a bátyám, Laci követett, kísért a vonatra. Egy öreg néni meg szaladt utánam. És egy kis szobrocskát – Szent Antalt vagy a Kis Jézust igazolás kitüntetés viselésérõlSzûz Máriával – adott nekem. Nem tudom, nem ismerem pontosan, mert már le van kopva. Ideadta nekem a szobrocskát, körülbelül olyan 4 centiméter magasságú volt. Azt mondta nekem az öreg néne, Béres Mari néni, tatámasszony, hogy ez fog téged hazahozni, fiam. Hát én azt szívesen vettem, betettem a péztárcámba és hordtam magammal. Hordtam magammal a Donnál is, másodszor is, a fogságban is, velem volt mindig, és hála istennek, ahogy mondta nékem az öreg néni, hogy ez fog téged hazahozni, hát én õt hoztam haza, és õ pedig engem hozott haza.

Szóval, bevonultam, mozgósítás volt, azonnal mentünk ki Oroszországba a Donhoz. Mert már akkor a Don körül volt a magyar hadsereg, Voronyezsnél. Iparkodtunk aztán mi is ki egészen a Donhoz. No, de ahogy bevagonéroztunk, Budapesten keresztül mentünk fel Esztrergomhoz, ott mentünk át aztán a komáromi hídon, és mentünk ki Bohumínnak, a szlovák határon és  Lengyelországon keresztül. Egy helyen a partizánok a vonatunkat megtámadták. Úgyhogy a két vonat összeszaladt, mert a partizánok elváltották a váltót, és az utolsó vagonok felborultak. Sok sebesült, riadó, halott.
Megvolt ez is.
Azután mentünk tovább Don-kanyarhoz. Ott voltunk Rogovatojén kiképzésben egy hónapig. Szokni kellett a hideghez, a levegõhöz, az emberekhez. Azután egyenesen be a Don-kanyarba. Leváltottuk a magyarokat, ezeket a régieket, akik az elõrevonulásban részt vettek, akik már ott voltak, és mi tartottuk aztán a vonalat. No, de mi történt?
Sztálingrádnál ebben az idõben, mikor mi ott voltunk, a németek már a csatát elvesztették. Úgyhogy, az oroszok, mikor felfejlõdtek, Sztálingrádtól és Moszkvától zárták be a gyûrût a hátunk mögött. Természetesen nem tudtunk mit csinálni. Mert mi a támadást Erdély felszabadításajobban hátulról kaptuk. Úgyhogy a zászlóalj, a törzs, meg az ezredtörzs, a hátvéd hamarabb ütközött meg az oroszokkal. Mi aztán nem tudtunk mit csinálni, mert be voltunk kerítve.
Én rajparancsnok voltam, felhúzódtunk majdnem Voronyezsig, és ott aztán a bekerített részbõl próbáltunk kitörni. Onnan valahogy sikerült nekünk kibújni, de nagy veszteséggel. Óriási veszteséggel.

A hideg, a nem elég meleg ruházat is befolyásolt minket. Megint a fegyvereink, amelyek befagytak. Elfogyott az utánpótlás. Úgyhogy nekünk vánszorogni kellett kifelé, és mindenütt ütköztünk a partizánokkal, ütköztünk a szovjet katonákkal. Mindenütt rengeteg haláleset, sebesülés. Segítség nem volt. Az orvosok is, meg az egészségügyisek is, a segítség, mind felbomlott. És így vánszorogtunk aztán mi hazafelé, mert se vezetõnk, se utánpótlás nem volt. Nagy segítséget kaptunk az orosz falvakban az orosz néptõl. Azok is bajban voltak, szenvedtek, mindig imádkoztak: bozse mój hoszpodin pomiluj. Így fohászkodtak.

És minket, magyarokat nagyon szerettek. De megtörtént az is, hogy éjszakának idején elhelyezkedtünk a civil lakosságnál, a faházaknál. Természetesen jó meleg volt, kemencébe fûtöttek, jól bemelegedtünk. Oda is sokszor bejöttek ránk a partizánok. Nekem, mint olyannak, volt egy rajbeli tagom, egy ruszin fiú. Innen Ruszinszkóból, vagyis Kárpátaljáról való volt. Nagyon szerettem azt a fiút, mert jó tolmácsom volt, meg õ is nagyon szeretett engem, mert igyekeztem, hogy megvédjem õt is, meg hogy minél hamarabb kikerüljünk a harci zónából. Úgyhogy, onnan szépen kihúztunk.
 
Kijev mellett volt a gyûjtõtábora a magyaroknak. Ott aztán  a századparancsnokom, aki újonckiképzõm is volt, azzal mindjárt jó barátok lettünk és a védelmébe vett. Mindenesetre az életünk veszélyben volt a németek által is, mert Hitler azt mondta, hogy meg fogják tizedelni a magyar hadsereg visszavonuló katonáit. Hát el voltunk keseredve, de aztán nem került rá sor, mert Hitler is a vitézségi keresztbeismerte a vereséget. A németeknek, akik ott maradtak Sztálingrádnál bekerítve – nem tudom, hány hadosztály –, azt mondta Hitler, hogy ne próbáljanak kiszökni. Õk törjenek ki, és támadják az oroszokat.  De nem úgy sikerült, ugye. Az õ fegyverzetük nem volt a hideghez építve. Sem a motorjuk. Ott nem naftával mûködött, mint a mi autóink, meg harckocsijaink, hanem benzinnel. Úgyhogy az mûködõképes volt. A fegyverzetük is olyan rozoga, tág volt, de mûködött. A miénk szoros volt, pontos a zárdugyttyúkkal, és befagyott, nem tudtuk kinyitni. Akkor 43 fokos hideg volt, mikor a Dontól kiléptünk. Ez januárban volt, mégpedig pontosan 22–23-án. Akkor hagytam el a Dont, de már a hátunk megett folyt a harc. Úgyhogy nagyon hideg volt.
Nagyon hideg volt.
 
Így történt aztán, hogy bekerültünk a gyûjtõtáborba. Még elvittek minket Mlinibe, itt Galíciában, és voltunk, szintén egy hónapig vesztegzár alatt. És amikor onnan eljöttünk, felmentünk egészen Kijevig. Ovrucsnál akkor találkoztam a szlovák Nálepka kapitánnyal. Õk is ott voltak, mint partizánvadászok. Ott találkoztunk a szlovák testvéreinkkel. Aztán mi elmentünk, bevagonéroztunk, hazajöttünk. Nyírbátorba kötöttünk ki, vesztegzár alatt, megfigyelés alatt tartottak minket egy hónapig. És onnan aztán egészségesen hazajöttünk, de nagy veszteséggel. A Donnál volt nagy veszteségünk. Körülbelül 130 ezer ember, katona, akik fogságba estek vagy ott haltak meg, megsebesültek vagy megfagytak. Úgyhogy a 200 ezer katonából körülbelül olyan 70 ezren jöttünk haza.
Kassára nagyon kevesen.
A mi zászlóaljunkból egy szakasz jött haza. (kb. 36 ember – a szerk. megj.) Nem is mertek bevinni a városba bennünket, hanem a Hernád túlsó oldalán, ott a domb alatt, ilyen eldugott helyen bementünk egy utász laktanyába, ott szereltünk le és mentünk haza. Édesanyám – mert elõzõleg írtam haza, hogy mikor leszünk Kassán – feljött hozzám, és õ a menet mellett szaladva, botorkálva kísért már a vonattól fel, egészen a laktanyáig. Így aztán hazajöttem édesanyámmal. Mint doni harcos, semmi mást nem kaptam, csak egy elismerésrt, hogy ott voltam.

a fronton faragott emlékA kitüntetés sajnos nincs meg. A szomszédom, Máté Mihály rászedte a fiamat, hogy vigye el neki az érmeket. Mer õ tudott róla, mert a kitüntetéseket és az igazolványt bevittem Barkára, mikor ott voltunk a tetõn, és ott ezeket beadtam az õ testvérének azzal, hogy ha vége lesz a háborúnak, juttassák el a falumba. Úgyhogy aztán õ hazaküldte az érmeket, meg az igazolványt is. Tehát tudott róla, hogy nekem vannak ezek az érmek, és a fiamat rászedte, hogy vigye el neki. És eltûnt. Még Béres Imrének Ardóban – aki a Donnál sebesült meg, még él, õrnagy volt –, neki van vitézségi érme, másnak itt a környéken nincsen.

Mikor itthon voltam, egy pár hónap múlva megint megkaptam a sas-behívót. Már az oroszok itt voltak a Kárpátok mellett. Lengyelországon, Ukrajnán keresztül, meg aztán megint amarra, Németország felé törtek. Így aztán mi kimentünk a frontra másodszor is a kassai ezredtõl. Itt voltam: Klumaèiknál, Király József  tizedes, 1944. július 5-én. Ezt akkor a futóárokban faragtam ki, és hazaküldtem tábori postán. Így sikerült megmentenem. Mert másképp a csomagomban nem tudtam volna.

Úgyhogy, másodszor is kimetünk.
Ide, Galíciába – Lengyelország meg Ukrajna, erre a részre. Már nem jutnak ezek a faluk eszembe, hogy hol mindenhol voltam. És úgy volt elõször – mert Horthy nem akart kiengedni már bennünket –, hogy megmaradunk a Kárpátok vonulatába. El is foglaltuk az állást, de kaptuk a parancsot – mert Horthyt félreállították, és átvette Szálasi, a nyilas pártvezér az országban a hatalmat. Úgyhogy a Kárpátokat elhagytuk, és visszajöttünk a tetõnél: Ungvár, Alsó Berezna, Felsõ Berezna, U¾ok, és ott U¾oknál mentünk át a hágón ki, Oroszországba. Szkólénál,...de kitüntetésekmár megint megütköztünk az oroszokkal. Erõs hadseregük volt az oroszoknak, és bizony, nem tudtunk elõretörni. A sok sebesült, a sok haláleset megvolt. Fõleg az utászok, meg a kerékpárosok, a huszárok, azok voltak bedobva, hogy majd õk megzavarják a hadsereget, de lovon, meg biciklin, meg az utászok felszereletlenül nem voltak kiképezve ahhoz a támadáshoz, amit végre kellett hajtani. Nem sikerült nekik. Nagyon sok halott, meg fogságba esett és sebesült volt közöttük.

Azután mi mentünk. De muszály volt nekünk megállni Klumaèiknál, nem mehettünk tovább, mert erõs ellenállásba ütköztünk. Ott is nagyon nagy volt a veszteségünk, és természetes, hogy mi megálltunk aztán. Sok cimborám, jánoki cimborám, Gál Mihály is megsebesült ott, Ráky István a falumbeli is. Aztán a németektõl kaptunk segítséget. Két harckocsit kaptunk, meg egy század német katonát. Hát õk a harckocsival aztán elõretörtek, és mi aztán segítettünk nekik: oldalról biztosítottuk a németeknek a védelmet. De rengeteg sebesült volt közöttük is.
Hát erõs támadás volt. Tíz hadosztály katona volt felkészülve az ororoszoknak velünk szembe. És ennek az elõõrsei védekeztek és azok támadtak bennünket.
Na igen.
Aztán...Klumaèik, Klumaèik...nem jut eszembe, azt a várost hogy hívták itt, Klumaèik után, ahol ezek fel voltak készülve... Úgyhogy igazolvány a kitüntetésrõlmi, ahogy elõretörtünk a németekkel együtt, bekerültünk az erdõbe. Jöttek az orosz repûlõgépek, a légiaknát szórták le ránk meg a németekre. Megindult a harckocsi-támadás az oroszok részérõl is. Úgyhogy nekünk itt is meg kellett állni, és nem tudtunk tovább menni. No, de a németek elvitték aztán a harckocsit, ugye, mert mindenütt szorult a kapca. Az meggyengített bennünket. Majdcsak minden hajnalban támadtak bennünket az oroszok, de annyit tudtunk állóhelyzetben megvédeni, hogy nem futottunk vissza, vagyis nem adtuk fel a vonalat.

Ez a Varga János, a szomszéd falubéli, már meghalt, nyugodjon, jó barátok voltunk, habár sokkal idõsebb volt, mint én. Õ volt nekem a bátorítóm, kedves bajtársam, én meg védtem õt mindig. És azt mondtam neki: iparkodjon hátra menni, hogyha nehéz helyzetbe kerülünk, hogy rólam is tudjon idehaza életjelet adni. No, de viszont minél hátrább ment, annál rosszabb volt, mert az oroszok az aknavetõkkel a hátunk megett dobálóztak. Úgyhogy majdnem az életébe került. Hát azt mondta nekem, hogy minek küldtel hátra. Még ott sokkal rosszabb volt, mint itt elõl. Majd az életébe került. Nézze, mondom, én magának jót akartam, meg magamnak is. Majdnem meghalt, mert közel ment egy fához, és a fa tetején robbant az akna. Kapott egy szilánkot, meg aztán a kenyérzsákom is nála volt, hogy védve legyen. A kenyérzsák is összenyúzva, meg a kulacs is, minden. Szétvágta a szilánk.
 
Hála istennek, csak kisebb sebesülésem volt, de ez egyenlõ a semmivel. Szilánkokat kaptam. De mellettem nagyon sokan meghaltak. Egy katona cimborám, akivel együtt voltam újonc – Várkonyi József hevesi fiatalember, házas volt, két gyereke volt –, amikor bementünk a németekkel ott az oroszokat megzavarni Klumaèiknál, hát ott a repülõakna pont a hátunk mögé esett. Az õ szíve megszakadt. A szeme behomályosodott.
igazolványKét emberem akkor megsebesült, azokkal voltam elfoglava. Azután figyeltem rá, látom, hogy meg van halva.
Dörgöltem, húztam, rángattam, de közben jött a támadás is, sok idõm nem volt, így aztán elszedtem az iratait, a hátizsákot, a kenyérzsákot elvettem tõle, és leadtam a századparancsnokságon.
 
Még ott is kaptam egy kitüntetést, és elõléptettek szakaszvezetõnek. Mert egy nehézpuskát a kezelõje, akire rá volt bízva, eldobott, én meg felvettem a vállamra és kihoztam. Azért is kaptam egy kitüntetést, de azután már nem kaptam kézhez, mert közben fel kellett adni a vonalat, és megvolt a zûrzavar köztünk is.
 
Egy alkalommal a szerencsi zászlóalj mellett az oroszok betörtek. Bekerültek a hátunk mögé. Fel kellett nekünk adni a vonalat. Romániába szintén betörtek, és visszajöttünk a Kárpátok tetejére. Ott voltunk vagy három hétig, és onnan is aztán vissza kellett jönni, mert már Debrecen és Nyíregyháza is elesett, Szlovákiában a Dargovnál az oroszok a partizánokkal együtt megtámadták a németeket. Úgyhogy Ruszinszkóból nekünk is vissza kellett jönni.

Én onnan aztán, ahogy visszajöttem, még voltam olyan helyzetben, hogy felkértek, menjek vállalkozni. Hát nem akartam menni vállalkozni, de a cimborák is azt mondták, hogy gyerünk. Úgyhogy megint bevágtak minket Kistéglásnál – Csap felett, itt keleten –, bevágtak bennünket a vonalba, de rendezetlenül. Se ismerõs, se senki nem volt ott. Az unokatestvérem is ott sebesült meg, nagyon sokan, mert az oroszok a gyors fegyverekkel rákényszerítettek minket, hogy adjuk fel a vonalat.

No, én összeszedtem az embereimet, megkerestem a Tisza parton a századomat, és ott jelentkeztem. Onnan aztán átjöttünk a Tisza partról a Bodrogon Olaszliszkára, és ott voltunk egy ideig, védtük a Bodrogot. Ott nem voltak olyan nagy problémák. De Miskolc felé közeledett az ellenség, fel kellett adni megint a vonalat.
Bekerültem Erdõbényére. Erdõbényén egy pár napig voltunk. A helyzet olyan volt, hogy nem tudtuk, kik jönnek utánunk. A századparancsnokom, Halász százados megkért – mert már akkor igazolvány a Tûzkeresztrõlszakaszvezetõ voltam –, hogy fel kellene deríteni, kikkel állunk szemben. Hát én magamhoz vettem pár embert – még van olyan, aki él; egy restei fiatalembert, Balogh Andrásnak hívták,  õ is mellettem volt, Vanyó Endre, már meghalt Gomboson, meg már nem is tudom pontosan, hogy kit.

Bementünk az ellenség háta mögé, körülbelül olyan három és fél, négy kilométerre. A völgyet Szegilonnál, meg Erdõbényénél kimellõztük, és a hegyen keresztül az erdõbe mentünk be a románok háta mögé. Természetes, hogy mindjárt találkoztunk a tábori õrsükkel. Az egyik cimborám azt mondja, hogy fogjuk el az egyiket. Hát nézd, mondom, ott van nála a fegyver, mi ahhoz kevesen vagyunk. Majd aztán a másik cimborám, nem tudom hogy hívták, vette a puskát, és rálõtt. Ez lefeküdt. Akkor már a lövés után mi lementünk a völgybe. Erdõbényénél a patak szélén voltak a románok, a megszállók. Tüzet nyitottunk rájuk, úgyhogy mindjárt tudtuk, kik vannak ott, hányan vannak, mikkel vannak felszerelve. A századparancsnokunk meg a másik oldalról figyelte, hogy mi lesz. Amikor visszamentünk, jelentettem, hogy mi a helyzet. Jól van fiam, azt mondja, nem történt semmi baj, minden rendben van. Én láttam, hogy mit csináltatok. Azt is láttam, hogy hány lövést kaptatok. Aknavetõvel aztán a románok viszonozták nekünk a tüzet, ahogy odalõttünk. De amúgy a lovak, a szekerek, meg a nép is, futottak össze-vissza, mint akik meg vannak õrülve.

Ott elõléptettek õrmesternek. Onnan visszajöttünk Szántónak, és Kassa védelmére helyezkedtünk el Perénynél. Ott voltunk egy hétig. A románok jöttek, mi kevesen voltunk. Hidasnál betörtek, Perénynél voltak a németek szintén, két harckocsival. Mi lekényszerültünk onnan, mert nem tudtuk, hogy ki van a hátunk mögött. Az összeköttetésünk is megszakadt. Bekerültünk Bárcára, ott volt a gyûjtõtábor. Bárcáról kimentünk a Semse, Rudnok, Jászó vonalra. Szóval a hegy alá, a kassai vonalra. Onnan aztán mentünk be Szomolnokra a szerpentinen. Szomolnokról ki Uhornára, Uhornáról aztán mentünk fel a tetõre.
 
a Vasárnap fotósa felfigyelt a markáns arcraMi onnan támadásba lendültünk a németekkel együtt, és leszorítottuk a románokat a Szoroskõn, át Almáson és a Szádelõi-völgyön a másik oldalra. Ez a támadás történt karácsonykor, 44-ben, és ott voltunk egészen január 25-ig. Védtük a vonalat. No, de nem sokan voltunk ott se magyarok.
 
Közben még azt is hallottam, hogy a századparancsnokomat a partizánok kivégezték. Itt volt Tornán a testvére mellett – talán Gömörinek hívták, egy fõhadnagy volt –, és jött vissza hozzánk. A partizánok elkapták és kivégezték. Mert hallottam, hogy a háború után megtalálták, és valami hét szuronyszúrás volt benne.
 
Úgyhogy aztán onnan szintén lekerültünk körülbelül 25-én januárban, és mentünk Rozsnyó védelmére. Mert már Rozsnyóhoz közeledtek a románok, meg az oroszok. Szintén ott voltunk három nap. Hát még nem ismertük ki a helyzetet, a németek pedig vonultak vissza. Mi nem tudtuk, hogy kicsodák, hát beléjük tüzeltünk. Nem történt semmi, csak a puskacsõre kitûzték a fehér zsebkendõt, hogy ne lõjjünk. Azután veszekedtek, hogy minek lõttünk beléjük.

Azután Rozsnyót feladtuk, a kivonuláskor én voltam az utóvéd. Mikor elhagytuk Rozsnyót, hát már az én szakaszom volt utól. Látom, hogy az emberek ide is félre mentek, oda is félre mentek – mintha mentek volna félre való dolgukra, be a sáncba. Fõleg ott, ahol olyan gazos rész volt. Én ezt láttam. Menjetek, majd én is megyek – gondoltam magamban. Onnan felkerültünk egészen Dobsinára. Megállás nélkül mentünk, de óvatosan, mert a partizánok ott voltak már az Alacsony Tátrában megbújva. Azt is hallottam, hogy nagyon sok magyart kivégeztek Rozsnyón is. Akik megadták magukat. Habár ezt a történelem nem írja, de annyit tudok, hogy mivel utóvéd voltam, és nagyon sokan lemaradoztak, azok közül nagyon sokan nem tértek haza.

Dobsinánál megint visszafordítottak bennünket Vlachovóra, Oláhpatakra. Nem egészen Oláhpatakra, hanem Dobsina meg Vlachovo között volt kiépített vonal, amit  a munkatábor épített ki, hát ott voltunk egy hétig. Onnan aztán kaptuk a parancsot, hogy vissza kell vonulni. Hát én, mint szakaszparancsnok, elmentem a rajparancsnokokhoz, mondom, hogy ekkor és ekkor, este hét órakor vissza kell vonulni. Telefonon kaptam a parancsot, mit csinaljunk? Megyünk még tovább? Hát, ahogy akarom, mondták. Mondom, úgy gondoltam, hogy ti, mint rajparancsnokok magatokhoz veszitek az embereket, és parancsot adtok, hogy menjenek el. Õk elmennek, mi lemaradunk, és akkor én tudom, hogy hol van az aknazár  a drótkerítésen, én tudom, hogy hol van a kapu, mert én vettem át. Mondom, akkor jöttök utánam, és átmegyünk a románokhoz. Úgyhogy ez február közepén történt.

Átjöttünk Vlachovóra a románokhoz. Kiabáltam, mikor már közeledtünk a csûrökhöz Oláhpatakon, hogy rumuni, rumuni, nestrilj, nestrilj, rumuni! Mi ungar. Szóval, ne lõjjetek románok, mi magyarok vagyunk. Aztán kiabált az egyik jobb oldalról, hogy ide gyere magyar, ide gyere magyar. Mondom, nem megyünk oda, megyünk egyenesen – hogy ne lõjjönek. Mindenesetre riadóztak a csûrökben, ahol megbújtak, nagy jajgatás, ugrálás hallatszott. De féltem attól, hogy belénk lõnek, mert meg lesznek ijedve. Az embereimnek mondtam, hogy feküdjenek le, majd én egyedül maradok állva. Mert ha látják, hogy többen vagyunk, hát még veszélyesebb. Úgyhogy aztán bekerültünk a románok kezébe. Máris elvették a fegyvereket, pisztolyokat, a zsebbe kotorásztak, ha volt valami óra vagy érték, mindjárt elvették. Még jó ruha volt rajtunk, levették rólunk, ideadták az övéket.
Jó tetves volt a ruhájuk.
No, de rosszul csináltuk mi ezt, mert azután kellett volna nekünk is. Hidegben meg hol éjszakáztunk, meg útközben aludtunk. No, de hát ez így történt.
 
Így kerültem aztán a három rajparancsnokkal fogságba. Lekísértek bennünket aztán Rozsnyóra. De közben megháltunk Betlérben.  Körülbelül voltunk már olyan összeszedett magyarok 6-700-an. És kísértek bennünket át Jabloncától Körtvélyesnek, a szerpentinen be Szögligetre. Aztán mentünk Szendrõ, Edelény felé, át Bódvánál, átmentünk Ongára, Miskolcon túl. Igen ám, de annyi sok fogoly volt, akiket az oroszok telepítettek ki az országból, hogy nem gyõzték õket vinni.
 
Ott voltunk egy hónapig Ongán fogságban. Lefertõtlenítettek, meg enni adtak, amit a lakosság összegyûjtött. Ongáról április 9-én kiengedtek bennünket munkára, hogy tudjonak enni adni. Egy öreg néninél voltunk munkán. A kertben összegyûjtöttük a kézigranátokat, meg aknákat, a lõfegyvereket, és aztán gondoltuk, hogy majd jelentjük. Este grízes galuska volt a vacsora. Az öreg néni azt fõzött. Már nekem nem igen esett jól a vacsora, már én törtem a fejemet.

Kinéztem a kapuba, látom, hogy csendesség van. Amikor összeálltunk, akik együtt dolgoztunk, és mondom az õrnek, hogy a kézigránát, meg a többi dolog ott van bent az udvaron, menjen érte. Hát õ fogta magát, minden gondolkozás nélkül beszaladt. Én meg elszaladtam, elbújtam. Be a Ronyva patak...vagy a Bársonyos?...most nem tudom. Mert  a Ronyvát is ismerem, meg a Bársonyost is. Az egyik itt van Sátoraljaújhelynél.
A Ronyva, vagy a Bársonyos.
Úgyhogy én a patak szélénél, a bokrok közt végig elszaladtam, átugrottam a patakon, be a kukoricásba, át a vasúton, be megint a mezõbe a bokrok közé, a temetõnek meg a szõlõnek, és ucekaj.

Éjszakának idején jöttem egyenesen, mindenütt figyeltem az északi sarkcsillagot, és abba az irányba jöttem. Erdõn keresztül, bokrokon, vízen, mezõn keresztül, a falvakat lehetõleg mellõztem, mert azt mondták, hogy ott vannak a románok, a megszállók. Én azt mellõztem. És kikötöttem aztán Alsóvadászon. Ott aztán találkoztam az õrséggel, az éjszakai õrökkel. Kérdeztem, hogy merre lehet Rakaca felé eljutni. Hát hova akarok eljutni? Mondom, Szentjakabra. Hát, azt mondja, menjek egy csöppet vissza, menjek át Tomorra, meg Lakra, és ott menjek át a szerpentinen Rakacára, és Rakacán már otthon vagyok, már mehetek. Nem mertem azt mondani, hogy a Felvidékre jövök. Mert mindent tagadni kellett. Úgyhogy aztán elvergõdtem.
 
Másnap reggel kilenc órakor értem be Vendégibe a malomba. Már Aladár, Solcz Aladár a felsõ ablakon, ami kelet felé néz, ott volt kihajolva. Kiabált nekem, hogy Józsi, Józsi. Felfigyeltem. Ne gyere be az udvarra, mert itt vannak a financok.
Hüj, Józsi, mondom, most már hazajöttem, már fogságba esek megint. Megkerültem a malmot, mire a kapuhoz érek, a financok is odaértek. Köszönök: zdrásztvuj tovarisi. Oroszul. Zdrásztvuj. Õk mentek tovább, nem szóltak, én meg bementem a malomudvarba. Ott megpihentem. De már annyira elfogott a láz, kifáradt a lábam, annyira elfogyott az erõm, hogy mire megpihentem, alig tudtam onnan hazajönni.
Ezzel, 1945. április 10-én, reggel kilenc órakor jöttem haza, és fejezõdött be nekem a második világháború."
 
Ki tudja, hányan vannak még, akik most megnyíltak, és ki tudja, meddig lesznek még közöttünk? Hiszen már elmenni készülnek. Talán ezért is e bátorság, amely hozzásegítette õket a vallomásokhoz. Gyorsan kell cselekednünk,  mert tiszavirág életû ez a virágzás. És már bezáródó e nyitottság. Különben úgy járhat más is, mint ahogy az megtörtént az én közvetlen környezetemben is, amikor az utódok sehogyan sem tudták feleleveníteni az eltávozott néhai visszaemlékezéseit, amelyeket akkor csak úgy félválról vettek. Komolytalannak tûnt, meg mesébe illõnek, Háry Jánososnak. Most meg a tódításokat éppen a következõ generáció követte el, amikor megpróbáltak visszaemlékezni az idõvel már anekdotává finomodott elbeszélésekre. Pedig azok a történetek, amelyek súlyát, mint keresztet egy életen át hurcolták vállukon, amelyek sok-sok éjszakán kísértették õket, ezek nagyon is valósak voltak. Az örök bûntudat gyötörte õket, bár a papok és a hitük  biztosította õket afelõl, hogy nem követtek el bûnt, mert ha õk nem ölnek, õket ölik meg. Mégsem voltak soha biztosak ebben..


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: e-mail: dátum: 2013-01-23
név: sdfsa e-mail: rer@citromail.hu dátum: 2012-11-30
Törölt hozzászólás
név: rwe e-mail: rer@citromail.hu dátum: 2012-11-30
Törölt hozzászólás