[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A FAL

szerző: Lovas Tibor 2011-07-12

 

A FAL

 

Hosszú karrierje alatt megírt több száz dalában Roger Waters mindig bírált valamit, a zenét a tömegek figyelmének felkeltésére, öntudatra ébresztésére használva fel. Minden idők legsikeresebb progresszív rockzenei formációját, a Pink Floydot hagyta ott, és kezdett szólókarriert a nyolcvanas évek elején, amikor társai túlzónak találták háború- és erőszakellenes politikai elkötelezettségét és egyszemélyes hadjáratát – aktuálisan éppen Margareth Thatcher militáns politikája ellen. Az elkötelezettség nélküli zenélést "kreatív semmittevésnek" tartó, és az azóta eltelt harminc évben a felelős művészi lét kimagasló képviselőjévé vált Roger Watersnek kimeríthetetlen témát ad a globális katonai-üzleti-financiális hatalmi összefonódás, ami a „fejlett” fogyasztói társadalmak politikáját uralja. Ez a társadalom az embert automata vásárlóvá és kritikátlan rajongóvá degradálja, esetleges ellenállása esetén pedig a tömeges elpusztításától sem retten vissza. 

 

Minden egy látszólag ártatlan lemezzel kezdődött, ami az addigi Bob Dylan-i és Joan Baez-i háborús „protest song”-ból nőtte ki magát teljes értékű politikai állásfoglalássá. A Pink Floyd a gitár- és szájharmonika kísérettel előadott háborúellenes dalok hatását megsokszorozta a rock- és pszichedelikus zene eszköztárában megtalálható szuggesztív elemekkel. Ez a lemez, A Fal (The Wall) című dupla album volt a Pink Floyd közös munkájának egyértelmű csúcsa, és ugyanakkor Waters szólókarrierjének kezdete is. 1979-ben adták ki, és amíg a zenekar addig megjelent lemezeinek legnagyobb slágerei csak tiltott csatornákon (Szabad Európa, Radio Luxemburg, feketepiac) jutottak el hozzánk, ezzel az eggyel kivételt tettek a cenzorok.

 

Biztosan sokan emlékeznek még rá, hogy a hetvenes évek végén a csehszlovák rádió magyar adása, de a Kossuth és a Petőfi is gyakran sugározta az Another Brick in the Wall című opuszt. Talán a benne megfogalmazott, ideológusaink szerint természetesen csak a kapitalizmust kárhoztató társadalomkritika miatt. De még így is évekig kellett várnunk, amíg az 1982-ben bemutatott és nem sokkal később hozzánk is eljutott film feltárta azt a pokoli víziót, ami Roger Waterst a mű megírására ihlette. A második világháborúban elesett apa elvesztésének gyerekkori traumáját drogban és sikerben feloldani próbáló, de egyre inkább elszigetelődő, maga köré falat építő rocksztár történetét, aki népszerűségét pusztításra, gyűlöletkeltésre használja, felmutatva közben egy minidiktatúra kialakulásának iszonyúan aktuális kliséit.

Bár a szerzők és a többi Pink Floyd-tag sem volt igazán elégedett a filmmel, tagadhatatlan, hogy az a néhány koncert és maga a lemez a nézők és hallgatók töredékéhez sem juttatta volna el watersi üzenetet – és segélykiálltást. Az Alan Parker rendezte film képei, Gerald Scarfe szürrealisztikus animációi, Bob Geldof ördögi figurája a főszerepben, és természetesen az angol progresszív és art-rock csúcsaként számon tartott Pink Floyd-zene (néhány kivételtől eltekintve Waters szerzeményei) együtt és egymást erősítve vált monumentális háború- és erőszakellenes kiáltvánnyá, ma is érvényes művészi manifesztummá.

 

Az azóta eltelt időben Roger Waters körülbelül ötévenként indult turnéra, időnként lemezbemutatási céllal (The Pros and Cons of Hitch Hiking), máskor kevésbé tematizálva, életművének nagyobb szakaszait átfogva (In the Flesh, The Dark Side of the Moon). Minden bizonnyal a technika lehetőségeinek sosem látott fejlődése is közrejátszott abban, hogy elszánta magát minden idők egyik legnagyobb – és a maga idejében legveszteségesebb –  koncert- és látványprojektjének felújítására: a The Wall / A Fal turnéra. Közrejátszott, de nem ez volt a fő ok.

Ahogy Waters weboldalán olvashatjuk, ez az ok maga a Fal volt, ami sosem látott magasságokba szökött, áttörhetetlenné vált, és már nemcsak az egyén és a társadalom, hanem fejlődő és fejlett országok, szegények és gazdagok stb. között áll, látszólag megbonthatatlanul, téglából, szögesdrótból... és személyre szabott, mindent elborító, a leggyakrabban zenének álcázott, figyelemelterelő, önmagunkat tömjénező, másoktól elzáró zajból.

Roger Waters nyilván tudatában volt annak, hogy egy mítosz leporolása mindig kockázattal jár, még akkor is, ha ezzel maga a mítosz teremtője próbálkozik. Ezért produkciójába új üzenetek tömegét implantálta, ugyanolyan aktuálissá téve azt, mint az 1979-es turnéjakor, vagy a film 1982-es bemutatásakor. Kérdez és vádol, leleplez és gyötrődik. És aki nem zárkózik be a saját fala mögé, vele együtt retteg, és érez felelősséget mindazért, ami azóta történt és történik...

 

Aki időben felfigyelt a turné hírére (mondjuk tavaly ősszel), az eljuthatott ez év június 22-én a budapesti koncertre. Koncertre?... Nehéz pontos kifejezést találni e vizuális, akusztikus, filmszerű, interaktív, töredékeiben egyszemélyesen kamarajellegű, máskor tömeget színpadra vonultató megaprodukciónak a megnevezésére. A díszlet, a rekvizítumok, a sok száz négyzetméteres, nemcsak szimbolikus, hanem a színpadon valóban megépített fal, a tizenöt méteres mozgó báb, a léghajónyi és úgy is repülő disznómakett egyetlen közös feladatnak van itt alárendelve, az üzenet célbajutattásának. Ez az üzenet pedig a néző kételkedésének felkeltése az uralkodó(?) világrend működésének jóindulatában. 

 

A szerző, főszereplő, mesélő, ceremóniamester és az egész show mozgatója Roger Waters. Zenél, parancsokat oszt, beszél és főleg énekel, életre keltve saját alteregóját, a szörnyeteggé váló rocksztárt, Pinket. A történet hajszálnyit változik csak (egyetlen új dal íródott bele mindössze), mégis a második világháború, ami az eredeti Fal fő motívuma, már csak gonosz, sötét árnyékként van jelen.

Azóta annyi minden történt! A szimbólumok, a menetelő kalapácsok, a belőlük kialakított, a fasizmust idéző jelkép, a vörös-fekete színek, mind megmaradtak, akárcsak a sisakok és a hosszú fekete bőrkabátok. Ugyanolyan félelmetes a vonuló katonák sora, az eget eltakaró bombázórepülők rajai ugyanúgy préselik a székbe a nézőt, mint harmic éve. De a Közel-Kelet térképére már nemcsak bombák hullanak, hanem keresztek is, amiket ha valaki sírkeresztnek hitt, hamar átértékelhette a jelentésüket, hiszen rögtön utánuk Dávid-csillagok, vörös félholdak, sarló-kalapácsok hullottak – ideológiai bombák. A pusztítást multinacionális vállalatok – hamburger, számítógép, benzin és autók – logói fejezik be, és persze rengeteg jen, dollár és euró. Utánuk a földön ugyanaz a romhalmaz marad, füstölgő, vörös, véres, apokaliptikus – életre alkalmatlan, holdbéli táj. „Good Bye, Blue Sky.”

 

A több mint kétórás előadás minden elemére kitérni lehetetlen volna, ezért csak néhány, az eredeti koncerttől és a filmtől eltérő érdekességre szeretném felhívni a figyelmet.

A Fal történetének nyilvánvaló életrajzi elemét, Waters édesapjának halálát és a veszteség traumájának hatását a főszereplő sorsára most a gyász kollektív tudatának erősítése váltotta fel.

A szerző felhívására a webfelületén évek óta feltölthette bárki háborúban, terror- vagy épp terrorizmus elleni cselekményben elhunyt szerettei képét és elvesztésének történetét. A felhívás egy óriási vizuális adatbázist eredményezett, aminek töredékét a koncert során a falra vetítve látjuk. A képek egyre kisebbek, számuk másodpercenként megsokszorozódik, egy idő után már több ezer képet vélünk látni, köztük katonákat, civileket egyaránt, fehéreket, afrikaiakat... moszlimot, indiánt. Bénító a kontraszt az In the Flesh soraival:

And that one looks Jewish, and that one′s a coon.

Who let all this riffraff into the room?

(Amott azt zsidónak nézem, amaz meg nigger.

Ki engedte be ezt a csőcseléket ide?)

 

Ha áldozatok kellenek, sem a diktatúrák, sem demokráciák nem válogatósak a bőrszín tekintetében.

 

A másik rendkívül szembetűnő változás, a fal „virtualizációja” volt. Bár a koncert első felében felépül a kézzelfogható, fizikai fal is – 70 méter hosszan és 11 méter magasan, az építés alatt és a későbbiekben vetítővászonként funkcionálva –, mindvégig egy belső fal épülésének is tanúi vagyunk. Ez a belső fal hangokból épül, egyetlen technikai eszközzel, egy fülből lógó kábelpárral. A mindenkinél meglévő mp3-as lejátszó egy nem kommunikáló elme hordozójává degradálja az embert, moszlim gyereket és amerikai katonát egyaránt. Az üzenet félreérthetetlen: nem elég elfordulnunk, becsukni a szemünket. Ha a segélykiálltásokat sem akarjuk hallani, a fülünket is be kell dugni. Személyre szabott zajunk majd segít „leküzdeni” az empátiát és a részvétet. A bezártság teljes lesz. Már nem csak a főszereplő anyja ajánlja fel a Mother című dalban, hogy segít építeni a falat. („...Of course Mama′s gonna help build the wall.“) A zeneipar válik a Fal legfőbb mérnökévé, beruházójává és kivitelezőjévé.

Waters az elidegenülés szinonimájaként kezeli az „iVilágot”. Bush elnök az iTeach (én tanítok), Brezsnyev az iBelive (én hiszek), Hitler az iPaint (én festek) szlogennel jelenik meg a falon. A teremben végig ott lebeg a kérdés: Tényleg valódi interakciók nélküli iTérben való bolyongás volt a célunk, iElőjelű ál-kommunikációval helyettesítve az emberi hangon feltett kérdéseket és válaszokat?

 

Aki ott volt az előadáson, erre csak nemmel válaszolhat. Nemmel válaszolnak az alkotók is. Az utolsó képben, amikor leomlik a fal – maga alá temetve a rávetített Reichstag-szerű oszlopos építményt, ami feltűnően hasonlít egy épülő hipermarket oszlop-csontvázára –, a rom két oldalán feltűnő moszlim és indián kislány füléből lassan kicsúszik az iPOD kábele, és mosoly jelenik meg az arcukon. Közben a romok előtt a zenekar akusztikus hangszereken játssza az utolsó dalt, az Outside the Wall-t.

az arnhemi koncert első része

az arnhemi koncert második része


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Kiss L. e-mail: kisslaszlo@gmail.com dátum: 2011-09-10
Nagyszerű a zene, s nagyszerű a film. Engem lenyűgözött, életem egyik nagy élménye. Úgy tudom, a szociban azért nem engedték be, mert nácizmust láttak benne. Ha így volt, az a rendszer kulturfelelőseinek szellemi nívóját jól mutatja. Mint az őskori barlangrajzok, melyeket céltáblákká degradáltak...
Nagyon részletes az írás, sokat megtudtam belőle! Kösz az élményt!
Még egy tanács az "utókornak": ez az a film, amit nem szabad tv-n nézni, kizárólag moziban!
név: Lovas Tibor e-mail: lovast@stonline.sk dátum: 2011-07-14
Köszönöm a hozzászólást, barátom. Látszólag paradoxon a globalizációs elszigetelődés, de csak látszólag. Waters erre is felhívta figyelmet. És arra is, hogy a média-, informatikai és telekommunikációs ipar, bár jótevőnknek, szórakoztatónknak, lehetőségeink kiteljesítőinek állítja be magát, valójában a lelkünkkel kufárkodik. És akiben a "jótétemények" hatására megszűnik a kritikai érzék, azt egyszerű gyalogként használja saját sakktábláján, ahol minden mező iFehér vagy iFekete.
név: Muszka Péter e-mail: muszkap@slovanet.sk dátum: 2011-07-14
Ez a lenyűgöző, entuziazmussal telített élményleírás anyira megihletett, hogy én is megtekintettem (Soha nem halgattam Pink Floyd-ot) a youtube-on a koncertfelvételt, kissé átélvén a hangulatát, mondani valóját.... Sajnos Rogers Úrnak abszolut igaza van, én nekem hasonló érzéseim vannak a modern gyarmatosításos módszerektöl mint pl. az úniósítás. Csak én ezt nem tudom akkora nagy eszközökkel elmondani, mint a művész.
Kedves Tibor, gratulálok az írásodhoz.
Muszka Péter