[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A Görgey-képhez (3. rész)

szerző: Kiss László 2013-05-13

 

A Görgey-képhez (3. rész)

 

Görgey tehát megérkezik immáron Aradra, mert időközben a hátráló kormány ide tette át Szegedről a központját, s egyúttal a katonai összpontosítási körletet is. Görgey jelentkezik Kossuthnál, és várják a másik két, még mindig jelentős magyar sereget. De az egyesítésből nem lett semmi. 

 
Bem súlyos harcokat vívott az Erdélybe törő oroszokkal, s ő maga ugyan szintén megérkezik Aradra, de serege az utolsó két nagy csatában (Segesvár, Nagyszeben) felmorzsolódott. Dembinszky még mindig erős sereggel rendelkezik, a közép-tiszaival, de ő a kormány parancsa ellenére Arad helyett a török határhoz közelebb lévő Temesvár irányába halad.
 
Haynau is Temesvár felé tör előre. Dembinszkynek két választása volt. Vagy kitér az osztrák elől, elindul vissza Arad felé, egyesül Görgey hadaival, és közösen vállalnak csatát, vagy marad, s egyedül igyekszik döntést kicsikarni. Az egyesülés nem jelentett volna neki tekintélyvesztést, mert ebben a pillanatban ő volt a főparancsnok. Mégis az utóbbit választja, legalábbis a kormány számára úgy tűnt, és ezért Kossuth a lóhalálában érkező Bemet nevezi ki Dembinszky helyére. Érdekes mód, az eddig kitűnően teljesítő Bem sem igyekszik egyesülni Görgeyvel, s augusztus 9-én csatát vállal Haynauval. Mentségére legyen mondva, egyesek szerint a csata már meg is kezdődött, mire Bem átvette a parancsnoklást a másik lengyeltől, így nem volt sok választása. Ám a csatavállalás stratégiailag mindenképpen rossz döntés volt. Bemnek nem volt elegendő ideje a tájékozódásra, nem tudta jól felmérni a helyzetet. Ráadásul a sereg lőszerellátmányát Dembinszky már korábban előreküldte Lugosra, a tervezett visszavonulása irányába. Minden bajt tetézett Bem csata közbeni sebesülése, aki ezt követően nem tudta kellően irányítani az ütközetet.
 
A szabadságharc utolsó nagy ütközetét elvesztettük. Úgy, hogy Görgey 30 ezer katonájával Arad térségében várta, remegve, Kossuthtal a híreket. (Volt már hasonló: Szapolyai - Mohács, 1526.)
Kossuth megkérdezte Görgeyt, mit tenne, ha rossz hír jönne Temesvárról. A tábornok azt felelte, akkor leteszi a fegyvert. Erre Kossuth azt mondta, hogy ő pedig főbe lövi magát. Görgey nagyon komolyan kijelentette, ezt nem teheti, mert életével felelős a magyar nemzetnek.
 
A temesvári győzelmünk sem jelentette volna egyébként a szabadságharc győzelmét. Ezzel a katonák és a politikusok is tisztában voltak. De mindenképpen elkerültük volna a feltétel nélküli megadást, ez volt védekező stratégiánk lényege. Ha az osztrákokat megverjük, mit tesznek az oroszok, egymagukban? (Akik csak segíteni jöttek az osztrákoknak.) Minden bizonnyal vereséget szenvedünk volna tőlük, de a cár nem lihegett bosszú után, mert szívesen tetszelgett a nagyvonalú, "világ úr" szerepében, amit a későbbi események igazoltak is. Az osztrákokat mindenképpen porig aláztuk volna egy második nagy vereséggel, s erre mondta volna minden magyar, hogy "már megérte"! 
 
Bécs is félt a háború elhúzódásától. Olyannyira, hogy Klapka augusztus 3-ai sikeres kitörésének hírére ki is dolgozott a minisztertanács valami amnesztia-féle dokumentumot, amit a temesvári győzelmük hírére azonnal ejtettek.
 
Temesvár után az oroszok közvetítési kedve is megszűnt, a magyarokkal a tárgyalásokat beszüntették. Az egyedüli komolyabb sereg Görgeyé volt. Szórványosan tekintélyes létszámú magyar honvédcsapat harcolt még az országban, de ezek egyesítésére már nem volt lehetőség. Görgey seregét pedig már majdnem harapófogóba fogták az oroszok és osztrákok.  
 
Kossuth augusztus 11-én átadta Görgeynek a hatalmat. Egyszerűen azért, mert a kormányzóval nem tárgyalt az ellenség. Kossuth Törökországnak vette az irányt, Görgey maradt, vállalta a gyászos aktust. Levelet írt Rüdiger orosz tábornoknak, kijelentve, csak nekik hajlandó magát (a seregét) megadni, mert bízik a cár nagylelkűségében. Bajtársait szándékozott védeni az "osztrákok szilaj bosszúvágyától". Magáról annyit írt: "talán elég lesz, ha egymagam leszek annak áldozatja." A tábornoknak még arra is volt gondja három napos országlása idején, hogy kiáltvánnyal forduljon a lakossághoz: "Polgárok! Mit Istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet. Polgárok! Isten velünk!"
 
Görgeyt szokás három napos diktátornak is nevezni. A fegyverletételről mégis érdekes módon született döntés. Ő maga egy nyolctagú haditanács előtt ismertette a helyzetet és Rüdigerhez írott levelét, majd kivonult. A haditanács döntött a fegyverletételről, mégpedig - kettő ellenszavazattal - az oroszok előtt. Görgeyt nem lehet vádolni bizonytalankodással és a felelősségvállalás áthárításával sem. Ezek nem voltak rá jellemzők. Mégis ezt a furcsa, demokratikus aktust választotta a végső döntés meghozatalához, jóllehet, az ő véleményét mindenki ismerte.
 
1849. augusztus 13-án történt meg a fegyverletétel a világosi síkon. 
 
Görgey bízott abban, hogy mártír lehet, s áldozatával az osztrákok megelégszenek, így megmenti bajtársait a bosszútól. A jó katona és stratéga ebben nagyot tévedett. Az oroszok előtti fegyverletétel, az utolsó fricska, az osztrákoknak ugyan betalált, végzetesen feldühítette őket, de a cár nagyvonalúsága épp azt érte el, aki pont az ellenkezőjére pályázott. A cár követelte, hogy az, aki előtte tette le a fegyvert, életben maradjon. Így Görgeyt azonnal elkülönítették, Klagenfurtban raboskodott egészen a kiegyezésig. 
 
Az "áruló" titulus Kossuthtól származik. Már Törökországban így vélekedett (vidini levél, szeptember 12.) A szabadságharcot meg lehetett volna menteni, Görgey árulta el - írta. Vajon mi késztette erre Kossuthot? Hiszen itthon ő is belátta, hogy ez a vég, ezt dokumentumok és a saját távozása egyértelműen bizonyítja. Talán idővel másképp látta a dolgokat? Vagy egyszerűen a politikusoknak - mint mindig - kell egy ellenségkép? Kossuth személyisége, tévedhetetlenségébe vetett hite, és hogy Görgey nem volt az aradi tizenhárom közt, megteremtették a szomorú mítoszt.
 
A fegyverletétel gyászos, de egyben erkölcsileg felemelő esemény volt. A szabadságharc nem fejvesztett bomlással fejeződött be. Windisgratznek még azt mondták, a magyar katonaság csak egy barbár csürhe. Görgeynek köszönhetően 30 ezer, európai színvonalon felszerelt és kiképzett, fegyelmezett magyar honvéd sorakozott fel Világosnál. Sokan sírtak, megcsókolták a csapatzászlójukat. Görgey méltóságteljesen ellovagolt a csapatok előtt, és fogadta Rüdigert és törzskarát. Drozdov, egy jelen lévő orosz főhadnagy így írta le az eseményeket:
"...Görgey lovával a serege elé lépett. Tisztjei és katonái azonnal körülvették. Beszélni kezdett volna, hogy utoljára köszöntse a seregét, de egy hangot sem tudott kipréselni magából. Végül tompa zokogás tört fel melléből, mire az egész hadsereg levegőeget betöltő >Éljen Görgey!< kiáltással, könnyezve válaszolt vezérének, kihez őszintén ragaszkodott. Az egyik tiszt előrejött, hogy a többiek nevében szóljon volt tábornokához, de nem volt ereje ahhoz, hogy zokogását visszatartsa, s csak annyit tudott kiejteni: >Isten veled Görgey!<...>Isten veled Görgey!< - ismételte az egész hadsereg." 
   

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :