[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A hidegháborús veterán

szerző: Lakatos Ramirez Szandokán 2013-02-09

 

A hidegháborús veterán

 

Kínába tartottam éppen, hogy kivizsgáljak bizonyos képtelen híreket, miszerint a Tsúszó Tudományos Akadémia helyi szakemberei 7. századi chan-buddhista iratokban találtak utalásokat a Mesterre, amikor hirtelen megbotlottam. Egy roppant képbe botlottam bele Berlinben, amit képtelen voltam figyelmen kívül hagyni. Igazából csodálkozom, hogy eddig mindenkinek sikerült.
 
Hat órám volt még a repülőgép indulásáig, gondoltam, megiszom addig egy korsó sört a belvárosban. És ahogy megfelelő helyet kerestem, egy cégtáblán akadt meg a szemem. Eszembe jutott róla egy sok évvel ezelőtti tavaszi nap és egy távoli ismerősöm, akivel futólag találkoztam, és aki kacsintgatva, de ellentmondást nem tűrően súgta oda nekem kézfogás közben: „Barátom, menj el a nyugat-berlini Zum Roten Mausgang nevű kocsmába, ha mondom!” (A Vörös Egérúthoz – a szerk. megj.) Bizony, ezt úgy mondta, hogy már a kimondásakor is mondva volt, de nem mentem el akkor se, nem voltam a barátja. A kacsintgatást sem tudtam mire vélni. Nagyon ideges ember volt, mindig rángatta valamelyik testrészét, mintha csak félig lenne a saját maga gazdája. Sokan voltak így ezzel akkoriban. Ő aztán beszélt egy nap, és nem beszéltünk többet. Most viszont itt voltam Berlin belvárosának egyik mellékutcájában, és a kopott, szúrágta cégtábla repedéseiből temetőbogarakként nyüzsögtek elő a vörös festékpikkelyek.
 
Ahogy általában a romkocsmák, a Zum Roten Mausgang is egy szeméttel díszített romhalmaz volt, ami csak marginálisan emlékeztetett épületre. Fürtökben lógtak a kacatok mindenhonnan. Feltűnően kelet-európai kacatok voltak ezek, az ötvenes-hatvanas évek magasságából. A bárpultot Lada és Tatra vázakból eszkábálták össze, az asztalok Lenin-lábakon álltak, az NDK-zászlókon átpulzált a kinti május. Annak ellenére, hogy szerda délután volt, a kocsmát zsúfolásig kitöltötte a cigifüstnek és az egyetemistáknak egy különös elegye. Ebben a tömény masszában végül is a bárpult egyik műszerfalánál találtam egy magamforma üreget, és az indexkarral vívott rövid kézitusa után kirendeltem a korsó sörömet. Alig téptem ki kabátujjamat a Tatraplán karjából, amikor az a bizonyos fénykép felhívta a repteret és lemondta a jegyfoglalásomat.
 
Amióta megtanultam járni, Tsúszó nyomában járom a világot, és több mint hét évtized alatt azért ez-az beleakad az ember kalapjába. Sándor rendesen összetapogatta a földgolyót, az ujjlenyomatok egy részét viszont már felfalta az idő, így sokszor nem tudjuk kontextusba helyezni, amit megtudunk róla.
Például már régebben tudtam, hogy szolgált a Francia Idegenlégióban, nemrégiben R. Nagy Krisztián fel is tárta a Madbuk oázis kocsmájában legionárius korában asztalba karcolt regénycsíráját.
Azt is tudtam, hogy pár év szolgálat után megszökött, és 1933-ban egy első világháborús francia közkatona egyenruhájában állított be a párizsi Skarlát Kacsa című bordélyházba, ahol gyereket nemzett a mosónőnek, Corrina Ramíreznek, majd nyoma veszett.
 
A hidegháború első évtizedeiben, mint feltételezett ellenforradalmár, szigorú megfigyelés alatt állt a Varsói Szerződés országaiban, de a titkosrendőrség képtelen volt tartani vele a lépést, és hosszabb időszakokra – néha több évre is – nyomát vesztette. 1961-ig a NATO-országok titkosszolgálatai is mint lehetséges szovjet kémet tartották számon. És csak a keleti blokkban több mint negyven besúgó végezte munkatáborban rejtélyes eltűnései miatt. Később már nem is próbálták követni, viszont nevét még sokáig felhasználták, ha kirakatperrel akartak eltenni embereket láb alól.
 
A vasfüggöny mindkét oldalán tevékenykedett, egyszer itt bukkant fel, máskor ott. Rengetegszer át kellett lépnie a határt, és senki sem kapta el soha, senki sem tudta, hogy csinálja. Egyesek kettős ügynöknek tartották, mások minden idők legnagyobb bűvészének, megint mások mitikus lénynek, földönkívülinek – vagy puszta hiedelemnek.
 
Én azonban már akkor tudtam az igazságot. Megmondta nekem a fénykép. Egyberántotta, elrendezte a rengeteg kis mozaikdarabkát, amelyekkel eddig nem tudtam mit kezdeni. Nem mondom, eltartott egy darabig, amíg felfogtam, hogy mire jöttem rá. A valóság, mint általában, sokkal egyszerűbb volt, mint a találgatások – és talán pont ezért hihetetlenebb is: Tsúszó határtalanul unalmas valaki volt.
 
Vagy inkább unalmasan határtalan. Olyan volt, mint azok a sokkötetes enciklopédiák a zsúfolt könyvtárban, melyeken átcsúszik a sok kereső tekintet, mert tömve vannak az emberiség nyers sokszínűségével. Túl sokféle volt ahhoz, hogy egyféleképpen (és egyféle képen!) megláthassák, márpedig ami határtalan, az fárasztó. A határőrnek, aki regényeket keresett vagy versesköteteket, szakácskönyveket, szamizdatokat, egyetemi jegyzeteket, technikai értekezéseket, tankönyveket, atlaszokat és történelemkönyveket, ő csupán egy nagy, unalmas és fárasztó enciklopédia volt, aki nem átszökni akar, mint rendesen a többiek – hisz csak ott izél valamit, kit érdekel?
A képen egy figura izélt, első világháborús egyenruhában. A berlini falat izélte: azt mutogatta neki a puskájával, hogy: „Nono!”
 

 

Otromba nagy puffanás zökkentett ki a megvilágosodásból ekkor. Ahogy felriadtam, hirtelenjében azt hittem, a bárpultom karambolozott. Megragadtam a Tatraplán kormányát, ami jó dolog volt, mert kezdtem lecsúszni a bárszékről. Elég viccesen festhettem: az arcom foltokban rémülettel, foltokban megvilágosodással grimaszolt a dagadt csapos borostájába. Az ilyen produkcióhoz kellő mennyiségű ráncot kell növeszteni – én persze el vagyok látva azokból rendesen –, már csak azért is, mert egy rémült öregember sokkal murisabb, mint egy rémült fiatal. Aztán egy ismerős formát vettem észre: a borosta körbetáncolt egy hosszúkás mélyedést, valami nyílás szája lehetett, ami aztán lassan felfelé görbült, de csak mintha nem lenne jobb dolga. Ahh – esett le végre –, mosoly! És felszenderedtem a gomolygó, füstös romhalmazba.

 

Most vettem csak észre, hogy a csapos hangokat is hallat a mosolyhoz. Talán a tokájából jöhetett a hang, mert egészen úgy hangzott, mint a bálnák párzási dala, amelyet tavaly, egy csendes-óceáni hajóút során, annyit hallgattam halbiológus kajüttársam magnójából. Furcsa volt ez már csak azért is, mert, ugyebár, mosolyhoz nemigen szoktak röhögni az emberek, és így olyan érzésem támadt, mintha a borosta zümmögne valami fantasztikusan mély frekvencián. Mimikai izmaimmal visszagyömöszöltem ráncaim egy kényelmesebb pozícióba, és biccentve magam elé húztam a korsót. Úgy odavágta a pulthoz, hogy az alumínium karosszéria behorpadt, és a kiszökött sör most úszógumi alakú tavacskába kezdett rendeződni.

 

Még mindig ott ropogott és dübörgött előttem a melák csapos, egyre vigyoribb mosollyal, mikor is újból a fényképre tévedt a szemem, úgyhogy, gondoltam, megkérdeztem tőle, nem tudja-e netalántán, honnan van.

 

„Mondom, befosott, papa, mi?!”

 

Szóval a dörmögés egy része már eddig is beszéd lehetett.

 

„Köszönöm, igen.” Gondoltam, gyorsan lerázom. „Meg tudná mondani, honnan szerezte ezt a képet? Esetleg, hogy ki látható rajta?”

 

Ekkorra már olyan széles vigyor terpeszkedett a fején, hogy egészen úgy nézett ki, mint egy kettérepedt dinnye. Nem tudtam elképzelni, mi pumpálta fel így, még egy rémült öregember sem lehet annyira vicces, hogy egy ekkora dinnyét megrepesszen. Aztán hirtelen megjött a válasz:

 

„Még jó, hisz ez a Schleichender Maulwurf (Csúszó Vakond)! A kocsma legendája!”

 

„Miért Maulwurf? Mit tud róla?”

 

„Tizenöt euróért mindent, húszért meg amit csak akar!”

 

Elkezdtem kihámozni ennek az értelmét, de igen lassan haladhattam, mert egyszer csak megijedt, hogy mégse fizet a kuncsaft, és rávágta:

 

„Na, köhögjön egy tízest, és megmutatom a pincét!”

 

Köhögtem. Vagy tíz-tizenöt méter mélyre lépcsőzhettünk le, amikor a szűk lejárat egy nagyobb helyiségbe torkollott, lehetett vagy százhetven négyzetméter. Durva, hevenyészett deszkafalai közül csak úgy ömlött a por, a tartóoszlopok majd’ összeroskadtak, mégis lakályosabbnak tűnt, mint a fenti dunszt. Nagyjából tematikusan összerugdalt szeméthalmok borították a padló nagy részét, közötte ösvényekkel. Elindultam az egyik ösvényen, és láttam, hogy az a terem végén járatban folytatódik.

 

„Arrafelé mi van? Még több szemét?”

 

„Nem, arra kellett régen átmenni keletre. És ez nem szemét, hanem a Maulwurf hozta! Apám nagyon szerette, nyugodjon… Nézegetheti, amíg akarja, de ne hányja széjjel! Na, mentem fel...”

 

A lomok nagy része ugyanolyan kelet-európai kacat volt, mint amilyenek a kocsma lugasait alkották. Egy roppant halom pedig kizárólag autóalkatrészekből meg karosszériaelemekből állt. Viszont, ahogy jobban körbenéztem, végre valami megközelítőleg érdekeset is megpillantottam: egy kupac papírt, füzetet és könyvet. Nyomban arra irányítottam lépteimet, és ahogy közeledtem a lerakat felé, az egyre érdekesebbnek tűnt, mert az egyes füzetek lassacskán naplókra kezdtek hasonlítani.

 

A dinnyefejű csapos apját Otto Hermann Wagnernek hívták, nagyjából a korosztályomhoz tartozott. Irdatlan mennyiségű füzetet használt el az öreg, és bár a nagy részükben csak a könyvelését vezette, akadt közöttük napló is jócskán. És nem csak saját.

Persze néhány Tsúszó eredetit reméltem találni köztük, de nem volt szerencsém. Kezembe akadt viszont egy csomó olyan mozaikdarab, amelyek éppen megfelelő helyre illettek a bennem kialakulóban lévő Tsúszó-képben. Így aztán sikerült egyet s mást összeraknom.

 

Ilyen mozaikdarab volt például az a levél is, amelyet Sándor 1950-ben írt felsőcsatári Ivosevics Gizellának, akkori szerelmének, a frissen megalakult Ír Köztársaságból a frissen elzárt Magyarországra. Mivel választ nem kapott, Sándor megijedt, hogy távollétében kiszeretett belőle Gizella, utolsó pénzéből vett hát egy gyantaköves hajcsatot, és elindult átpotyázni magát fél Európán. Nyáron ért az osztrák Burg faluba, Felsőcsatár ideológián túli szomszédjába, ahol két réteg szögesdrót meg egy kiterjedt aknamező állta volna az útját, ha ő maga is tud erről. Így viszont teljesen gondtalanul ugrott be a Pinka patakba, lemosandó az út porát, és döntött úgy, hogy a forró nyári napon a hűs patakban úszik fel Gizellához. Éppen a furcsa oszlopokat nézegette a patak két partján, amikor a fűben észrevett ráadásul egy kedves kis fadobozt is – az akkoriban használt faaknák egyikét –, amiről eszébe jutott, hogy a kedvesének hozott hajcsatot be sem csomagolta. Kidobálta hát a dobozban lévő hülyeségeket, és a tetszetős faalkalmatosságot még alaposan el is öblögette. Csak később szédült meg kissé, amikor a falusiak tudatták vele, hogy mi is az, amit szorongat. Ezt már Stojakovics Pál jegyezte fel, a helyi Tsúszó-múzeum kurátora, amely múzeum mellesleg – azon a zsebkendőn kívül, amibe állítólag Gizella grenadírmarsát kente Sándor megérkezése után – csupán ezt a bizonyos hajcsatot és a faakna dobozát őrzi.

 

Az elkövetkező években Sándor a keleti blokk országaiban sétafikált, mintha ezt csak úgy lehetett volna. Ráadásul a kedvenc első világháborús francia egyenruhájában. 1952 őszéig az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) tartja számon, november 1-jén nyomát vesztik, viszont ugyanakkor a csehszlovák Štátna bezpečnosť (ŠtB) ügynökei veszik fel a fonalat, és napra pontosan egy évig követik. Ekkor újból eltűnik, és hosszabb időre nyomát veszti a keleti blokk összes titkosszolgálata.

 

Ma viszont már tudjuk, hogy ekkor Lengyelországban jelent meg, és ott akkora zavart keltett a besúgók körében, hogy a hírhedt Józef Światło, a Ministerstwo Bezpieczeństwa Publicznego (MBP) tízes ügyosztályának egyik fejese, személyesen akarta bilincsbe verni. És verni és verni…

 

Tsúszó egy oldalkocsis motoron érkezett Krakkóba, leparkolt az Adam Mitzkiewicz téren, és oldalkocsijából jókedvűen Tisza sportcipőket, Kofolát és tiltott irodalmat osztogatott a járókelőknek. Közben a La Marseillaise-t fütyülte.

Miután a titkosrendőrök idegösszeomlást kaptak, Światło, a Mészáros, ahogy foglyai becézték, elfogatta őt, és két teljes napra bezárkózott vele a vallatóba. Mindezt magának a Mészárosnak az emlékirataiból tudjuk, aki ezt követően szabadon engedte Tsúszót, majd kiszökött nyugatra.

 

Letettem és felálltam és leporoltam – és felmentem inni valamit. Teljesen kiszáradt a torkom a lenti porban. Az dinnyefejű jóformán mindenkivel szóba elegyedett, aki a közelébe került, úgyhogy eltartott, mire kihozta a száraz vöröset és a sajtos pogácsát. Addig elloptam a képet, amin Tsúszó a falat izéli. Már elég közel járt hozzám, egy lánnyal beszélgetett, de nem vett észre. A fénykép hátulján volt egy érdekes dátum: 1961. október. 28.

 

 „Na, ez lakik itt már két hete.” Bökött felém ekkor a csapos.

 

És tényleg, már két hete laktam a Mausgangban. Az egyik szemétkupacon volt egy ágy, azon aludtam, köröttem szanaszéjjel kis gipszleninek mutogatták, merre a jövő. Fokozatosan végigolvastam és rendszereztem a naplókat. A mozaikkép egyre tökéletesedett. Światło egyébként Tsúszó lehetetlen határsértésláncának hátterét is tisztázza. Azt írja, Sándor volt az egyetlen, aki a hidegháborúban harcolt. A hidegháború ellen. Nem tudta elviselni a megosztottságot, úgyhogy megpróbálta a kultúrát és a közhangulatot erőszakkal átpumpálni a határokon. Szívmasszázst adott Európának.

 

Otto Hermann Wagner, a Zum Roten Mausgang néhai tulajdonosa és Tsúszó Sándor találkozása egy üres hordóval kezdődött. Wagner így emlékezik vissza az eseményre:

 

 „1953. december 5. – Werni születésnapja.


A születésnap jó hangulatban zajlott. Eljött Kurt is a nejével, Gertrudéval, Münchenből. Ott voltak a Braunsteiner testvérek, továbbá Angéla és Werni bátyja, Adolf. A kocsmát korábban zártam, amit a vendégek kissé rossz néven vettek, de az utolsó kör árát engesztelésül elengedtem nekik. Késő este volt már, amikor elfogyott a hordó rajnai, amit Gustav bácsi küldött, és amit kifejezetten erre az alkalomra tartogattam. Nem szabad elfelejtenem újból megköszönni neki, ezúttal az ünneplők nevében is.

Annyira jó volt a hangulat, hogy úgy döntöttünk, felütünk egy következő hordót is. Ahogy lementem a pincébe, érdekes hangokra lettem figyelmes. Kaparászó hangok voltak, mintha valamilyen rágcsáló, egy hörcsög, vagy inkább egy vakond kaparászna az egyik falban. Próbáltam felmérni, honnan jöhet a hang, de érzékelésemet jócskán megtompította a nagyszerű rajnai. Mindazonáltal úgy tűnt, hogy a terem túloldala felől jön a hang, ahol a régi demizsonokat és Bernard biciklijét tároljuk. Nyomban fel is kapcsoltam a hátsó lámpát, hát azt látom, hogy egy ásó szúrja át a falat, aztán rögtön utána még egy, majd összeroskad az egész falszakasz, és két poros alak jelenik meg egy járatban. Hát, bizony, időm sem volt a puskámért szaladni, az egyik pasas máris kiugrott az átjáróból, és mosolyogva a kezét nyújtotta: »Szép estét, öregem! Tsúszó vagyok, ez meg Józef Światło, a Mészáros.« Meglepetésemben nem tudtam mit tenni, erőtlenül kezet fogtam a furcsa jövevénnyel. Később kiderült, hogy a másik nem is hentes, hanem valami rendőrféle. Ő ma reggel tovább is állt, de ez a Tsúszó nevezetű még mindig itt van, és amióta megjött, be nem áll a szája.”

 

Az egyik szemétdombon találtam egy öregecske lemezjátszót és egy ósdi magnetofont. Meg egy kupac lemezt. Most éppen Prokofjevtől visszhangzik a pince, előbb, amikor Kis Manyit hallgattam, már le is dörmögött a dinnyefejű, hogy megőrül ettől a nyávogástól, úgyhogy halkítsam le, mert szétbassza az egész berendezést, engem meg kidob. Szeretem a csöndet, de egy idő után hiányzik a zene rendezettsége. Amikor koncentrálok, rendszerezi helyettem a gondolataimat.

 

Miután kiszöktette Światłót nyugatra, Tsúszó megkezdte a szívmasszázst. Európának hol a nyugati, hol a keleti szívkamráját ütötte, ütései pedig a mindennapok voltak. A sok kis vacak, ami mellett elmegyünk, a sok kis vacak, amit megeszünk, a sok kis vacak, amit hallgatunk, a sok kis vacak, amit gondolunk. Ezeket a vacakokat gyűjtötte össze Európa egyik felén, és hordta át a másik oldalra, ahol elcserélte helyi vacakokra, amelyeket aztán szállította vissza. Ebben a korban lényegében ő volt a vérkeringése az összeurópai kultúrának. És a hatalmat meg a gyűlölködést nem tudta ugyan legyőzni, a szellemi megosztottságot ott bomlasztotta, ahol csak tudta.

 

Egy roppant furcsa levelet találtam a kupacban. Leopold Figltől származott, Ausztria első szövetségi kancellárjától. 1955. május 15-én, amikor írta, már nem kancellár volt, hanem külügyminiszter. Tudják, mi történt Bécsben 1955. május 15-én? Aláírták Ausztria függetlenségi nyilatkozatát, amelyben egyebek mellett az is szerepelt, hogy az országnak függetlennek kell maradnia, nem csatlakozhat sem a NATO, sem a Varsói Szerződés országaihoz. Jelen volt a négy szövetséges külügyminiszter, Molotov, Dulles, Macmillan, Pinay, az osztrák külügyminiszter, Leopold Figl, a megszálló csapatok katonai attaséi, Iljicsov, Wallinger, Thompson Jr., Lalouette és egy roppant különös figura, első világháborús francia katonai egyenruhában, akiről senki nem tudta, hogy ki, de aki annyira meggyőzően érvelt, hogy senki sem merte megkérdőjelezni kompetenciáját az ügyben. A levélben Figl ennek az alaknak a kiléte felől érdeklődött az osztrák titkosszolgálattól. 

 

Lejárt a Prokofjev, úgyhogy megint nekiestem a nagy kupac lemeznek, amit nagyon jól tettem, mert valami hihetetlent találtam. Említettem, ugye, hogy volt itt egy régi magnetofon is. Mint kiderült, ezen a helyen egy hangfelvételt is készítettek vele. A lemezek között ugyanis, jelöletlen papírdobozban, találtam egy orsós magnószalagot is. Ráalkalmaztam a magnóra, benyomtam az indítógombot, és ami a hangszórón kijött, attól elállt a lélegzetem is. Egy ismerős hang örvénylett belőle. Ugyanaz a hang, amely azon a sok évvel ezelőtti tavaszi napon odasúgta nekem, hogy: „Barátom, menj el a nyugat-berlini Zum Roten Mausgang kocsmába, ha mondom!”

 

Úgy látszik, nem csak félig nem volt a saját maga gazdája, hanem mindkét fele másé volt. Georgij Bolsakov néven mutatkozott be a felvételen. Angolul beszélt, de a hangját és a modorát felismertem. Hogy miért beszélt angolul, az rögtön kiderült, amint a másik jelenlévő is megszólalt. Ez a másik azt mondta, hogy ő Robert F. Kennedy, az amerikai külügyminiszter. A hallottakból kiderült, hogy a hangfelvétel 1961. október 28-án készült, vagyis a berlini krízis tetőzésekor.

 

A szovjetek olyan gyorsasággal húzták fel a berlini falat, hogy egyben az amerikai katonaságot is rögtön sikerült felhúzniuk. A konfliktus egy amerikai diplomatával, Allan Lightnerrel kezdődött, aki 1961. október 22-én Kelet-Berlinbe szeretett volna átmenni, az operaházba. Nem siethetett túlságosan, mert volt ideje összekapni a keleti határőrökkel, akik az útlevelét kérték. Veszélyes dolog háborús övezetben operába menni. Legalább annyira, mint diplomatákkal veszekedni. Márpedig a határőrök és Lightner addig rojtozták a szájukat, hogy 27-ére már tíz-tíz tank állt egymástól – és a harmadik világháborútól – száz méterre a határ két oldalán. Ekkor találkozott Robert F. Kennedy és a GRU-ügynök Georgij Bolsakov titokban, a Mausgang pincéjében Tsúszó Sándorral. Másnap a krízis véget ért.

 

Dolgozom a hangfelvétel átiratán, ha kész leszek, majd leközlöm. Nem kizárt, hogy egy drámát is össze lehetne belőle ütni. Páratlan, ahogy Tsúszó színre lép egy Trabant lökhárítójával a hóna alatt.

Ami a naplókupacot illeti, azóta se sikerült mindent elolvasnom. Vissza-visszajárok a dinnyefejűhöz, és néhány napra beveszem magamat a pincéjébe. Nem tudom, mint mondhatnék még nektek… Talán egy bölcs tanácsot: „Barátaim, menjetek el a berlini Zum Roten Mausgang kocsmába, ha mondom!”

 

(Berlin, 2012.)

 

 

* A fönti szöveg hamarosan megjelenik a Tsúszó Sándor-breviárium második kötetében (Lilium Aurum, Dunaszerdahely).

** A képen a szerző látható. 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :