[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A kimondott szó ereje

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2013-06-07

 

A kimondott szó ereje

 

Egy nap leforgása alatt kétszer szembesültem azzal, milyen ereje lehet a kimondott szónak, ha az, aki mondja, őszinte indulattal kíván rosszat a másiknak. Az átok mindkét alkalommal egy-egy (romantika korabeli) operában hangzott el. Ám míg egyik esetben az átok a céltáblául szolgáló személyen teljesedett be, a másikban az átkozó szenvedte meg jobban a kimondott szó valóra válását. Ezen azonban nincs mit csodálkozni, ha mélyebben megnézzük a két történetben – Verdi: Rigoletto, Erkel: Bánk bán – szereplők jellemét, az átokhozó szavak jogosultságát, a körülményeket, eseményeket, melyek hatására az átkot kimondták.


Aki kimondja és amiért kimondja

A Rigolettóra irányuló átok kimondója az idős Monterone gróf. Lányát a mantovai herceg épp Rigoletto segítségével rontotta meg, ő, a púpos és sánta udvari bohóc az, aki álnok tanácsaival segíti a herceg szerelmitrófea-tárának növekedését. Egy férjes asszony meghódításának esetében nem átallja azt mondani, a férjet dugják börtönbe, száműzzék vagy akár fejeztessék le, hogy ne legyen útban. Monterone gróf leányának megejtése homályban marad az operában, az eset körülményeit nem ismerjük, de gyaníthatjuk, hogy a felbujtó és cinkostárs itt is Rigoletto volt. Az apa számonkérni jött a hercegen a leány tisztességét – még ha ez a szemtelenség az életébe kerülne is. Rigoletto kigúnyolja a megsebzett és mindenre elszánt apát, aki erre megátkozza őt.

Bánk bán saját gyermekét átkozza meg, ezzel közvetve feleségét, Melindát is. Az érzelmileg teljesen feldúlt nagyúr ekkorra már szembesült az ország rossz állapotával, a békétlenkedők terveivel, Tiborc panaszával, látta a Melindát ostromló Ottót, és Biberachtól értesült a fiatalasszony meggyalázásáról is. A hazafiság és a hivatala megkívánta hűség már eddig is csatát vívott benne, az éles ellentét a dőzsölő udvar és a nép nyomora között már kétségbeesést szított, ám a pártütést még éppen hivatala tekintélyével fojtotta el. De most az udvar már az ő személye ellen tört, belépett a magánszférájába, prédául szemelve ki ártatlan feleségét. A higgadt főúr Bánk helyébe a sértett férj kerül, és haragja először épp az ártatlanokon csattan: átkozza a Melinda méhéből született közös gyermeküket.


Akire irányul

Monterone átka jogosan éri Rigolettót. Bár a herceg szintén megérdemelné az ilyenfajta büntetést, léha, kamaszos és felelőtlen viselkedése részben felmenti őt, magas rangja pedig támadhatatlanná teszi. Ám Rigoletto, akinek agyában a torz tervek megfogannak, megérdemli a fájdalomtól lesújtott apa átkát, hisz az ő ötletei nélkül a herceg olcsóbb prédával is beérné, olyan nőkkel, akiket elcsábítani nem nagy gond, és tisztességük is kétes. Rigoletto céltáblája az erény, ifjúság, szépség – mindaz, ami őbelőle a természet kegyetlensége folytán hiányzik.
Az átok iszonyatosan megrémíti Rigolettót, állandóan ez jár az agyában, vissza-visszatér gondolataiban, kételyeiben. Eleinte nem is érthetnénk, miért tulajdonít neki ekkora jelentőséget: ám hamar, már a második felvonás elején lelepleződik a titka – neki is olyan korú hajadon leánya van, mint Monterone grófé, van tehát félnivalója. Rigoletto ekkor teljesen új oldaláról mutatkozik be, a lányát gyengéden szerető, őszintén aggódó apát látjuk meg a torz külső mögött.
 
Bánk és Melinda fia teljességgel ártatlan, mégis őt sújtja az apai átok, melynek súlyától Melinda is megretten. Az asszony szintén nem mondható vétkesnek, hiszen minden erejével ellenállt a csábító ostromának, és akaratán kívül, erőszakkal lett Ottó szeretője. Bánk ezzel az átokkal már az őrület kezdeti jeleit mutató Melindát bünteti igazán, a gyermek ebben csak eszköz.
Az asszonyt ez a csapás telibe találja. Inkább vállalná a halált férje kezétől, mint hogy az ártatlan gyermeken teljesedjen be a rosszat hozó szó. Ez az alázatos, ugyanakkor kétségbeesett szenvedélyű magatartás lecsillapítja Bánkot, aki visszavonja az átkot. Ám Melindán ez már nem segít, ő már a halálra készül, mikor búcsúzik férjétől. A tiszántúli birtokra vivő út már Melinda számára nem realitás, csak lázálom, a téboly fokozatosan elhatalmasodik rajta. 


Ahogyan beteljesedik

Gilda, a bohóc lánya védett életébe először tör be a szerelem, és a lányban maradandó nyomot hagy. Bár visszaéltek érzéseivel, sőt annak is tanúja lehet, hogy a herceg már rég elfeledte, rég mást hajkurász – Gilda szerelme nem enyhül. Rigoletto bosszút esküdött, a herceget meg is öletné egy bérgyilkossal. A lány viszont – a kifürkészhetetlen sors miatt? a működésbe lendült átok irányíthatatlan útja miatt? – fültanúja lesz nemcsak a gyilkossági tervnek, hanem annak is, ahogy a bérgyilkos húga szeretné pillanatnyi szeszélyből és szenvedélyből a herceget megmenteni a gyilkos tőre elől, felhasználva helyette bárki idegen holttestét. Gilda nem habozik ezen a viharos éjszakán, lép: feláldozza magát, ő lesz a herceg helyett zsákba gyömöszölt test.
Rigoletto büntetése csak úgy lehet teljes, ha a bérgyilkos most az egyszer kontár munkát végez – az áldozat nem halt még meg, még magához tér, Gilda még elbúcsúzhat az apjától. Erős csapás ez: az apa nemcsak a szeretett leány halálával szembesül, melyet részben önmaga idézett elő, hanem végig kell élnie Gilda utolsó perceit, haldoklását is.

A Bánk ajkáról felröppenő, majd visszavont átok ártatlan gyermeket sújtott, és olyan romboló nyomokat hagyott az anyában, melyek az Ottóval esett gyalázat emlékével együtt végzetes erővel hatnak Melindára. A birtok felé utazva már teljesen elfordul a külső világtól, a valóságtól, és sebzett kismadárnak, párjavesztettnek látja magát. A lelke mélyén valahol már tudja, hogy Bánk hirtelen haragját hiába követte a kibékülés szép jelenete, a törés, a seb nem gyógyult be, a kapcsolat már nem lesz a régi, az ő vétlensége is hiábavaló. A lázas elme vizionálását a vihar is erősíti, Melinda a maga módján elégtételt kap: az ég villámaiban a menyország tárt kapuját véli felfedezni, és karjában gyermekével a Tiszába veti magát.
Bánk csillapodása csak átmeneti volt. A királynővel folytatott párbeszéd során újra előtör a benne rejlő fékezhetetlenség, ráadásul most nem alázattal vagy önváddal találkozik, hanem szemrehányással, számonkéréssel, gőggel, minden vád elutasításával. Bánk önvédelemből öl, de vajon valóban ölnie kellett? Ha higgadtabb, talán csak kicsavarta volna a tőrt a királynő kezéből. De Bánk csak addig tud higgadt lenni, míg az ország a tét. Ha a személyes boldogsága az, akkor elveszti a fejét. A büntetés itt is brutális: miután bevallotta a gyilkosságot, behozzák Melinda és a kisfiú holttestét.


Miértek

Az átok kimondásával mindkét esetben lavina indult meg. Racionálisan gondolkodva számos kérdés merül fel mindkét cselekménysorral kapcsolatban.

Miért nem gyanakodott, miért hagyta Rigoletto, hogy bekössék a szemét, mikor az udvaroncok Gilda elrablását tervezték, melyhez ő tartotta készségesen (és tudatlanul) a létrát? Miért mutatta meg Gildának azt a helyet, ahova a herceg duhajkodni jár, és ezzel a tudással mért indította útnak a lányát egy biztonságosabb városba – férfiruhában, egyedül, kísérő nélkül –, míg ő a herceg megölését intézi? Hogy nem jutott eszébe, hogy Gilda első útja a herceghez fog vezetni? Hisz a lány egyszer már eltitkolta az ismeretlen ifjú udvarlását Rigoletto elől, és érzelmei semmit sem változtak még a herceg bebizonyított hűtlensége után sem.

Miért nem helyezte azonnal biztonságba Bánk a feleségét, mikor tanúja lett Ottó ostromának? Miért a bosszún járt az esze a megelőzés helyett? Miért várta be, hogy a legrosszabb, Melinda meggyalázása bekövetkezzék? A Tisza mellett kitört viharnál mért keresgélt Tiborc csónakot ahelyett, hogy valami védett helyre vitte volna a gyermeket és édesanyját, kivárva, míg a természet kitombolja magát? Miért hagyta magára az akkor már nyilvánvalóan megtébolyodott asszonyt? Miért nem parancsolta meg Bánk kétséget kizáróan Tiborcnak, hogy vigyázzon a szeretteire, ne mozduljon a megzavarodott Melinda mellől? Miért nem ismerte fel rajta a téboly első jeleit?

Hosszan boncolgathatnánk Rigoletto és Bánk jellembeli korlátait a fenti kérdések kapcsán. Leginkább talán saját önzésük, önmagukra-gondolásuk a magyarázat. Képtelenek beleélni magukat a másik ember, a nő helyzetébe, abba, mit él át a szeretett és meggyalázott lény, hogyan hatnak rá a megtörtént események. És talán épp ebben rejlik a kimondott átok ereje. Józanságtól, ítélőképességtől, empátiától fosztja meg azt, akin csattan.

Voltak korok, amikor az emberek lényük teljes valójával hittek az átkokban, a szavak erejében, a rosszindulat pusztító hatásában. Mára ez a tudás és félelem már elhomályosult. Jól jártunk vele, vagy rosszul – mindenki maga döntse el.

 

 

Néhány szó a két látott operáról

Két egymást követő estén láttam a két, eddig is jól ismert zeneművet. Összehasonlítani a megformálást, „életre keltést” nem lenne célszerű: a Bánk bánnak filmes változatát láttam nyilvános filmvetítésen, a Rigolettót a kassai Állami Színház előadásában néztem meg. A filmvászon és a színpad más-más eszközökkel él, más hatásokat vált ki. Ezért csupán néhány szót szólnék a személyes élményekről.
A Káel Csaba rendezte filmben megfogott a milliő, melyben a történet játszódik. A gótikus falak, a korhű jelmezek, a lakoma zsúfolt pompája, a tiszai halászok, a búzamezők. Hatásvadásznak éreztem viszont a folyón kialakult örvényt, mely végül elnyelte Melindát és gyermekét. Kiss B. Attila Bánk bánja mélyen emberi volt, gyarlóságában is esendő. Rost Andrea szelíd Melindája szinte megdicsőült, mielőtt a folyóba lépett volna. Marton Éva Gertrúdjából sütött a gőg, Biberach, azaz Réti Attila „ferde” képén a rosszindulat és káröröm uralkodott.
A kassai Rigoletto-előadás kissé következetlen jelmezei egyszerre voltak történelmiek és maiak, a díszletezés a végletekig leegyszerűsített panelekből állt, melyek a forgószínpad segítségével szobabelsőt, palotatermet, kápolnát vagy kocsmát egyaránt megjelenítettek. Vincent Schirmacher lezser hercege igazi nőcsábász volt, valódi erotikus feszültséget teremtett a bérgyilkos húgának ostromakor. Michaela Várady Gildája kislányosan őszinte és tisztalelkű maradt, Martin Bárta esetlenül mozgó, nagydarab Rigolettója gúnyolódásban visszafogottabb volt, ám kínban, megalázkodásban hiteles alakítást nyújtott.
Minden pozitívum mellett operát eljátszani nem könnyű dolog. Nem csupán a bravúros énekesi teljesítményekre gondolok. Inkább arra, hogy mivel minden párbeszéd és monológ (érzelmeket eleve nagyon markánsan kifejező) zenében zajlik, sokkal nehezebb ezt színészi játékkal is megtölteni. A jelenetek eleve hosszabbak, hisz tempójuk a beszélt nyelv tempójánál lassúbb, ugyanakkor a szerep megformálója megerőltető tornamutatványokat, látványos mozgásokat sem végezhet éneklés közben. A nehézségeken azonban mindkét szereplőgárda jól lett úrrá a megadott kereteken belül, megajándékozva ezzel a közönséget néhány igazán becses, feszült pillanattal.


Fotó: Joseph Marčinský


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :