[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

"A könyvekben minden benne van"

szerző: Pat Mora, Francisco Hinojosa, Janikovszky Éva, Ján Uličiansky 2013-04-02

 

 

1967 óta tartják világszerte a meseírás napját április 2-án, Hans Christian Andersen dán író születésnapján. Az ünnep célja, hogy a gyermekekkel megszerettessék az olvasást, a könyveket. A Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (IBBY) minden éven más országot választ, hogy annak jeles meseírója személyes üzenetet küldjön a gyerekeknek, melyhez egy gyermekkönyv-illusztrátor plakátja is társul.

 

 

 

Könyv-öröm! Szerte a világon

Pat Mora, USA, 2013

Olvashatunk, te meg én.
Látod, a betűkből szavak lesznek,
A szavakból meg könyvek.
Itt tartjuk, a kezünkben.
 
Suttogást hallunk a lapokon,
Folyók zúgását,
Medvék énekelnek
Fura nótákat a holdvilágnak.
 
Félelmetes szürke kastélyokba lépünk,
Tenyerünkből virágzó fa sarjad,
Az égig nyújtózik. Gömbölyded lánykák repkednek;
A fiúk a szikrázó csillagokat halásszák.
 
Olvasunk, te meg én, újra meg újra.
Könyv-öröm, szerte a világon.
 
 
 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mese, melyet az egész világ mesélt

Francisco Hinojosa, Mexikó, 2012

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mese, melyet az egész világ mesélt. Valójában nem egyetlen mese volt, hanem sok-sok mese, és ezek elárasztották a világot engedetlen kislányokkal és rosszra csábító farkasokkal, üvegcipellőkkel és szerelem-sújtotta királyfikkal, ügyes kandúrokkal és kis ólomkatonákkal, barátságos óriásokkal és csokigyárakkal. Megtöltötték a világot szavakkal, műveltséggel, képzelettel és különleges jellemekkel. Arra biztatták a világot, hogy velük nevessen, velük álmodjon, velük lélegezzen. Értelmet adtak neki. És ezek a mesék folytatták a szétáradást, megsokszorozódtak, ezeregyszer ismételve: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mese, melyet az egész világ mesélt...“

  
Amikor olvassuk, meséljük, hallgatjuk ezeket a meséket, a képzeletünket gyakorlatoztatjuk, mert szüksége van rá, hogy jó formában maradjon. Egy napon, anélkül, hogy tudnánk róla, a történetek visszatérnek az életünkbe, hogy kreatív megoldást nyújtsanak az akadályok elhárítására, melyekkel utunkon találkozunk.  
 
Mikor hangosan olvassuk, meséljük ezeket a meséket, folytatjuk az ősi szertartást, mely az emberiség történetének alapja volt: közösséget teremtett. A kultúrák, elmúlt időszakok és generációk a történetek köré gyűlnek, hogy elmondják nekünk, mind egyek vagyunk: japánok, németek és mexikóiak; akik a tizenhetedik században éltek és a mostaniak, akik az internetről olvassák a mesét; nagyszülők, szülők és gyerekek. A mesék minden emberi lényt egyformán betöltenek, mert a hatalmas különbségek ellenére mi mindannyian – valahol mélyen – meseszereplők vagyunk. 
 
Az élő szervezet születik, szaporodik és meghal, ezzel szemben a mesék, termékenységüktől túlcsordulva: halhatatlanok. Különösen azok a népszerű és hagyományos mesék, amelyek igazíthatók az új körülményekhez, mikor újramesélik, újraírják őket. Olyan történetek ezek, melyeket hallva, megismételve azok társszerzőjévé válunk. 
 
És hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy föld, teli mítoszokkal, mesékkel, legendákkal, melyek szájról szájra terjedtek évszázadokon át, megőrizve teremtő gondolatukat, történelmüket, kulturális gazdagságukat, egyediségüket, mosolyt csalva az arcokra. Olyan föld volt ez, ahol a könyvekhez kevés ember juthatott hozzá. De ez a történet is változni kezdett. Ma már a mesék hazám, Mexikó legtávolabbi csücskébe is eljutnak. És meglelve olvasójukat ezek a történetek beteljesítik szerepüket olyan közösség, család és egyének teremtésében, akik könnyebben rátalálnak a boldogságra. 

 

 

 

A könyvekben minden benne van

Janikovszky Éva, Magyarország, 2001

Mi van a könyvekben? Ezen törtem a fejemet, amíg ott kuporogtam három-négy éves koromban nagyszüleim boltjában egy kis sámlin. A pénztárban nagymamám ült, a pult mögött anyám várta a vevőket. Mögötte mennyezetig érő könyvespolcok, és egy nagy létra, amely két kampóval egy vasrúdra függesztve siklott jobbra-balra, hogy elérhetők legyenek a legfelső polcon sorakozó könyvek is.

 

Ne gondoljátok, hogy unatkoztam! Ha bejött egy vevő a boltba, azt próbáltam kitalálni, hogy vajon az alsó polcokról kér-e könyvet, vagy a magasban lévők érdeklik. Az én fiatal, fürge, okos anyukám minden könyvnek tudta a helyét, s ha kellett, felmászott a létrára, hogy lehozza a kék, vörös, lila kötésű könyvet a legfelső polcról is, és a vevő elé tegye. Büszke voltam anyámra, és egyre jobban izgatott, hogy mi lehet a könyvekben? Hiszen az alsó sorokban is volt kék, vörös, lila, tele apró fekete betűkkel - szép színes rajz, mint az én könyveimben, pedig egyikben sem volt!

 

Otthon nálunk mindenki olvasott. Anyám is, apám is, nagyszüleim is. Ahogy elnéztem az arcukat, amint a könyv fölé hajolva hol elmosolyodnak, hol elkomorodnak, hol meg feszült izgalommal lapoznak egyet, azon gondolkoztam: hol járnak? Meg se hallják, ha szólok hozzájuk, s ha végre rám figyelnek, mintha visszajöttek volna valahonnan. Miért nem visznek engem is magukkal?

Mi van a könyvekben, mi az a titok, amit nem osztanak meg velem?

 

Aztán megtanultam olvasni. És megtudtam, mi a könyvek titka. Az, hogy minden bennük van. Nemcsak a tündérek, a manók, a királykisasszonyok, a gonosz boszorkányok, hanem én is meg te is, örömeinkkel, gondjainkkal, vágyainkkal, bánatunkkal, benne van a jó meg a rossz, az igaz és a hamis, a természet, a világmindenség; ez mind, mind elfér a könyvekben.

 

Nyisd ki a könyvet! Megosztja veled minden titkát.

 

 

 

A könyvek sorsa a csillagokban van

Ján Uličiansky, Szlovákia, 2006

A felnőttek gyakran kérdik, mi történik majd a könyvekkel, ha a gyerekek abbahagyják az olvasást. Íme egy lehetséges válasz: "Berakjuk valamennyit egy hatalmas űrhajóba, és elküldjük a csillagokig!"
Hűha...!
 
A könyvek valójában olyanok, mint az égen a csillagok. Annyi sok van belőlük, hogy meg sem tudjuk számolni őket, és gyakran olyan messze vannak tőlünk, hogy nincs merszünk utánuk nyúlni. De képzeljük csak el, milyen sötétség támadna, ha egy napon a könyvek, intellektuális világunk üstökösei eltűnnének, és az emberi tudás és képzelet határtalan energiáját nem közvetítenék tovább nekünk...
Jaj, ne!
 
Önök azt mondják, a gyerekek nem tudják felfogni ezt a tudományos fikciót? Rendben, akkor visszatérek a földre, hogy visszaemlékezzek saját gyermekkorom olvasmányaira. Úgyis ez jutott eszembe, mikor felnéztem az égen a Göncöl-szekérre, mert legértékesebb könyveim szekéren érkeztek hozzám... pontosabban nem hozzám, hanem előbb az édesanyámhoz. A háború idején történt.
 
Ott állt az útszélen egy napon, amikor a zötyögő szekér megérkezett – egy szénásszekér, telepakolva könyvvel, melyet lovak húztak. A kocsis azt mondta anyámnak, viszi a könyveket a városi könyvtárból valami biztonságos helyre, hogy a pusztulástól megóvja őket.  
Abban az időben anyám még kislány volt, buzgó olvasó, és a könyvtenger láttán ragyogni kezdett a szeme, akár a csillagok. Az addig látott szekereken mindig széna volt vagy szalma, esetleg trágya. A könyvekkel teli jármű olyan volt számára, akár egy tündérmese. Összeszedte minden bátorságát, és így szólt: 
– Kérem, nem adna nekem egy könyvet abból a nagy halomból? 
A férfi elmosolyodott, bólintott, leugrott a kocsiról, és lenyitotta az egyik oldalát ezekkel a szavakkal:
– Elvihetsz annyit, amennyi leesik az útra!
 
A könyvek nagy zajjal puffantak az út porába, és egy pillanat múlva eltűnt a furcsa szekér. Anyám fölszedegette a kincseket, szíve hevesen dobogott. Amikor hazacipelte őket, felfedezte, hogy véletlen szerencse folytán köztük van Hans Christian Andersen összes meséje, öt különböző színű kötetben. Nem volt bennük egyetlen kép sem, mégis valami varázslatos módon fényt gyújtottak az éjszakákban, melyektől anyám addig annyira félt – mert a háború alatt elvesztette a saját édesanyját. Mikor esténként a meséket olvasta, mindegyik egy kis reménysugarat adott neki, és azzal a békés képpel a szívében, melyet félig lehunyt szemmel önmagának festett, nyugodtan tudott elszunnyadni, legalább egy pillanatra...
 
Az évek múltak, és ezek a könyvek megtalálták az utat énhozzám is. Mindig magammal hordom őket életem poros útjain. Azt kérdik, miféle porról beszélek?  
Hát...
 
Talán a csillagporra gondoltam, mely leszáll a szemünkre, amikor egy sötét estén karosszékben ülve olvasgatunk. Már ha könyvből olvasgatunk. Végtére, olvashatunk mi bármiből, emberi arcból, a pálma leveléből vagy akár a csillagokból...
A csillagok a sötét ég könyvei, és világosságot gyújtanak az éjszakában.  
Ahányszor eszembe jut, hogy jó lenne írni egy új könyvet, felnézek az égre, és azt mondom magamnak: a világ valóban határtalan, és van benne hely az én kicsi csillagomnak is.   
 
 
Az üzeneteket – Janikovszky Éváé kivételével – angolból fordította Kozsár Zsuzsanna.
 

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :