[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A középkori orvoslás története Európában és Magyarországon

szerző: Szemán Szilvia 2017-06-19

 

A középkori orvoslás története  Európában és Magyarországon



       A középkori orvoslás történelmi szempontból két időszakra osztható, szerzetesi orvoslásra és skolasztikus orvoslásra. Szerzetesi orvosláson a 10. századtól a 13. századig tartó időszakot értjük, mert ebben az időben tudományos ismereteken alapuló gyógyítással elsősorban a szerzetesek foglalkoztak. Egyetemeken tanult orvosok híján.  A szerzetesek ugyanis a társadalom legműveltebb rétegeihez tartoztak, valamint a kolostorokban könnyedén hozzáférhettek az antik orvostudománnyal foglalkozó művekhez és tanulmányozhatták azokat.
      
    Számos kolostor mellett működtek kórházak ún. ispotályok. Ezekben a fekvő betegeket helyezték el. A szerzetesek ismereteiket azonban nem csupán csak az antik orvosok tudására alapozták, hanem saját tapasztalataikkal ki is egészítették azokat. Gazdag ismeretekkel rendelkeztek a gyógynövényekről is. Sokat közülük a kolostorok falain belül is termesztettek és pontosan ismerték azok hatásait és használati módjukat. Különféle olajokat, krémeket, teakeverékeket, borogatásokat, fürdőket készítettek gyógynövényekből.
      
    A lelki atyák már kisebb sebészeti beavatkozásokba is bocsátkoztak. Műtöttek pl. rákot, sipolyt, üszkösödést, golyvát, sérvet. De végeztek vesekő, mandula vagy  hályogeltávolítást. Altatáshoz, ópium, beléndek és bürök oldatát vagy hasonló szereket használtak. Valószínűleg nadragulyát, mákszirupot, salátamagot és mandragórát is alkalmaztak, mivel ismerték ezek bódító hatását. Az altatószert vagy szájon át adták be, általában borban, vagy szivaccsal itatták fel, melyet a paciens orrára helyeztek. Később az egyház betiltotta az efajta beavatkozásokat. Nem szerették volna ugyanis ha a klérus tagjai életeket sodornak veszélybe. Így nem csoda ha az orvostudomány fejlődése a középkorban korlátozott volt. Az emberi testtel való bármilyen manipuláció tiltott volt. Beleértve a boncolást is. A boncolások elvégzését csak a 16. században engedélyezték újra. A szerzetesi orvoslás tehát főleg a gyógynövények felhasználásán és az antik orvosi ismeretek ötvözésén alapult.
      
    Magyarországon gyógyítással először a bencések kezdtek el foglalkozni, akik kórházat és fürdőt is alapítottak Pécsváradon. Ezen kolostor személyzetéhez pl. 6 fürdőszolga és 4 betegápoló is tartozott. Később a gyógyítás más rendeknél is elterjedt. Ilyenek voltak az antoniták is akiknek Pozsonyban és Darócon volt kórházuk. De rendi kórházak létesültek pl. Székesfehérváron, Nagyváradon vagy Nagyszebenben is.
      
    A szerzetesek és kolostorok gyógyászati tevékenységeit a királyok is támogatták. Ez leginkább különféle kedvezmények, birtokok vagy fürdők adományozásában nyilvánult meg. IV. Béla pl. az ispotályos kolostorokat felmentette a bortized alól.
      
    A szerzetesi medicina végét a Clermont-ban 1150-ben tartott zsinat jelentette. Mely betiltotta a szerzeteseknek az orvoslást. Úgy vélték ez a tevékenység túlságosan világi irányba sodorja a kolostori életre elhivatott szerzeteseket. A gyógyítást ez után az ún. világi klérus vette át.
      
    Ezt követően a szerzetesi orvoslás korszakát felváltotta az ún. skolasztikus medicina korszaka. Megjelennek ugyanis az első orvosi egyetemek Európában és az első egyetemeken képzett orvosok. Az orvosi egyetemek létrejöttéhez és az orvostudomány fejlődéséhez nagyban hozzájárult az arab világ orvosi műveinek elterjedése Európában. Ezek Olaszországban és Spanyolországban jelentek meg a legkorábban. Az egyik legismertebb arab orvos Constantinus Africanus volt.
      
    Az első orvosi egyetem Dél-Itáliában alakult Salernóban a 12. században. De a bolognai egyetem is nagy hírnévnek örvendett. A 13. században további egyetemek jöttek létre Olaszországban, Franciaországban és Angliában. Ezeken a leendő orvosok megismerkedhettek a különféle gyógynövényekkel valamint gyógyszerek, porok, olajok, kenőcsök készítésével. Foglalkoztak anatómiával, diagnosztikával és a betegségek tüneteivel, lefolyásával és gyógyításával.
      
    Magyarországon szakképzett orvosok III. Béla uralkodásának ideje alatt jelennek meg nagyobb számban. Ezek vagy külföldi egyetemeken tanultak vagy a pap orvosoktól szerezték tudásukat. Magyarországon orvosi tanszékkel is rendelkező egyetemet először Zsigmond király alapított 1395-ben Óbudán, mely azonban rövid életű volt.
      
    A középkori orvostudomány és gyógyítás abból az alapelvből indult ki, hogy az emberi szervezetben 4 folyadék található. Ezek a vér, sárga epe, nyál és fekete epe. Amíg ezen testnedvek harmóniában voltak egymással az ember egészséges volt. Az elképzelés szülőatyja Galénos volt.  Elmélete a régi görög orvostudomány és a tapasztalati orvoslás ismereteinek ötvözéséből született meg.  Ezzel az alapelvvel összhangban a középkorban háromféle betegséghez vezető okot különböztettek meg: a test természetes öregedésével járó megbetegedéseket; valamilyen hajlam miatt kialakuló kórságokat; és az egyensúly felbomlásából eredő bajokat. A középkori orvosok tehát a gyógyításnál a testnedvek harmóniáját szerették volna visszaállítani. Evvel a törekvéssel együttesen jelent meg a helyes táplálkozásra való odafigyelés is.
      
    Az egyetemet végzett orvosok hatásköre a középkorban azonban nem volt teljesen világos. Többnyire vagyonos, gazdag emberek orvosai voltak, akik honorálni tudták szolgáltatásaikat. Kötelességük volt azonban a szegényebb rétegek gyógyítása is. Azok vizsont gyakrabban kérték laikus füvesek, sebgyógyítók vagy borbélyok, bábák segítségét.
      
    Az orvosok munkája nem volt könnyű. Laikus kollégáik, az elterjedt babonák és a hatástalan vagy kártékony gyógymódok alkalmazása mellett morális problémákkal is meg kellett birkózniuk. Kérdéses volt ugyanis pl., hogy kérhetnek-e honoráriumot akkor is ha nem sikerült meggyógyítani a beteget. De sikertelen próbálkozásaikért perbe is foghatták őket, vagy akár saját életük is veszélybe kerülhetett. Sok korabeli törvény büntette a helytelen kezelést a hüvelykujj levágásával, a városon való végigveréssel (az orvosnak a vizeletvizsgáló edényét kellett ilyenkor kezében tartania, hogy a tömeg lássa, hogy ki és miért kapja a büntetést), sőt ha a beteg meghalt, az orvost fel is akaszthatták.      
      
    Minden nehézség ellenére Magyarország is büszkélkedhetett híres orvosokkal mint pl. Kolozsvári Jordán Tamással (1539-1585). Ő külföldi egyetemeken szerezte orvosi tudását. Elsőként írta le a kiütéses tífuszt. Megállapította, hogy a szifilisz nem csak nemi érintkezéssel fertőz. De nevéhez fűződik a magyarországi hévizek, ásványvizek analízise is. Jeszenszky Jánost (1566-1621) Közép-Európa egyik legkiválóbb orvosaként tartották számon. Tanulmányai befejeztével a wittenbergi majd a prágai egyetemen munkálkodott. Prágában 1600-ban ő honosítja meg a boncolást. Gyulai Pál (1550-1599) politikával és orvoslással is foglalkozott. Báthory István udvari orvosaként vált ismerté. És nem utolsó sorban Balsaráti Vitus János (1529-1575). Szintén külföldi egyetemeken szerezte orvosi ismereteit, majd V. Pál pápa udvari orvosa lett. Sebészetről írt könyvet, ami sajnos nem maradt ránk. Később hazatért Sárospatakra, ahol tanárként foglalatoskodott.
      
    Ahogyan azt már említettük, a szerzeteseken és szakképzett orvosokon kívül különféle népi gyógyítók is vállalkoztak orvoslásra. Ilyenek voltak a borbélyok, füvesek, érvágók, bábák, seb gyógyítók, fogorvosok. Ők többnyire vándor életmódot folytattak és főleg kisebb sérülések, hólyagkő eltávolítására, sebek, fekélyek, törések kezelésére vállalkoztak. Többségük értett a szakmájához és a gyógynövényeket is ismerték, de akadtak köztük kuruzslók és csalók is.
      
    A középkorban a hit és a vallás az élet minden oldalát befolyásolta. Magát a betegség kialakulását is egyfajta isteni büntetésnek vélték a vétkeik vagy helytelen életmódjuk miatt.
     
    Így aztán nem csoda ha az orvoslásban is különféle gyógyításhoz kapcsolódó szokások és rituálék terjedtek el. A gyógyítást ötvözték az imádságok, ráolvasások, mágikus praktikák alkalmazásával. Előszeretettel használtak különféle amuletteket, állati belsőségeket  vagy kerestek fel szent sírhelyeket is ahol a mondák szerint csodás gyógyulások történtek. A babonákhoz és hitvilághoz kapcsolódó gyógymódok elsősorban a népi orvoslásban kaptak helyet.
      
    Elterjedt az a hit, hogy a sebek gyógyulását elősegítheti, ha a sérült testrészt olyan vízben fürdetik meg, amivel a levágott disznót forrázták le. Fejfájáskor ajánlott volt fejet mosni zsályás vízzel. Valamint olyan víz ivásának, amiben kecskeszőrt mostak, a kövek elhajtásában volt szerepe. Nem volt ritka azonban a különféle mérgező anyagok használata sem. Ilyen volt a petróleum is amiről azt feltételezték, hogy mindenféle bajt kiűz a szervezetből.
      
    Ezeket ismerve nem csoda ha a közvélemény és olykor a történészek is negatív véleményt formálnak a középkori orvoslásról. Igaz, hogy alkalmaztak számunkra bizarnak tűnő gyógymódokat is, közülük azonban nem mind számít értelmetlennek. Ilyen volt a penészes kenyér is. Ma már tudjuk, hogy a penészgombák penicilint tartalmaznak. A középkorban még nem volt tudomásuk ugyan a penicilinről, de megfigyelték a penészes kenyér alkalmazásának jótékony hatását. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a babonával ötvözött gyógymódok főleg a népi gyógyítók körében voltak elterjedtek. A szerzetesek és egyetemet végzett orvosok viszont az akkori orvostudomány állásának megfelelő ismeretekkel rendelkeztek, így betegeiknek szakszerű ellátást nyújtottak.  

Felhasznált irodalom

A magyar orvoslás története (1): [ Online ].  EgészségKalauz. [ cit. 23. 02. 2017 ]. Dostupné na internete:
<http://www.egeszsegkalauz.hu/orvostortenet/a-magyar-orvoslas-tortenete-1>.   ADAMÍK, Š: Neznámi priekopníci medicíny. In : Historická revue,15, 2004, č.7-8, s.30-31.
BOGOS, Zsuzsanna: Orvoslás a középkorban – népi gyógymódok és gyógynövények. [ Online ]. [ cit. 23. 02. 2017 ]. Dostupné na internete:
<http://lovagok.hu/mestersegek/orvoslas-a-kozepkorban-nepi-gyogyodok-es-gyogynovenyek>.   
ERÉNYI, Gábor: Orvoslás a középkorban. [ Online ]. [ cit. 23. 02. 2017 ]. Dostupné na internete:
<http://www.middleages.hu/eloadasok/orvoslas.pdf>.   
GOTTFRIED MAJER, J - UBLEKE, B - SAUM, K.: Tajomstvá kláštornej medicíny. Bratislava : Ikar, 2004. 429 s. ISBN 80-551-0728-9
HUPTYCH , M.: Kdo pije vlčí mlíko aneb jak se léčilo za starodávna, léčebné návody,pověrečné léčení, čáry, zaříkávadla od XIV.století do XIX.století. Praha : Argo, 2005. 244 s. ISBN 80-7203-705-6
LE GOFF, J - SCHMITT, J.: Encyklopedie středověku. Praha : Vyšehrad, 2002. 934 s. ISBN 80-7021-545-3
NODL, M - ŠMAHEL, F.: Člověk českého středověku. Praha : Agro, 2002. 499 s. ISBN 80-7203-448-0
SCHULTHEISZ,  Emil: Szerzetesrendek és orvolás. [ Online ]. [ cit. 23. 02. 2017 ]. Dostupné na internete:
<http://mek.oszk.hu/05400/05425/pdf/Schultheisz_Szerzetesrendek.pdf>.  
 
 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :