[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A magyar Himnusz a reformáció 500. évének tükrében

szerző: Veress Zsuzsa 2017-09-11

 

A magyar Himnusz a reformáció 500. évének tükrében

 

A Himnusz kiemelten fontos a Felvidéken, a Vajdaságban, Erdélyben, Kárpátalján…, de a magyarországi magyarok közül is sokan elérzékenyülnek tőle. Illetve, Magyarországon van egy komolytalanabb, megszokáson alapuló hozzáállás is, hiszen a sokadrangú iskolai ünnepélyek is mind ezzel kezdődnek. Elhangzik minden futballmeccs előtt, Szilveszter éjszakáján néha enyhén spicces társaságban énekeljük… Akár így, akár úgy, de mindenképpen érzelmi viszonyban vagyunk vele. Egyáltalán nem csábít arra, hogy gondolkodjunk rajta.

 

Én viszont most erre a gondolkodásra hívok magammal mindenkit!

 

Kezdjük azzal a kérdéssel, hogy mi történik, amikor elhangzik a „Most énekeljük el a Himnuszt!” mondat. Na, mi? Hát az, hogy elénekeljük az első versszakot. Pedig nagy élmény végigénekelni az egészet, mind a nyolc versszakot! (Ajánlom mindenkinek, próbálja ki, akár egyedül, akár társaságban; aki tanár, az a tanítványaival!) 

És akkor még egy-két érdekesség az éneklésről: maga Kölcsey nem hallotta soha, hiszen meghalt 1838-ban, Erkel pedig 1844-ben nyerte meg zenéjével a kiírt pályázatot. De ahogy most énekeljük, az Erkel sem hallotta, mivel Dohnányi Ernő hangszerelésével és lelassított tempóival szoktuk játszani-énekelni.

 

1823. január 22. szerepel a kéziraton – ezért a rendszerváltás óta ez a nap a Magyar Kultúra Napja. Petőfi háromhetes csecsemő volt ekkor, Arany János hatéves kölyök, Vörösmarty már felnőtt fiatalember, de még nem igazi költő. Kölcsey pedig messze nem azzal a szándékkal írta, hogy ez a vers a zászlónkkal, a címerünkkel egyenrangú magyar állami szimbólum legyen – ellenkezőleg: a Himnusz 1823-ban, az akkori politikai állapotokban, ellenzéki versnek számított.

 

Hogy januári vers, az rögtön az első versszakból kiderül: újévi jókívánsággal kezdődik. És talán nem szoktunk rá gondolni, de ebben az első versszakban előfordul egy teológiai abszurdum is: a jövendőt nem lehet megbűnhődni, nincs olyan, hogy feloldozást avagy vezeklést kérünk olyan bűnökért, melyeket majd kb. tíz év múlva fogunk elkövetni. Természetesen ezt Kölcsey is tudta. Korának egyik legműveltebb embere, a debreceni református gimnázium diákja, hitét gyakorló református volt – szóval, tudta, hogy a jövendőt megbűnhődni képtelenség. 

 

Akkor miért írta le? Romantikus túlzás. Mintha annyi csapás ért volna bennünket, ami már a jövőre is elég.

Ilyen romantikus túlzásokkal és éles ellentétekkel egyébként is tele van a vers. Például a „bérc” motívum az elején szerepel pozitív előjellel („Őseinket felhozád/ Kárpát szent bércére”) – a végén pedig negatív előjellel („Bércre hág és völgybe száll/Bú s kétség mellette”). Ugyanígy a víz motívuma is: A Tisza és a Duna habjai mellett felvirágzunk, a végén pedig a „vérözön” és „lángtenger” képezi a párhuzamot. A török kapcsán is van ilyen: először „Zászlónk gyakran plántálád/ Vad török sáncára” (azaz mi győztünk) – és aztán „töröktől rabigát/ Vállainkra vettünk”.

 

És itt van egy érdekesség: Kölcsey lehet, hogy nem is gondolt erre – de mi attól még gondolhatunk rá – a „nyögte Mátyás bús hadát/Bécsnek büszke vára” motívumnak nincs meg a negatív megfelelője. Talán éppen azért, mert amikor ez a vers megíródott, akkor még javában tartott az, amit „Habsburg-elnyomásnak” szokunk nevezni.

Szintén érdekes megjegyezni, hogy Kölcsey, mint ahogy többnyire egész kora, a hun-magyar azonosság jegyében írt (hiszen „Bendegúznak vére” Attila királyra utal).

 

Kölcseynek volt egy gyakran ismételt gondolata, ami manapság nagyon korszerű: úgy vélte, hogy az jó magyar, aki egyszersmind jó európai is, és az jó európai, aki jó magyar –  ezért minden művében ügyelt arra, hogy kötődjék egy összeurópai, és egy speciálisan csak magyar hagyományhoz is. A Himnusz esetében is így van.

 

A cím egy ógörög műfaj (szó szerinti jelentése fohász), vallásos óda, mely egy istenhez forduló kéréssel kezdődik, majd indoklással folytatódik, az adott istenség korábbi tetteinek felsorolásával, végül pedig megismétlődik a kérés. Kölcsey verse ezt a szerkezetet követi, és a metruma is beilleszthető egy összeurópai tradícióba, amennyiben trochaikusan is ritmizálható.

Ugyanakkor ritmizálható hangsúlyosan is, ami a magyar népdalokra jellemző. Az alcím pedig  – „Amagyar nép zivataros századaiból” – egy speciális, csak magyar műfajt hoz játékba. Ez kötődik a reformációhoz, erről lesz szó a továbbiakban. 

A „zivataros századok” a 16.—17. századot jelentik. (Csak emlékeztetőül: ekkor volt a Dózsa-féle parasztfelkelés és következményei, a mohácsi vész, Buda eleste és az ország három részre szakadása, a törökkel vívott végvári harcok, a reformáció és annak üldöztetése, a Habsburg-ellenes mozgalmak...)

 

„Rettenetes ez világnak mostan minden dolga,

Csudálatos nagy vaksága és hatalmassága,

Nem fog rajta az Istennek semmi igazsága,

Sem haragja, sem csapása, sem irgalmassága”

 

Ezt Szkhárosi Horváth András református prédikátor írta 1547-ben, Tállyán, „siket magyaroknak”, hogy megtudják, miért jutottak bajba. A reformáció anyanyelven hívott fel a nemzeti önvizsgálatra, éspedig gyakran a zsoltárokat idéző szóhasználattal.

Hogy a történelmi csapásokat Isten küldi a magyarok bűneire válaszul, azzal mindenki egyetértett. Csak abban volt a különbség, hogy ki mit gondolt, milyen bűnben fetrengünk. A reformáció úgy vélte, hogy a katolikus egyház süllyedt olyan mélyre, hogy azt Isten már nem tűri tovább, a katolikusok szerint viszont éppen a reformáció  – mint eretnekség – az a bűn, amely kiváltotta az Úr haragját.

 

Az ilyen típusú „feddő énekeken” kívül megszületett az a speciálisan csak magyar műfaj is, melyhez Kölcsey verse is tartozik az alcím által: a jeremiád. Nevét az ószövetségi Jeremiás próféta siralmairól kapta. Ő volt az, aki ostorozta és siratta a babiloni fogságba hurcolt népét.

 

Kölcsey Himnusza is nemzetsirató.

Ezért jajongás, ezért pesszimista. Műfaji sajátosság.

Feltétlenül megjegyzendő, hogy itt a bűn, mely kiváltja Isten haragját, se nem katolikus, se nem református, hanem összmagyar. Mondhatnánk úgy is, hogy a legkiemelkedőbb sportágunk, az úgynevezett „nemzeti széthúzás”. („lettél magzatod miatt/Magzatod hamvvedre” Szerte nézett s nem lelé/ Honját a hazában”)

 

Farkas András református prédikátorról alig tudunk valamit, azt sem, hogy mikor született, mikor és holt halt meg. Azt az egy adatot tudjuk róla biztosan, melyet egyetemi anyakönyvi jegyzőkönyv őriz: hogy Wittenbergben tanult 1531-ben (éppen abban az évben, amikor alapították azt az iskolát – a Pápai Református Gimnáziumot – ahol én is tanítok). Ő volt az, aki elsőként megfogalmazta a zsidó-magyar történelmi sorspárhuzamot. Amiképpen a zsidóságot Isten kivezette Egyiptomból, hosszú vándorlás után a hazájába – azonképpen a magyarságot Szkítiából, szintén hosszú vándorlás után, „Kárpát szent bércére”.

 

(N.B: „Értünk Kunság mezein/ Ért kalászt lengettél/ Tokaj szőlővesszein/ Nektárt csepegtettél” – ez felidézi az olvasóban a „tejjel-mézzel folyó Kánaán” képét.) Amíg a nép Istennel járt, adott nagy, államalapító és a nemzetet felvirágoztató királyokat: a zsidóságnak Dávidot és Salamont – nekünk István királyt, később Mátyást. De amikor a nép elfordult Istentől, jöttek a csapások, éspedig mindkét esetben egy idegen, más vallású katonai nagyhatalom által. És mindkét esetben kétszer: a zsidó népet először az asszír, másodszor a babiloni betörés sújtotta, minket pedig először a tatár, utána a török igázott le. 

 

Mire volt jó ez a zsidó-magyar párhuzam?

Hát vigasztalásra. A reformáció korában, a 16. zivataros században, a – sokszor név szerint nem is ismert – református prédikátorok azt sugallták ezzel, hogy tehát a magyar is az Isten kiválasztott népe.

Hogy ha eddig hasonló volt a sorsunk, akkor a jövőben is így lehet, azaz lesz egy „szent maradék” a népből, akik újra felvirágoztathatják nemzetüket, hazájukat. A „vert hadunk csonthalmai” Ezekiel próféta látomásában szerepelnek, ezekből a csonthalmokból támad fel a nemzet.

 

Ennek a versnek a mérlege mégis inkább negatívnak tűnik sokak számára. Hiszen a múltról két versszak szól a sikerekről, három pedig a vereségekről, tehát már itt felbillen a mérleg.

A jelenről szóló hetedik versszak pedig a legnegatívabb. „Vár állott, most kőhalom...”

A legsúlyosabb kijelentés azonban az, hogy „ah, szabadság nem virúl/ A holtnak véréből”. Ez bizony nem jelent egyebet, mint azt, hogy véráldozat volt, de amiért történt, az elmaradt. Ha sarkosabban akarom megfogalmazni, akkor azt is mondhatnám, hogy a Himnusz szerint a magyarság számára volt Nagypéntek, ám a Húsvét nem történt meg.

 

Hogy ez mennyire súlyos, még jobban kiviláglik, ha összehasonlítjuk Petőfi történelemszemléletével. Nála Az apostolban, a Szilveszter nevű (önéletrajzi) forradalmár főhőst kivégzik – de nem itt ér véget a történet! Hanem úgy végződik a mű, hogy a szabadság igenis kivirul a holtnak véréből, Szilveszter áldozata nem volt hiábavaló, a jövő nemzedékei szabadságban élnek. Vagy: „Hol sírjaink domborulnak/Unokáink leborulnak/És áldó imádság mellett/ Mondják el szent neveinket” – mert az ő látomásában a véráldozatot a feltámadás követi.

 

Viszont Ady megismétli a Himnusz legsötétebb sorait:

 

„Sósabbak itt a könnyek

S a fájdalmak is mások.

Ezerszer Messiások 

A magyar messiások.

 

Ezerszer is meghalnak

És üdve nincs a keresztnek,

Mert semmit sem tehettek,

Óh, semmit sem tehettek.”

 

Ady magyarság-verseinek kapcsolódása a reformációhoz és a reformkorhoz (dicső múlt – silány jelen) egy külön előadássorozat tárgya lehetne.

 

A magyar Himnusznak nincs jövőképe, ráadásul a hangulata a magasból a mélybe tart. Öt versszak szól a múltról (kettő a háromhoz arányban negatív), egy a jelenről, s ez a legnegatívabb.

Az úgynevezett keretversszakok szólnak csak a jövőhöz: a kérés arra irányul, hogy legyen jobb a jövő.

 

Újra és újra fellángol az az ötlet, hogy cseréljük le ezt a himnuszt. Hiszen a magyar egyébként is egy pesszimista nép, sírva vigadunk, vezetjük az öngyilkossági statisztikákat, még a magyar mondatok többségének intonációja is ereszkedő  – szóval, ennek a népnek nem hiányzik még egy ilyen pesszimista himnusz is.

 

Lenne inkább – mondjuk – a Szózat, amelyben legalább van egy alternatíva („jobb kor” – vagy „nagyszerű halál”), vagy esetleg a Nemzeti dal, ami egy harci induló, mint a franciáknak a Marseillaise….

 

Hankiss Elemér leírta, hogy a világ államainak himnuszai között a miénk azzal rí ki, hogy bűntudatot gerjeszt, a kollektív bűnösséget állítja.

Cserna-Szabó András kortárs író pedig azzal keltett szenzációt, hogy a Himnusz egy „bukott ima”.

Kölcsey papi szerepben – a közösség nevében a közösségért – imádkozott a balsors megszűnéséért. Cserna-Szabó azzal érvel, hogy Kölcsey imája nyilvánvalóan nem talált meghallgatásra.

 

Belegondolhatunk: a vers megírása után jött még csak a java! 26 évvel később a világosi fegyverletétel, az aradi tizenhárommal – aztán egy rövid békeidő után az első világháború, egy újabb mohácsi vésszel felérő Trianon, vörös- és fehérterror, második világháború..., hogy az egész kárpát-medencei magyarságot a későbbiekben sújtó cifrábbnál cifrább iszonyatokról már ne is beszéljünk…

 

Úgy vélem, nincs igaza egyik idézett gondolkodónak sem. Illetve én más szemszögből nézem. A magyar himnusz inkább azzal rí ki a világ himnuszai közül, hogy imádság. Történelemszemlélete biblikus: a történelem nem véres véletlenek halmaza, hanem Valakinek a bölcs és igazságos kezében összefutnak a szálak.

Így hát Francis Fukuyama híres, szállóigévé vált mondásával sem értek egyet. Szerintem nincs vége a világtörténelemnek. A világ kétezer éve meg van váltva, a meccs tehát nem kétesélyes, hanem a mi oldalunkon van a gól…

 

És nem tudhatjuk, hogy mi az a még nagyobb rossz, amit elkerültünk.

Azaz egy valamit biztosan tudhatunk, és ehhez még csak nem is kell vallásosnak lenni, elég, ha az ember embernek születik, és így van erkölcse: az igazságtalanságot sokkal jobb elviselni, mint elkövetni.

 

Meg szoktam kérdezni, hogy ha népszavazásra írnák ki azt a kérdést, hogy lecseréljük-e a Himnuszt bármi másra, akkor ki hogyan szavazna. 

Ezúttal is az történt, ami szokott: mindenki arra szavazna, hogy maradjon ez.

 

A legvadabb kommunista időkben Rákosi Mátyásnak csípte a szemét, hogy az állami himnusz az „Isten” szóval kezdődik. Felkérte Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy új himnusz megírására. Akkor már mindketten a nemzet nagyjai voltak. Egyikük sem éppen a bátorságáról volt a leghíresebb. Az anekdota szerint viszont az történt, hogy megegyeztek abban, hogy jó ez a Kölcsey–Erkel-féle változat. És nem lett semmi bajuk, nem vitték el őket Szibériába, sőt még Rákosi is belenyugodott a döntésükbe.

Mintha maga az Isten is védené ezt a Himnuszt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :