[kapcsolat]   husken

ÉLŐ ZENE

 

Ropás

 

oti kiállítása

 

prosecco kóstolás

 

Kodály

 

Dráb

 

30 éve szabadon

 

hastréning

 

horrorvacui

 

eNRA RV 2019

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

A modern én-kép mint katedrális

szerző: Szakolczay Lajos 2013-11-02

 

A modern én-kép mint katedrális

 

A nyolcvanéves Bartusz György köszöntése

 

 

     Bartusz György mást se akart a kampókkal összeácsolt gerendákból, a talált tárgyként megdicsőülő öntöttvas-darabokból, a mutatós finom falapokból, a lombos fák közül is az égre tekintő acéltraverzekből és a hármasság jegyében tündöklő alumínium-gólemekből, mint katedrálist építeni.

 

     Bartusz György, képzőművészként ötven éve a pályán, az idő célkeresztjében áll. A modern világ, a XX. és XXI. század akrobatái lőnek rá – elhalmozzák élménnyel, idegrendszerét tonnákkal terhelik. Mindezt miért? Hogy védekezzék. Festményben, grafikában, szoborban, különféle installációkban mutassa meg – az inspiráció egyetemes –, hogy milyen az ellenerő, ha az Isten tehetséggel áldotta meg az alkotót. Ha van szava – szoborban egyidejűleg suttogó és csörömpölő szava – a világ kihívásaira. Bartusznak, a nyughatatlan elmének, volt. 

Nem is akármilyen. 

 

     A Teremtő anyagszeretettel, képzelőerővel, formakészséggel, virtuozitással áldotta meg. S mindezt valaminő bölcs, a természetre aggatott, de a kultúrkincset is magában foglaló filozófia szegélyezi. Ha szembemegyünk a kassai Szent Erzsébet dómhoz vezető Erzsébet utcán fölállított egészalakos szobrával, amely a „tengerjárású”, imbolygó színes egyéniséget, Jakoby Gyulát formázza, előttünk a lélekben rejtező humor is. Negyvenegynehány évvel ezelőtt magam is többször ültem a zseniális kassai festő (ismeri-e valaki nálunk a nevet?) adomával és kesernyés vagabund „kivagyisággal” világított szobájában, és fürdőzhettem abban a világmegváltó mosolyban, amely a csúfondárosságból költészetet teremtő piktort jellemezte.

 

     Bartusz, a szobrász, a képzőművészet professzora, ezt a nyüzsgő szellemet jelenítette meg anyagban. Bravúrral. Ez az arc nem kéméndi, nem pozsonyi, nem kassai, hanem bartuszi. Hagyományhoz való kötődés van benne, és nem kicsi alázat. A felvidéki (szlovákiai) magyar képzőművészet ezekből a rejtett kincsekből (is) építkezik. Avval, hogy emlékszik önmagára, talán megkönnyíti az egyetemes magyar képzőművészetbe való betagozódását is.

Irányzatoktól, alkotásmódoktól függetlenül.

 

     Az életművel kapcsolatban a szakma konkretizmusról, kinematizmusról, minimal artról, reduktivizmusról, az absztrakció megannyi életes változatáról, vagyis Bartusz „expresszivitás iránti érzékenységéről” beszél – Istenem, mennyi magasba szökő várárkot kellett a művésznek átugrania, hogy csak önmaga legyen! –, mintha eme tengernyi fogalom valamit is megérzékítene abból a hatalmas szoborarzenálból, amely a földet, a partot, a természetet, az égig magasodó teret belakta, elevenné tette. 

 

     Pedig Bartusz György mást se akart a kampókkal összeácsolt gerendákból (Konstrukció – 1962), a talált tárgyként megdicsőülő öntöttvas-darabokból (A Hernádnál – 1965), a Térbeli rétegződést (1968) mutatós finom falapokból, a lombos fák közül is az égre tekintő acéltraverzekből (Nagy Göncöl csillagkép – 1968) és a hármasság jegyében tündöklő alumínium-gólemekből (Téridő-szobrok – 1975-78), mint katedrálist építeni. Modern én-képet. Amelyben a harang megannyi kondulása emlékeztethet a nemzedékek értékharcára, az irányzatok közötti tusakodásra, az anyag – a formában leledző virtuóz szellem – megannyi kalandjára, ám végül is az önkifejezői bátorság legfőbb jellemzője.

 

     A prágai mesteriskola igazán a kelet-szlovákiai Kassán kamatozódott. Avval, hogy a művész fokról fokra bővítette kifejező-arzenálját: festészeti, szobrászati, akcióművészeti eszköztárát – hallod-e a csendet a vasbokorban és a finom rétegződésű papírreliefekben? –, művészete univerzálissá vált. A legvirtuózabb pillanataiban is – gondoljunk csak a kalligrafikus absztraktként értékelhető Másodperces festményre ember és világ kapcsolatát bogozza. Az ég bocsásson sugarat nyolcvan évére, hogy még sokáig élvezhessük alkotó szellemét!

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :