[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A muhi csata

szerző: Kiss László 2010-04-11

 

A muhi csata

    A tatárjárás (1241-42) zavaros belpolitikai viszonyok között érte Magyarországot. A király, IV. Béla (1235-70) még uralma kezdetén állt, s intézkedései miatt viszonya az ország báróival, főnemeseivel mélypontra zuhant. IV. Béla nem értett egyet apja, II. András (Endre) birtokadományozási politikájával, a királyi hatalom meggyengülését látta benne. Ez látszólag igaz is, és a korábbi történelemszemlélet is így láttatta, II. Andrást felelőtlen, tékozló uralkodónak állítva be. Valójában a birtokadományozás a feudalizmus logikájából következik: egy uralkodó csak úgy szerezhet híveket, ha földet adományoz. Ez Európában szerte így zajlott, s a 13. századra jelentősen megcsappant a királyi birtokállomány. A társadalmi, gazdasági változásokat követve az uralkodók mindenütt a köznemességet védő, a királyi hatalmat részben korlátozó bullák kiadására kényszerültek. I. (Földnélküli) János, Anglia: Magna Charta Libertatum, 1215. IV. Károly: Német Aranybulla, 1356. És a magyar II. András által kiadott Aranybulla, 1222. Hány évvel is voltunk lemaradva Angliától...?


   És II. András a kiesett királyi birtokjövedelmeket tudta pótolni vámokkal, monopóliumok bérbeadásával, királyi felségjogon szedett adókkal (regálé). András idején Magyarország stabil, erős nagyhatalomnak számított, melyet igazol, hogy még keresztes hadjáratot is vezettünk a Szentföldre.
   Fia, IV. Béla részéről tehát nem volt különösebben bölcs döntés, hogy megpróbálta visszaszerezni az apja által eladományozott birtokokat. És ez a tevékenysége nem is volt eredményes, mert apja szabályos oklevelekben adományozott, és a királyi kontinuitás miatt ezeket az iratokat Bélának is tisztelnie kellett. Mindez így csak arra volt jó, hogy amikor a közelgő veszély miatt az ország erőinek egyesítésére lett volna szükség, a főurak inkább a király vereségére játszottak. Nem növelte Béla népszerűségét az sem, hogy elégettette a bárók tanácsterembeli székeit, s kérelemhez kötötte a színe elé járulást.

 
   Béla még herceg korában utána akart járni annak a legendának, miszerint a honfogloláskor nem minden magyar jött be a Kárpát-medencébe, maradtak keleten testvéreink. Ezért külde Julianus barátot oda. A barát 1237-ben tért vissza, állítólag talált is magyarokat (a tatárjárás után ezek a csoportok eltűntek), de fontosabb volt, a tatár-mongol veszedelemről hozott hír.
   A Belső-Ázsia pusztáin élő nomád tatár-mongol törzsek elementáris erejét Dzsingisz kán egyesítette. Hódoltatták Kínát, majd nyugat felé fordultak. Ez tulajdonképpen a népvándorlás utolsó hullámának tekinthető. Európa, s Magyarország számára intő jel lehetett volna, hogy 1223-ban a Kalka folyó mentén a tatárok megverték a kunok és az orosz fejedelemségek egyesített haderejét. De erre nem figyeltünk. Sőt, Julianus barát figyelmeztetését is csak a király vette komolyan. Miért ez az arrogancia? A Magyar Királyságot megalakulása óta nem érte vereség. A minket ért támadásokat, betöréseket könnyedén elhárítottuk. Kétszázötven éve mi voltunk expanzióban, hódítottunk, hódoltattunk. És talán egy kicsit beleestünk az európai felsőbbrendűség csapdájába. A nyugatról átvett nehézpáncélos harcmodor birtokában lenéztük a nomádok könnyűlovas harcmodorát. Elfelejtettük, hogy nomádként mi magunk is hányszor győztük le a nyugati páncélos hadakat. Már a tatárjárás előtt is volt néhány kővárunk, de ezek nagyrésze a Dunántúlon állt. Kelet felől nem számítottunk méltó ellenfélre. Némi alapunk volt az elbizakodottságra, hiszen Batu kán is egyedül Magyarországot tartotta veszélyesnek a térségben.

 
   Béla királyunk segítséget remélt a kunoktól. Ők a tatárok elől menekülve kértek bebocsátást, s felajánlották fegyveres erejüket. Az elképzelés jó volt, hiszen a magyarok nyugati harcmodora kiegészülve a kunok keleti taktikájával eredményes lehetett volna. De a kunok jelenléte újabb éket vert a magyar főurak és a király közé. A magyarok már letelepedett életmódot folytattak, a kunok nyájaikkal letaposták a vetést, nem tisztelték a magántulajdont. A tatárok kémeinek tartották őket. Különösen sérelmes volt a lányrablás nomád szokása. Ezért a magyar főurak egy, a mai Vigadó helyén rendezett lakomán meggyilkolták a kun vezéreket, köztük Kötönyt. Erre a kunok rabolva, fosztogatva dél felé kivonultak az országból, de nem lettek árulók. A tatárjárás után Béla visszahívta, s letelepítette őket a mai napig a nevüket viselő tájegységeken. Volt pozitív hatása is a kunok kivonulásának. A király már gyűjtötte a hadakat a pesti táborba. A kunok elől az Alföldről, Délvidékről vonuló hadak szétugrottak, így nem értek oda a király seregébe, nem vettek részt a muhi csatában. Egyes történészek szerint a tatárok 1242-es hirtelen kivonulásában szerepet játszhatott az is, hogy Magyarországon emiatt maradt komoly fegyveres erő.


   Kijev 1240-es elfoglalása után Batu kán három irányból tört Magyarországra. Az északi sereg Morvaországra támadt, s északról közeledett felénk. A déli sereg Erdélyre zúdult. Batu a fősereget maga vezette a Vereckei-hágón át. A terv szerint az ország területén egyesültek volna a döntő ütközet előtt. A magyar sereg ezt megelőzendő vonult Batu elé. Tehát a terv jó volt. A mongolok elsöpörték Tomaj Dénes nádor hadait a Vereckei-hágónál, s tatár előörsők már Pest közelében jártak. Kisebb csetepaték után viszont visszavonultak, mert a magyar sereget nagynak és erősnek tartották.
   A magyarok Muhi mellett, a Sajó folyó mocsaras vidékén egy hídnál foglaltak állást, szekértábort építettek éjszakára. Úgy gondolták, csak a hídon lehet átkelni, ezért ezt erősen védték. A tatárok viszont találtak gázlót a Sajón, éjszaka átkeltek, bekerítették a tábort. Ezzel lényegében el is dőlt a csata. Nem pusztán a bekerítés miatt, hanem mert ütközetben az győz, aki a saját akaratát, harcmodorát tudja a másikra eröltetni. A tagadhatatlanul fejlettebb nehézpáncélos harcmodor nem tudott érvényesülni. A lovagoknak nem volt tér, ahol felálljanak, s belendüljenek a mindent elsöprő rohamra. A táborra szakadatlan nyílzápor zúdult, fejetlenség lett urrá, megszűnt az irányítás. Kisebb csoportok igyekeztek kitörni spontán, ezeket a tatárok nyilaikkal visszakergették a táborba. Harcmodorunk erejével tisztában volt az ellenség, mert nyílt csatát nem vállalt, közelharcba nem bocsátkozott. Egyetlen kivétel volt. Megpróbálták elfoglalni a hidat, de itt egy magyar lovasroham el is söpörte őket. Mindenesetre a magyar sereg szétesett, egyéni csoportok menekülésre fogták. A tatárok nyugat felé hagytak egy rést a gyűrűn. A kisebb csoportokat könnyebben legyőzték, a táborba nem mertek betörni. Nagy volt a mészárlás, sokan a Sajó mocsaraiban lelték halálukat. A király észak, majd észak-kelet felé menekült, ami önmagában érdekes, hiszen az ország ezen része tatár ellenőrzés alatt állt. Úgy gondolta, hogy erre biztosan nem fogják keresni...? IV. Béla még Boldogkő várában is tartózkodott egy rövid ideig. (Nem a jelenleg is álló kővárban, ez a tatárjárás után épült. A közelében lévő földvárban.)


   Rogerius szerint a magyar főurak nem harcoltak lelkesen, úgy gondolták, a királyra ráfér egy kis vereség, hogy újra megbecsülje őket. Kisebb betörések korábban is voltak, s vagy megverte őket a király serege, vagy azt meg sem várva a nomádok, némi fosztogatás után gyorsan kimenekültek. Tehát még Muhinál sem látták, hogy itt az ország sorsa forog kockán.
   IV. Béla kalandos úton Trau várába menekült, a tatárok megveszekedetten üldözték, hűbéresküt akartak vele tetetni. Közben, s később dúlták az országot. Télen átkeltek a Dunán. Az adókat is behajtották. A kővárakkal nem tudtak mit kezdeni, a nomádoknak nincsenek ostromgépeik. 1242 márciusában váratlanul kivonultak az országból. Ma sem tudjuk, miért. Talán a nomádokra jellemző első, felderítő, félelemkeltő hadjáratról volt csak szó, vagy az ázsiai hatalmi harcokba akart bekapcsolódni Batu. Talán szerepe volt a kivonulásban a király megmenekülésének, a kőváraknak, a délen megmaradt jelentős fegyveres erőnek is.
   A pusztítás így is hatalmas volt. Egy német évkönyv azt írta, Magyarország 350 éves fennállás után elpusztult. A pusztulás mértékét 20-50 %-ra teszik. Az ország fennállása óta először drasztikusan megváltoztak az etnikai arányok. Mivel a tatárok elsősorban a síkvidékeket és dombságokat dúlták, s itt magyarok laktak, így az ő arányuk csökkent jelentősen. A hegységkeretet alig érte veszteség. De az ország lakosságának még így is 70-80 %-át magyarok tették ki.

 
   IV. Béla nagyságát bizonyítja, hogy visszatérte után tudott változtatni saját politikáján. Ő maga kezdett földeket adományozni, de kővárépítéshez és katonaállításhoz kötötte. Felkészült a tatárok fogadására, hiszen akkor még biztosra vették, hogy vissza fognak térni. Béla vállalta és következetesen véghezvitte az ország újjáépítését. Méltán nevezik "második honalapítónak." Bélának köszönhető, hogy a német évkönyv közlésére rácáfolva, Magyarország egy évtized múlva újra erős állam, európai nagyhatalom lett. 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: basszus e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-04-14
IV. Béla mindössze egy évtized alatt építette újjá az országot, most meg már 20 év sem elég (ha 89-et veszem kiindulási pontnak). Ha meg a 2. világháborút venném... hajjaj.