[kapcsolat]   husken

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A nagy világégés után

szerkesztette: tigris, 2006-02-12

Josip Viszarionovics SztálinSokan boncolgatták már azt, vajon minek köszönhetõ, hogy a második világháború után Európa kettészakadt, s a szovjet-orosz befolyás nyugatabbra terjedt ki, mint bármikoris a történelemben.


a vasfüggönyA téma ismerõi azt is meg akarták tudni, vajon mikor dõlt el, hogy Közép-Európa a szovjet érdekszféra része lett.

A második világháborúban a diákok elsõsorban a hadtörténelmet szeretik, ezt mutatja az a kínálat is, ami a könyvesboltokban évek óta csak bõvül. Ám ugyanilyen fontossággal bír a háború diplomáciatörténeti része is: hogyan találnak egymásra a késõbbi gyõztes szövetségesek, és hogyan húzzák meg Európa új határait. Kapcsolatuk nagyon törékeny volt: egymástól eltérõ ideológiák határozták meg a szövetséges országok mûködését. Érdemes a leendõ gyõztesek szemével látni a partnereket.

A szövetségesek egymásról

 Nagy-Britannia a háború kitörésétõl hadban állt Németországgal. Volt olyan idõszak, amikor egyedül állt szemben azzal a birodalommal, amely leigázta Európa nagy részét. Azt, hogy nem tört meg, egyrészt annak köszönheti, hogy olyan politikust állítottak az állam élére, aki bulldog-magatartásával, csökönyös kitartásával egy korszak szimbóluma lett. Winston Churchill Winston Churchillközismert volt szókimondásáról, kommunistaellenességérõl. Álma az angolszász hatalmak összefogása volt. Amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, minden erejével azon munkálkodott, hogy létrehozza a három nagyhatalom náciellenes koalícióját. A brit-amerikai Atlanti Chartához csatlakozott a szovjet hatalom is. Az idõ haladtával, a normandiai front megnyitása után a Vörös Hadsereg rohamléptekkel menetelt egyre nyugatabbra, ami fõként Churchillt aggasztotta. A brit miniszterelnök egy idõ után felismerte, hogy országa pürrhoszi gyõzelmet aratott, s a két nagyhatalom mellett szinte csak közvetítõszerep jutott neki. Felismerve ezt a helyzetet, szorgalmazta, hogy a leigázott Franciaország szövetségesként elismertessék. A szovjet elõrenyomulás miatt még 1944 októberében Moszkvában járt, ahol Sztálinnal érdekszférákra osztotta fel Európát. A szovjet sikerek megelõzték a nyugatiak elképzeléseit, így a brit és amerikai küldöttség a legtöbb esetben már csak jóváhagyni tudta az újabb területfoglalásokat.
Mai napig is találgatások tárgya, vajon az Egyesült Államok belépése mikor következett volna be, ha nem történik meg a Pearl Harbor-i incidens. Az biztos, hogy a bombázás hírére a brit miniszterelnök „Gyõztünk!” felkiáltással reagált, mintha megsejtette volna, milyen remek partnerre lel Roosevelt elnök személyében. Az Európában nem is érdekelt USA-val sikerült elfogadtatni azt az elvet, miszerint elõször Németországot kell közösen legyõzni, majd Japánt. Roosevelt addig volt Churchill hûséges partnere, míg a szovjetekkel folyó politikai alkudozások olyan kényes témákat nem érintettek, mint pl. az új Lengyelország Harry Spencer Trumanhatárainak kérdése. Churchill ekkor is érezte, hogy a két nagy egymásra találásával háttérbe szorult. Mindenesetre az amerikai elnök, aki nem élhette meg a háború végét, ilyen távirattal búcsúzott Churchilltõl: „Öröm volt önnel egy évtizedben élni.”A szovjet vezetést súlyos megrázkódtatásként érte a németek támadása. Az 1939 óta szövetséges két állam közül a Szovjetunió gondolta csak komolyan a kapcsolatot. Amíg Sztálin üdvözlõ táviratot küldött Hitlernek Párizs elfoglalásakor, addig a szovjet-finn háború idején német segítség érkezett a skandináv országba. Sztálint ez a megrendülés egyenesen a másik táborba vetette, ezt megkönnyítette Churchill hozzáállása is, aki hajlandó volt szövetségesének elismerni azt az államot, amely lerohanta a britbarát Lengyelországot.

Jaltai konferencia
1945 februárjában már nem az volt a téma, hogy van-e a szövetségeseknek erejük megnyerni a háborút, hanem az, hogy mennyi idõre van szükség Németország teljes megszállásáig. A gyõztesek önbizalmát az is mutatja, hogy itt már a jövõ Európa a jaltai konferenciatérképével foglalkoztak. Mint fentebb már említettem, a konferencia a szovjetek gyors elõrenyomulása miatt több területfoglalást utólag szentesített, így a közhiedelemmel ellentétben elfogadhatjuk, hogy Európát valójában már Moszkvában felosztotta Sztálin és Churchill. Nagyon kényes kérdés volt Lengyelország határainak kérdése, hiszen a Szovjetunió hallani sem akart azoknak a területeknek a viszszaadásáról, amelyeket még „agresszor elõéletében”, német szövetségesként elfoglalt. Közös megegyezés értelmében a kompenzáció jöhetett számításba: Lengyelország német területekkel lett gazdagabb, így az újjáalakult állam szó szerint nyugatabbra tolódott. Természetesen a lengyelek nem voltak az eredménnyel elégedettek, amit Wladyslaw Anders tábornok – igaz jóval késõbbi – kijelentése csak alátámasztott: „Nagy-Britannia és az Egyesült Államok tovább csúszott lefelé az Oroszországgal szembeni engedékenység lejtõjén.” Churchill a következõképpen indokolta országa álláspontját: „Nagy-Britannia, szövetséget kötve Lengyelországgal, soha nem garantálta Lengyelország határait, kötelezettséget és garanciát vállalt viszont az ország szabad, független, teljesen szuverén, erõs és nagy államként való létét illetõen, amelynek polgárai boldogan élnek.”

Konferencia Potsdamban
„Kiábrándulás – így lehetne meghatározni a Három Nagy utolsó konferenciáját.” – írta Churchill emlékirataiban a potsdami konferenciáról. Az új arc Truman volt. Az amerikai elnök olyan híres tárgyalópartnerekkel ült le a Cecilienhof palota báltermében elhelyezett kerek asztalhoz, mint Sztálin és Churchill, s ez láthatóan elbátortalanította. Sztálin kategorikus „nem”-jeivel azt érte el, hogy a kompromisszumos megoldásoknak vége szakadt. Egyúttal jelezte a szovjet fél magabiztossága azt is, hogy európai katonai jelenlétük meghatározóbb, mint valaha. Churchill ezért is érezhette, hogy a potsdami konferencia eredményei – vagy inkább eredménytelensége – romba döntötték a szövetséges nagyhatalmak egyetértésének mítoszát. Maga Truman is elismerte: „Potsdamban kész tények elé állítottak minket.” Valóban, a szovjet delegáció felkészültebb volt, mint két partnere. Ez is jelzi, hogy a szovjet politika felkészült európai uralmára. A potsdami konferencia a lengyel határokon kívül nagyobb határkiigazítást nem a berlini faltárgyalt. A második világháború után a legtöbb államot az 1919-es határai mögé szorítottak vissza. Nagyobb jelentõsége volt a geopolitikai fordulatnak. A II. világháborúban gyõztes hatalmak által igazgatott Európa álma helyett a valóságban Európa kettészakítása következett be. Híres, sokat idézett részlet az 1946-ban Fultonban elhangzott beszéd a brit ex-miniszterelnöktõl: „Sötét idõk köszönhetnek ránk újból. A kõkorszak térhet vissza a tudomány fénylõ szárnyain, és az, ami mérhetetlen anyagi áldást hozhat az emberiségnek, teljes pusztulást is okozhat. Árnyék borult a szövetséges gyõzelem korábban oly fényes színtereire. Az I. világháborút befejezõ békével határtalan bizalom uralkodott, és azt hitték, hogy nem lesz többé háború. Én most nem érzem ezt a bizalmat... A Baltikum melletti Szczecintõl az Adriai-tenger melletti Triesztig egy vasfüggöny húzódik keresztül a kontinensen. E vonal mögött van Közép- és Kelet-Európa államainak valamennyi fõvárosa. E hatalmas kommunista birodalom és oligarchia ambíciói messze túlszárnyalják a cári idõk álmait.” Churchillt e nyílt megszólalása miatt elsõsorban Kelet-Európában háborús uszítónak titulálták, de a jövõ újra a szókimondó politikust igazolta. Új fogalom honosodott meg a politikai szótárakban, az iron courtain, a vasfüggöny, ami kézzel fogható valósággá válik, amikor a szovjet Vörös Hadsereg által felszabadított országokban a kommunista pártok átveszik a hatalmat, s felhúzzák a valódi vasfüggönyt, hogy az hermetikusan elzárja a nyugat-európai szférától a lakosságot.

A gazdaság talpraállítása
Már a potsdami konferencián eldõlt, hogy a Szovjetuniót megilletõ Marshall tábornok, külügyminiszternémet jóvátételt a szovjet megszállás alatt lévõ zóna fogja „fizetni”. Gyárakat szereltek le és telepítettek át, ezen kívül Németország egyéb kintlevõségeibõl is jutott a szovjet gazdaság talpraállítására. Nyugat-Európában maguk a gyõztesek is nagy gondban voltak. A britek már 1946-ban elfogadták az amerikaiak javaslatát a két zóna egyesítésére. Létrejött Bizónia, ami azt is jelentette, hogy a franciák egyértelmû célzást kaptak arra, hogy az általuk megszállás alatt tartott Ruhr-vidéket is vissza kell szolgáltatni. Az amerikai diplomácia hangsúlyozta, hogy szeretné viszszaadni a németeknek a kormányzást, ezen felül nem tekintette véglegesnek a szovjet zóna nyugati határát mint államhatárt. De az amerikai politika csak ezután játszotta ki az adut. Marshall tábornok-külügyminiszter a Harvard egyetemen meghirdette az európai gazdaság talpraállítását segítõ tervet. Tehette, hiszen országa a világháború után a világ vagyonának 50%-ával rendelkezett. Az európai államok politikusai a szovjet diplomatákkal együtt ültek le a terv kidolgozásához, de a Molotov vezette delegáció visszautasította a tervet, mert az USA befolyási övezetének növelésétõl félt. Nem véletlen, hogy a Csehszlovákiának folyósított 50 millió dolláros segély ellen is ekkor jelennek meg cikkek, miszerint ezzel az amerikai dollárdiplomácia keres új táptalajt magának. Párizsban összeültek azoknak az országoknak a külügyminiszterei, akik a segélyt elfogadták: Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Svédország, Norvégia, Dánia, Izland, Írország, Portugália, Ausztria, Svájc, Görögország és Törökország. Ehhez csatlakozott késõbb Nyugat-Németország és Trieszt. Feladatuk egy közös program kidolgozása volt. Mindegyik állam képviselõje jelen volt az Európai Gazdasági Együttmûködési Bizottságban. Négy technikai bizottság alakult: élelmiszer és mezõgazdaság, energia, vas- és acél, közlekedés. A programot öt évre tervezték, 1948-tól 1952-ig.A nyugat-európai országok megsegítését elõsegítette a truman-elv is, amely mindenféle anyagi támogatást megtiltott ott, ahol a kommunista pártok Trumanszovjet segítséggel erõs pozícióra tettek szert. Kínos volt viszont a francia és olasz választások eredménye, ugyanis ezekben az országokban a kommunista és szocialista pártok többségbe kerültek a törvényhozó gyûlésekben. Ezért a Marshall-tervhez csak úgy juthatott hozzá a két kormány, ha a soraiból a nemkívánatos pártok képviselõit kiszorítják. Amint ez megtörtént, az USA kongresszusa a két országnak újabb kölcsönöket szavazott meg. Nem is csoda, hogy sokan úgy tekintettek az amerikai kölcsönre, mint a politikai változás anyagi elismerésére.

Összegzés
A második világháború utáni gyõzelmi eufória gyorsan elmúlt, helyette a helyezkedés, a minél jobb pozíciók megszerzése került elõtérbe. A kijózanodás egyúttal magával hozott egy lehangoló valóságot: az európai erõviszonyok megváltoztak, a kontinens keleti fele a szovjet nagyhatalom politikai és gazdasági befolyása alá került, míg Nyugat-Európában hasonló lépésre került sor az Egyesült Államok részérõl. Mindkét nagyhatalom a maga befolyási övezetében visszaszorította a nemkívánatos politikai erõket, ezzel szinte homogénné tette a maga területét: így tûntek el a polgári pártok Kelet- és Közép-Európában, s így kerültek ki a kormányokból az amúgy nagyon erõs kommunista pártok Nyugat-Európában. A gazdasági segítségnyújtással egy idõben megszületett a politikai együttmûködés terve is.

Elek József, történelem tanár



Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: farkas melissza vanessza e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-03-29
hasznos volt az információ