[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A nemzethalál víziója (1. rész)

szerző: Pomogáts Béla 2016-03-22

 

A nemzethalál víziója (1. rész)

 

A Rovart folytatja a Kazinczy Napok nyelvművelő rendezvénysorozat előadásainak folytatásokban való leközlését, amelyet 2015-ben indítottunk. A 47. Kazinczy Napok során elhangzott előadásokat Kolár Péter bocsátotta rendelkezésünkre, amit ezúton is köszönünk. 

 

 

Egy Illyés Gyula-tanulmány előzményei és története 

 

 

Kölcsey Ferenctől Ady Endréig

 

Vannak időszakai a történelemnek, amelyek szinte kilátástalannak tetszenek, az események vagy éppen az „eseménytelenség” felszíne alatt mégis készülődnek a jobbító erők, amelyek azután szinte kirobbanva vetnek véget a tetszhalotti állapotnak, és indítanak el bátor és jótékony kezdeményezéseket. A magyar történelem szinte minden korszakában ismert ilyen fordulatokat, mondhatom: éppen a „nemzethalál” víziója volt az, amely ellenállásra, újrakezdésre, cselekvésre mozgósította a korábban szinte tetszhalott állapotban vergődő nemzetet. Csak utalok arra, hogy ilyen tettekre és megújulásra mozgósító történelmi pillanat volt Szent István uralkodása, amely a keresztény Európa nemzetei között találta meg a nem sokkal korábban súlyos vereségeket elviselni kényszerült és szinte a felőrlődés veszedelmének kitett magyarságot; IV. Béla uralkodása, amely a tatár-pusztítás országos veszedelmével szembenézve kezdte meg a „második honalapítás” eredményes korszakát, Hunyadi János és Mátyás király diadalmas uralkodása – és sorolhatnám tovább történelmünk felemelő és „megváltó” eseményeit.

 

Ilyen történelmi újrakezdéssel találkozhatunk a magyar reformkorban is, midőn Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos (és hogy írókról is beszéljek) Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kemény Zsigmond, Jókai Mór és a többiek bátorsága és tettereje mozdította ki Magyarországot abból a bénultságból, amely a tizenkilencedik század első két évtizedének nemzeti életét tartotta fogva, szinte azzal fenyegetve a magyarságot, hogy néhány emberöltő alatt el fog tűnni Európa népei közül. Ebben az időben vált általánosan ismertté a német történelembölcselő, Johann Gottfried Herder nevezetes jóslata, amely a magyarság lehetséges végpusztulásának rémképét vetítette a máskülönben is súlyos aggodalmakkal küszködő magyar értelmiség lelki szemei elé. „A magyarok vagy madzsarok – olvasom a filozófus számunkra igen kemény ítéletet megfogalmazó szavait – az egyetlen népe ennek a törzsnek (a finn-ugornak), amely a hódítók közé bejutott… Most aztán szlávok, németek, valachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán már a nyelvükkel is alig találkozunk.” Ez a történelmi „jóslat”, amely a tizennyolcadik század végén közreadott Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit (azaz Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához) című nagyívű áttekintésben olvasható, nem kétségbe ejtette, inkább mozgósította a kor magyar értelmiségét – így Kölcsey Ferencet, Vörösmarty Mihályt és Széchenyi Istvánt és igen ösztönző módon járult hozzá ahhoz, hogy a nemsokára beköszöntő „reformkor” történelmünk egyik leginkább eredményes korszaka legyen.

 

Csak néhány irodalomtörténeti példára hivatkozom. Kölcsey Ferenc költészetében, például a Zrínyi második éneke című tragikusan sötét költői látomásban ugyanúgy tetten érhető a „herderi jóslat” komor üzenete, mint Vörösmarty Mihály Szózatában vagy éppen Széchenyi István szenvedélyes politikai figyelmeztetéseiben. Csupán néhány sort idézek, először Kölcseytől, majd Vörösmartytól. „Törvényem él – hangzik Kölcsey tragikus jóslata. –  „Hazád őrcsillagzatja / Szülötti bűnein leszáll; / Szelíd sugárit többé nem nyugtatja / Az ősz apák sírhalminál. / És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblű nép; / S szebb arcot ölt e föld kies határa, / Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.” És idézhetem Vörösmarty Mihályt is: „Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor, mely után / Buzgó imádság epedez / Száz ezrek ajakán. / Vagy jőni fog, ha jőni kell / A nagyszerű halál. / Hol a temetkezés fölött / Egy ország vérben áll. / S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körül, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.” 

 

Irodalmunknak ez a sötét vonulata szinte minden korszakban megjelent, Ady Endre költészetének és publicisztikájának, mondhatni, visszatérő témája volt. Talán elegendő, ha most csupán a költő egyik legtöbbet idézett versére: a Magyar jakobinus dalára hivatkozom: „Ujjunk becséből vér serken ki, / Mikor téged tapogatunk, / Te álmos, szegény Magyarország, / Vajjon vagy-e és mink vagyunk?” Ez a tragikus érzés, a nemzeti történelem és sors tragikus értelmezése erősödött meg azután az első világháború éveiben, különösen a már látható háborús vereség napjaiban, majd jelent meg a második világháború végén, például Illyés Gyula verseiben. Talán elegendő, ha az első kegyetlen vereség költői visszhangjának világából Ady Endre utolsó verseit, például az Üdvözlet a győzőnek címűt említem meg: „Tompán zúgnak a kaszárnyáink, / Óh, mennyi vérrel emlékezők, / Óh, szörnyű, gyászoló kripták, / Ravatal előttetek, ravatal. / Mi voltunk a földnek bolondja, / Elhasznált, szegény magyarok. / És most jöjjetek, győztesek: / Üdvözlet a győzőnek.” 

 

A második világháború költői visszhangjai közül olyan művekre hivatkozom, mint Illyés Gyula Magyarok, 1944 vagy a háború után írott Nem volt elég című versére. (Hasonlóképpen tragikus zengésű, a nemzethalál rémképét vizionáló versekből egész antológiát lehetne összeállítani.) Idézem Illyés Gyulát: „Amitől féltünk, itt van az idő: / nincsen magyar. / Komoran kérdi a vén, mire nő / a fiatal? / Mert élni élhetsz, orvként rejteken, / de mi öröm? / Úgy élni, nőni, mint holttetemen / haj és köröm? […] az árokba, hol nemzet hánytorog – / vagy még magyar? / Bújj, lapulj, halj meg az erdők konok / vadjaival!”

 

 

Illyés Gyula számvetése

 

Valójában most szeretnék rátérni előadásom lényegi mondanivalójára, azaz arra, hogy Illyés Gyula miként vetett számot Herdernek azzal a nevezetes (imént idézett) jóslatával, amely immár két évszázada okoz szorongást a magyarság történelmi sorsán töprengő és a nemzet jövőjét mérlegre helyező irodalmi értelmiség soraiban. (A politikusok, akár korábban, akár mostanában, legalábbis ahogy magam tapasztalom, ritkán szoktak eltöprengeni ennek a történelmi sorsnak a vallató kérdésein.) De lássuk Illyés Gyula gondolatmenetét. A Magyar Nemzet 1977-es karácsonyi és 1978-as újévi számában jelent meg Illyés Gyula Válasz Herdernek és Adynak című írása, amely mondanivalójával és fogadtatásával egyaránt rányomta bélyegét a hetvenes évek végének szellemi, mi több, politikai életére. A nagyobb terjedelmű publicisztikai írásnak, ahogyan ezt magából a szövegből, illetve akkori naplójegyzeteiből ki lehet olvasni, két közvetlen indítéka volt: Kolozsvári Grandpierre Emil Herder árnyékában című tanulmánya, amely a Kortárs című folyóirat 1977. augusztusi számában látott napvilágot, és amelyről a szerkesztőség az októberi számban (Illyés Gyula, Benkő Lóránt nyelvészprofesszor és Kőháti Zsolt irodalomtudós részvételével) ankétot tartott, és Ady születésének századik évfordulója, amelynek november 22-én rendezett hivatalos ünnepségén Illyés is részt vett. Az ünnepi alkalomra írta különben Endre Ady rénovateur de la poésie hongroise című megemlékezését a párizsi Le Monde számára (ez az írása magyarul Adyról franciáknak címmel Szellem és erőszak című kötetében olvasható).

 

A nevezetes – és szenvedélyes vitákat okozó – tanulmány azonban természetesen nem Herderről és nem Adyról értekezik, jóllehet a német filozófus nevezetes jóslatához és a magyar költő nem kevésbé nagyhatású nemzeti pesszimizmusához fűzi következtetéseit, hanem a magyarság trianoni feldarabolásának végzetes következményeit veszi sorra, a kisebbségi helyzetbe taszított magyarok, mindenekelőtt az erdélyiek mostoha sorsát, jogfosztottságát mutatja be. A kisebbségi magyarok által elszenvedett sérelmek akkor már hosszabb ideje foglalkoztatták Illyést. Írásaiban nem egyszer a kommunista pártállam által meghatározott cenzurális rendszer íratlan szabályait is áthágva mind gyakrabban hívta fel a figyelmet arra, hogy a szomszédos államokban élő magyarság intézményeit, mindenekelőtt iskoláit milyen tervszerűen és durván építi le a kisebbségi magyarság anyanyelvi kultúrájának és nemzeti identitásának felszámolására, a magyar tömegek erőszakos asszimilációjára törekvő romániai és csehszlovákiai  kommunista rendszer. A kisebbségi sorban élő magyarok iránt érzett felelősségtudat és aggodalom jelent meg több nyugati lap számára adott nyilatkozatában és az 1971-ben közreadott Hajszálgyökerek című publicisztikai gyűjteményének több darabjában is.

 

Naplójegyzeteiből (Naplójegyzetek 1977–1978. Bp. 1992.) meglehetős pontossággal deríthetők ki a Válasz Herdernek és Adynak című írás közvetlen előzményei, sőt a tanulmány több megállapításának forrására is rábukkantunk. Így a november 1-jén kelt jegyzet arról tudósít, hogy nála járt a kolozsvári költő, Kányádi Sándor: „A nemzeti kisebbségi sors igazi átkairól nem is esik szó. Kolozsváron hetvenezer magyar van. De magyar orvost oda nem neveznek ki. Így a lakosság orvosi ellátottsága voltaképp afrikai szintű. Betegségünkről igazán csak anyanyelvünkön tudunk értekezni.” Mindez aztán szinte szó szerint így olvasható a Válaszban is. A november 14-i feljegyzés Beneš csehszlovák elnök magyarellenes politikájával foglalkozik, az elítélő véleményt ugyancsak megismétli a Válasz. Hasonlóképpen megtalálhatók a tanulmányban azok a megjegyzések, amelyeket a november 20-i napló tesz a Romániából és Szlovákiából érkező iskoláskönyvekről, ezek a Duna-medencében letelepedő magyarokat és utódaikat mint „barbár”, „ázsiai” hordát állítják a kisebbségi magyar diákok elé.

 

A Válasz Herdernek és Adynak tárgyi, illetve érzelmi forrásai közé tartozik a felvidéki Janics Kálmán (két esztendő múltán éppen Illyés előszavával emigrációs kiadónál, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemnél megjelent) A hontalanság évei című munkája is, amely a szlovákiai magyarok ellen 1945 és 1948 között bevezetett elnyomó intézkedésekről rántotta le a feledés leplét. A napló november 17-i jegyzetei szerint Illyés egy nehezen kibetűzhető gépiratos példányt kapott, azt olvasta mind nagyobb döbbenettel, és így a Janics-kézirat nyomán kialakult felismerések is hangot kaptak a Válasz megállapításaiban.

 

Illyés Gyula írása Kolozsvári Grandpierre Emil imént idézett tanulmányára hivatkozva idézi fel Herder nevezetes „jóslatának” szövegét. Ezt követve emlékeztet a tizenkilencedik század első felének nagy magyar költőire: Berzsenyire, Kölcseyre és Vörösmartyra, akik valamennyien azokkal a szorongásokkal küzdöttek, amelyeket a hírneves „jóslat” is táplált. Majd Ady egy rendkívüli pesszimista, a magyarság végső pusztulását már tényként rögzítő gondolatát eleveníti fel, Fülep Lajos nyomán, keserűen állapítva meg azt, hogy azok a baljós jövendölések, amelyeket Ady Jóslatok (helyesen: Jóslások) Magyarországról című publicisztikai gyűjteménye fogalmazott meg, Trianon után és különösen a második világháború után rendre megvalósulni látszanak. Írásában éppen Ady zaklató jóslataira és kérdéseire kíván válaszolni – az újabb tapasztalatok nyomán. (Folytatjuk)

 

 

A 47. Kazinczy Napokhoz kapcsolódó cikkek:

 

https://www.rovart.com/hu/a-kazinczy-napok-tortenete-1-resz_3415

https://www.rovart.com/hu/a-kazinczy-napok-tortenete-2-resz_3416

 

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :