[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A nemzethalál víziója (2. rész)

szerző: Pomogáts Béla 2016-04-09

 

A nemzethalál víziója (2. rész)

 

 

A Rovart folytatja a Kazinczy Napok nyelvművelő rendezvénysorozat előadásainak folytatásokban való leközlését, amelyet 2015-ben indítottunk. A 47. Kazinczy Napok során elhangzott előadásokat Kolár Péter bocsátotta rendelkezésünkre, amit ezúton is köszönünk. 

 

 

Egy Illyés Gyula-tanulmány előzményei és története 

 

A tanulmány igazságai 

 

A tanulmány igazán fontos megállapításai a második részben olvashatók. Ennek nyilvánvalóan taktikai szerepe volt: az első rész viszonylag apolitikus gondolatmenete így nem veszélyeztette az írás második felének közlését. Illyés különben is (szokása szerint) igyekezett „diplomáciai” fordulatokkal elfogadhatóvá tenni mondanivalóját. Így két alkalommal is hivatkozik Lenin történelmi érdemeire, először a szovjet kormánynak a trianoni szerződést elítélő állásfoglalására, másodszor pedig a „nemzetiségek létjogait védő törvényekre”, amelyek „Lenin szellemében  a SZU területén a történelem leghaladóbb elvein alapulnak”. Ezek a hivatkozások akkor nem nyerték el a hazai ellenzéki értelmiség tetszését, noha nyilvánvalóan csak taktikai feladatuk volt, különben szinte fölöslegesen, minthogy nem tudtak igazán menlevelet szerezni azoknak a fejtegetéseknek, amelyekkel Illyés a kisebbségi kérdésben kialakított politikai diskurzus alapvető szabályait törte meg.

Ennek a szabályszegésnek mintegy kezdeteként a tanulmány arról beszélt, hogy az anyaország és az utódállamok magyarságát nem lehet egymástól elválasztani. „A világon – fejtegette – mintegy tizenöt-tizenhat millió magyar él. Ebből azonban csak tízmillió az ország területén, határain belül; a többi kívül, jelentékeny részben úgy tapadva a térképbeli országra, mint kenyérre a héja. Jól oda kell néznünk, hogy a valóság és vele egy eltakarhatatlan kérdés határait lássuk.” Ezt követve jelentette be, hogy – a hivatalos nézetekkel ellentétben – a magyar kisebbségi népcsoportok kérdését nem lehet megoldottnak tekinteni: „A nemzeti kisebbségek jogait semmiféle nemzetközi megállapodás nem védi. A békeszerződések ezeket, mint maguktól értetődőket, az egyéni jogok közé iktatták. Az országok, melyeknek bármily tömegű diaszpóráik vannak, csak egyéni magatartásukkal fejezhetik ki azt, miként vélekednek a legelemibb – legemberibb – jogok helyes vagy helytelen alkalmazásáról.”

 

Majd, most már egyenes támadásként, korábban sehol sem tapasztalható nyíltsággal mutatott rá az erdélyi magyarok jogfosztottságára: „Hiteles adatok, ellenőrizhető panaszok szerint több százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvi egyeteme, illetve, ha volt, azt megszüntették. De nincs ilyen főiskolája, s rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája, mert ami volt, azt is úgy szakosítják, hogy az oktatás az állam nyelvén folyik: azzal a következménnyel, hogy nemzeti kisebbségű ifjú a maga nyelvén ipart sem tanulhat; tehát gépmunkás, gépkezelő sem lehet, csak napszámos. Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége magyar anyanyelvű, a húszmilliós egésznek mintegy tizenhat-tizennyolc százaléka.”

 

Ezt követik azok a megállapítások, amelyekre Kányádi Sándor imént említett beszámolója, illetve a romániai és szlovákiai történelmi tankönyvek nyomán jutott: „Gyakori – illetve mind számosabb a fölsorolható – pedagógiai balfogás, hogy már elemi iskolás gyermekek saját nyelvű tankönyveikben is saját őseikről, mint barbár betolakodókról, alacsonyabb rendű pusztítókról tanulnak leckét – a valósággal ellentétest –, még az eleik által létrehozott építészeti remekekről is mint megannyi bűnjelről. Még élesebb a pedagógiai eltévelyedés, ha a gyermekek már az ábécével nem a saját nyelvükön ismerkedhetnek meg. Európa legnagyobb számú nemzeti kisebbségének gyermekei közül több mint húsz százalék van ebben a helyzetben. Részben már a szülők »akaratából«: ki ne vonná ki gyermekét, ha csak egy rá a mód, már-már apartheid sorsból? Hatalmas tájegységeken tűnik el a kisebbségi értelmiség: eladdig nemzetiségi városok hosszú sorában szűnik meg a kisebbségi műveltség minden működése.”

 

Írásának ezen a helyén állapítja meg: „Ez még nemcsak a kisebbségi és nemzeti, hanem elemi emberi jogok sérelmével jár.” Elítélve a román és csehszlovák kormányzat etnokratikus, általa – mint láttuk – „apartheid”-nek minősített törekvéseit, cikkét mégsem a reménytelenség szólamával kívánta lezárni. Ellenkezőleg, a kialakult drámai helyzet közös tisztázására és orvoslására szólított fel. A Válasz a következő szavakkal ér véget. „A múlt szigorú vizsgálata, a félreértések tisztázása ennek a hitnek nyit utat. Segít tényekkel eloszlatni, mindörökre, az egykori jóslatok borúlátását. Ősi hiedelem, hogy az állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől.”

 

Illyés írása természetesen a politikai szenzáció erejével robbant, hatását talán az is felerősítette, hogy 1978. január 6-án az Országház épületében a Vance amerikai külügyminiszter vezette küldöttség átadta a magyar országgyűlésnek a hazaszállított Szent Koronát. Az ünnepélyes eseményen természetesen a költő is részt vett, s a beszélgetések során a Válasz is szóba került. Illyés naplója örökíti meg, ki mindenki jelentkezett élőszóban, telefonon vagy levélben, hogy kifejezze egyetértését és örömét a Magyar Nemzetben megjelentek miatt. A január 6-i bejegyzés arról is szól, hogy Aczél György szerint „tompítani kellett volna egy-két mondatot”. A nevezetes írás általános visszhangja és sikere nyomán született az a meggyőződés, hogy Illyésnek az utóbbi időben készült publicisztikáját könyv formájában kellene összegyűjteni. Az 1977. december 10-i napló ad hírt arról, hogy Csoóri Sándor vetette fel a „tudat-tisztító” írások megjelentetésének gondolatát, amelyet azután Kardos György, a Magvető Kiadó igazgatója karolt fel, felajánlva Illyésnek az igen gyors átfutást kínáló „Gyorsuló idő” című sorozat keretét. A január 12-i naplójegyzet már az új kötet címét is megadja. Szellem és erőszak (Illyés egy korábbi írása nyomán). A kötet hamarosan elkészült, áprilisban nyomdába került, és májusban harmincezer példányban már a dabasi nyomda raktárában várta a kiszállítási engedélyt.

 

 

Román ellenakciók

 

Ezen a ponton szólt közbe a politika, ezúttal a bukaresti kormányzat elhárító és dezinformációs szolgálata. Miközben Illyés a Válasz külföldi visszhangját figyelte, például április végén egy Dobbs nevű angol külpolitikai kommentátor, éppen Illyés írása nyomán, előadást tartott a londoni rádióban az erdélyi magyarok helyzetéről, eljutottak hozzá a román politika „visszavágásának” első jelei. Az április 17-i naplójegyzet tudósít arról, hogy erdélyi magyarok levelei érkeznek: „fölháborodott – bár tisztelettel – elítélő levelek, kézírással, magyarok nevével, lakcímével”. Később persze kiderült, hogy a román titkos titkosrendőrség szervezte a tiltakozó akciókat, a levélírók a rendőri kényszernek engedelmeskedtek. A bukaresti Előre című napilap hosszadalmas írásban ecseteli a Horthy-csapatok úgynevezett észak-erdélyi „rémtetteit”, Bécsben pedig ugyanezekről öt nyelven, közöttük magyarul, megjelenik egy képes brosúra, nyomda és kiadó megjelölése nélkül, mint a május 23-i napló feljegyzi: „Durva, célzatos hamisítás és ferdítés özöne.” Május 10-én Illyés Kuczka Pétertől tudta meg a Szabad Európa hírét, miszerint Ceauşescu legutóbbi beszédében kétszer is említette a nevét, persze durva támadások közepette. Ugyanezen a napon értesült arról, hogy a román írószövetség Luceafărul című lapjában egy akadémikus cikket írt ellene, majd még aznap a Bécsből érkezett Lendvai Páltól megkapja a cikk francia fordítását.

 

A „hosszú hasábokon átkozó és fenyegetőző” ellencikk írója Mihnea Gheorghiu akadémikus, a Társadalmi és Politikatudományi Akadémia elnöke, címe Hunok Párizsban, ez nyilvánvalóan Illyés önéletrajzi regényére utal. A bukaresti akadémikus – mint mondja – Illyés nevével először (az 1943-ban franciául, 1952-ben románul is megjelent) Puszták népe című regényben találkozott, gondolatmenetéből azonban igen gyorsan kitetszik, hogy egyik könyvet sem olvasta, pusztán a cím nyomán képzel el bizonyos „szemléletet”, és konstruál Illyésnek tulajdonítva valamiféle ideológiát. A párizsi „hunokat” és a „puszták népét” egyaránt úgy képzeli, mint Illyés „turánista” ideológiájának bizonyítékát, és ennek következtében rajzol az íróról torzképet, amely szerint Illyés a két világháború közötti magyar nacionalizmus és a románellenes revansizmus képviselője, és a Válaszban kifejtett gondolatai során végre „kiengedte odújából lidércnyomásos románellenességét”.

 

A román bíráló szerint Illyés Gyula azok közé tartozik, akik „sajnálják, hogy az urak urasága a győzedelmeskedő új társadalmi renddel véget ért”, s a magyar író „mint a munkásosztály ellensége, oda jut, hogy […] újra felidézze a revansista nacionalizmus és sovinizmus gyűlöletét és vért hirdető jelszavait, a »vivere pericolosamente« fasiszta eszmekörének igézete alatt állva tele nosztalgiával a letűnt dualizmus és a flotta nélküli admirális emléke iránt, zsigeri gyűlöletet” érez más népekkel szemben, és abban a reményben cselekszik, „hogy a történelem kereke visszafordul, lehet, esetleg Horia kerékbetöréséig”. Végül arról beszél, hogy Illyés „a magyar emigráció fasiszta köreinek harci kosa és gondviselésszerű embere”, aki „egy tál gulyással” próbálja megvásárolni a magyarországi közvéleményt. A bukaresti cikk mindvégig hasonló képtelen rágalmakra épül, teljességgel méltatlanul valakihez, aki akadémikusi rangot visel.

 

Illyés Gyulát érthető módon felháborították Mihnea Gheorghiu mocskolódásai, és miként május 14-i naplójegyzete rögzíti, nyomban válaszolt is a román lap rágalmaira. Azt is jól tudta, hogy ezeket a rágalmakat nyilvánvalóan a bukaresti kormányzat rendelte meg. A május 23-i naplójegyzetben olvashatók a következők: „Az engem gyalázó cikk eredete voltaképpen román belügyi helyzetben van. Bukarest semmit nem tehet Király, Fazekas, Takács és Sütő ellen – magas állású, közismert emberek, világbotrány lenne a letartóztatásuk. Amit rájuk tudnának mondani gyalázkodást, ezért árasztják rám. Diplomáciai fogás tehát. Bizonyos, hogy Ceauşescu tudtával történt, ha ugyan nem az ő utasítása szerint. A cikk szerzője nyilván nem Gheorghiu: bent a kamarilla készítette.”

 

A válaszcikk közlése körül támadt némi vita, a kulturális politikát irányító Aczél György azt javasolta, hogy az író hagyja szó nélkül a rágalmakat, Boldizsár Iván, a korszak neves lapszerkesztője pedig azt tanácsolta, hogy Illyésnek a Luceafărulnak kellene elküldenie írását. A Fegyelmezetten című írást Illyés végül a Magyar Nemzetnek küldte el, ahol közlését elő is készítették. Válaszában Illyés nem kevés méltósággal hivatkozhatott arra, hogy mindig is a román irodalom barátai és tolmácsai közé tartozott, felemlítette a Mioriţa (Bárányka), a Corbea (Holló) című népballadák, George Coşbuc, Tristan Tzara és Tudor Arghezi költeményeinek a fordítását, majd a következőket állapítja meg: „Válaszában, ha figyelmeztethetem rá, szemét mintha az indulat ködbe homályosította volna el a kérdéshez és helyzethez szükséges éleslátás helyett. Nyilván az ragadtatta arra, hogy a román nép ellenségének és elfogult magyarnak nevezzen, holott – azt hiszem, sikerült igazolnom – csupán a közös bajok ellensége vagyok, egyaránt mind a két nép jövője érdekében.”

 

Szellem és erőszak

 

Illyés válasza felettébb mértéktartó és visszafogott volt, a költő felesége, amint ezt a május 14-i naplójegyzet elmondja, túlságosan is enyhének találta. „Nem érti tán, hogy a túl-európai, a szinte megalázkodásig menő fogalmazás az egyedül lehetséges, és aki megérzi annak hátterét, az mélyebben látja az igazat, mintha fölemelném a hangomat.” Ennek ellenére Pethő Tibort eltiltották a válaszcikk közlésétől, és a pártvezetés olyan döntést hozott, miszerint Illyés helyett, az ő védelmében a történész Pach Zsigmond Pál akadémikusnak kell megszólalnia, aki korábban az úgynevezett „magyar nacionalizmus” ellen vezetett támadásairól volt ismert. Pach írása A Dunánál – itt élned kell címmel az Élet és Irodalom 1978. július 8-i számában jelent meg, és valójában inkább vádirat volt, mint védőbeszéd.

 

Az Illyést támadó rágalmakra adott hivatalos válasz nem elégítette ki az írót, de nem elégítette ki a magyar (és az erdélyi magyar) közvéleményt sem. Pach Zsigmond Pál válaszát szinte mindenki taktikai kitérésnek, sőt megalázó visszavonulásnak tekintette. Illyés naplója több alkalommal is keserű szavakkal jegyzi fel, hogy milyen csalódást okozott számára az a tiltás, amely védekezésének nyilvánosságra hozatalát megakadályozta. Lényegében ez a tiltás rontotta meg Aczél Györggyel fenntartott korábbi szívélyes kapcsolatát, amely aztán nem is állott helyre a későbbiek során sem. Egy ideig még abban reménykedett, hogy legalább már kinyomtatott könyve, a Szellem és erőszak (és benne a Válasz Herdernek és Adynak) az olvasó kezébe kerül. Erre sem került sor, csupán Kardos György, a Magvető igazgatója adott át neki május 19-én összesen öt példányt a raktárban fogott harmincezerből. Május 12-i naplójába kiábrándultan jegyezte fel: „itt van kinyomtatva pályám tán legközéletibb – legfontosabb – könyve, s nem jelenhet meg. Itt egyheti kemény munkám, a válasz a Luceafărul-nak, ami megint csak közügy (s nem az én személyes védelmem), s az sem jelenhet meg.”

 

A Szellem és erőszak azután Molnár József müncheni nyomdájából került el néhány száz olvasóhoz, az eredetivel teljesen megegyező reprint-kiadásban. (Én is Molnár József müncheni ajándékaként jutottam hozzá.) Maga a kis kötet csupán a „rendszerváltozást” közvetlen megelőző időben: 1988 nyarán szabadult ki kényszerű fogságából, a Fegyelmezetten című válaszcikk pedig csak a Magyar Nemzet 1988. augusztus 6-i számában (majd a Naplójegyzetek 1977–1978-as kötetében) kerülhetett az olvasók kezébe. Túl későn: Illyés Gyula ekkor már öt esztendeje a Farkasréti temetőben pihent.

 

A magyarság egyik leginkább fontos (és tragikus) történelmi megpróbáltatásának gyógyító szándékkal kezdeményezett megvitatása ilyen módon, sajnos, elmaradt. Szomorúan példázva azt, hogy Ady Endre, Babits Mihály, Németh László, Sütő András vagy éppen Dobos László erőfeszítései, amelyek a nemzeti közösség önismeretét és önvédelmét szolgálták, az aktuális politikai hatalom ellenállása következtében nem juttathatták célba igazságaikat. Aki a közelmúlt magyar történelmét vizsgálja, annak fel kell mérnie azt is, hogy a nemzet kollektív lelki egészségét milyen mértékben veszélyeztették a politika mulasztásai.

 

 

A 47. Kazinczy Napokhoz kapcsolódó cikkek:

https://www.rovart.com/hu/a-nemzethalal-vizioja-1-resz_3430

https://www.rovart.com/hu/a-kazinczy-napok-tortenete-1-resz_3415

https://www.rovart.com/hu/a-kazinczy-napok-tortenete-2-resz_3416

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :