[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A polgári kutya nevelése

szerző: Lovas Enikő 2011-12-15

 

A polgári kutya nevelése

 

 „Álmom mások alusszák,
   mások álmát virrasztom,
    vigyázok, hogy a hajnal
   senkit meg ne riasszon.“  
   …
           (Szilágyi Domokos)

 

 

Silvester Lavrík Anna Vlčková-Strachan társ-forgatókönyvíróval darabot írt Márai Sándorról Ako naučiť meštianskeho psa poslušnosti címmel, ami a magyar fordításban a talányos A polgári kutya nevelése címet kapta.
Dr. Bagyó Jánosné 1942-ben meg könyvet írt a polgári kutya neveléséről és gondozásáról, tehát a polgári kutya egy létező fenomén, vagy legalábbis az volt a múlt század elején, közepén, mielőtt kimúlt, azaz eltűnt volna a nevezéktanból, akárcsak annak a társadalmi osztálynak egyszeri értelmezése, jelentése, amelytől a jelzőjét, azonosítóját  kapta.
Nos, ebből a polgári-kutyázásból – nézői ártatlanság vagy előítélet(!) ide vagy oda – sok minden megsejthető volt a színházi estére vonatkozóan is. Magára vessen, aki mást várt, mint amit kapott.

 

Lavrík író-rendezőként ugyanis egy szürreálisat álmodott Máraival, Márairól, illetve Márai kapcsán a világról. Bár azzal, hogy a nézőtéri helyek elfoglalása alatt, nyitányként, dokumentumfilmet vetít, amelyen egy mai író, egy színész, egy dramaturg, egy történész, egy kurátor stb. arról beszélnek, hogy mit jelent számukra pl. a haza, a jómodor, a fiatalság vagy a férfi és nő fogalma, Lavrík meglehetősen gyöngéden és tapintatosan vezeti be a nézőt az ő márais álmába... És viszi befelé az erdőbe.
A nyilatkozatok a filmen hol frappánsak, hol semmitmondóak, és ami a nyilatkozókban közös, az a tökéletes mesterkéletlenség. (A filmen az ember mindig natura.... „A színpadon pedig csak a mesterkélt valódi“ – írja valamelyik naplójában Gábor Miklós.)

 

Az már a játék része, hogy a parlamenti képviselőt alakító Gál Tamás a nézőtéren röplapokat osztogat, és enyhén vegzálja a nézőket, árulják már el neki, mit szeretnének még, hogy bevegyen a programjába... A civil mindig kínosan érzi magát, ha a színházban hivatásosok inzultálják, úgyhogy hálás, amikor az ügyelő azt „játssza“, hogy elhessegeti a színészt a néző közeléből, ezért aztán készségesen adja át és meg magát az elkövetkező történéseknek.    

 

Lavrík álma szerint valamikor a 20. században (vagy már a 21-ben?) vagyunk, felszálltunk egy Kassáról nyugat felé induló vonatra, ami alighogy elindult, mindjárt meg is állt, történetesen a margecanyi (margonyai?, margitfalvai?) alagútban. Valaki öngyilkos lett, a vonat elé vetette magát, vagy a kazánnal történt valami... erről időnként beszélve van, de hogy mi az igazság, az nem derül ki az egész előadás alatt. Talán mert nem is érdekes.

Az útitársak: egy Včela névre hallgató filozófus (Vlado Zboroň), a már említett, Gál Tamás alakította parlamenti képviselő (A filozófus hátán az „ülj!“ vezényszó, a képviselőén az „ugass!“ olvasható.) A játék folyamán ők ketten leginkább egymással lesznek elakadva, egymást heccelik, többnyire nemzeti alapon. Még az se akadály köztük, hogy az egyikük magyarul, a másikuk szlovákul beszél, mert csodálatos mód megértik egymást – értik a szót –, ami valahol paradicsomi állapot, ill. Márai korában, a 20. sz. elején, közepén még tulajdonképpen maga volt a realitás. (Legalábbis egyfelől: a szlovákok többnyire tudtak magyarul, ellenben a magyarok a legritkábban tudtak szlovákul. Ez mára már szlovákiai viszonylatban tökéletesen megfordult.)

 

Aztán itt van még Anna, Márai szerelmetes híve, az olvasónő (ilyen magyar szó nincs is, pedig most direkt szükség volna rá), akit Alena Ďuránová alakít, és akinek a figurája külön érdekesség: ő tulajdonképpen Anna Vlčková-Strachan, a társ-forgatókönyvíró – népszerű szlovák blogger –, akinek állítólag szokása a blogjában Máraival „beszélgetni“. (Bizarr, de kedves.) És persze itt van maga Márai Sándor is (Petrik Szilárd), halála után, bedobozolva, műemlékké nyilvánítva – viszont társalogni lehet vele, meg lehet őt érinteni... Még egy, a megtévesztő Lola névre hallgató ápolónő is van vele (Kiss Szilvia) – de azt inkább ne kérdezzük meg, hogy vajon mi ápolnivaló lehet egy halott személyen, hisz egy álomban vagyunk, ahol mint tudjuk, minden lehetséges. (Egyébként az szép, ahogy „Lola“ látható féltékenységgel őrzi, dédelgeti a rábízott kincset, azaz Márait, a harsány pink jelmeze ellenére diszkréten, csaknem láthatatlanul. Az, például, ahogy a meghosszabbított ujjú kesztyűs kezével cirógatja, maga a testetlen gyöngédség.

Lola mint jelkép lehet persze az irodalmi hagyaték ápolója is... Az többnyire tényleg ilyen szép rózsaszínben gondolja el magát.)

 

A vonatnak többé-kevésbé, de inkább kevésbé megnyugtató módon szolgálati személyzete is van: pl. kalauza (Ludwig Bagin) és pincérnője (Tatina Poláková). Ők ketten friss házasok, ez a szolgálati út egyúttal a nászútjuk is. Később kiderül róluk, hogy a házasságuk kényszerházasság (útban a gyerek), meg az is, hogy az újdonsült férj szökni készül, nyugatra, nemcsak a házasságából, hanem az egész jelenlegi életéből, de leginkább Kassáról. Illetve Košicéről. Az időnkénti nászuk kukorékoló hangjai, és a nőnek a rettenetes szeretetlenség miatti ciripelő fájdalma végigkíséri, eléggé meg is határozza az előadás hangulatát.

 

Egyik-másik figura olyan, mintha valami Márai-írásból – nem feltétlen regényből – lépett volna elő. Elrajzolt alakok, nem hús-vér emberek, inkább csak gondolati absztrakciók és/vagy hangulatfestő elemek. Bár járkálnak, teszik-veszik magukat... és legfőképp: beszélnek! („Az ember beszélő állat – írja egy helyütt Márai. – Ebből az állatból csak olyan arányban lesz ember, amennyire fogalmazni tud.“) Ahogy ezen a színpadon az emberek egymással beszélnek – párhuzamosan futó monológokban, vagy egymás mondataihoz tartalmilag alig kötődő replikákban –, és hogy egyáltalán beszélnek, az mintha csak azért volna, hogy artikulálódjék, hogy valami emberi nyelven – magyarul, szlovákul, olykor németül – megszólalhasson valami gondolat. A gondolat az, ami itt testté válik.
Ezek testet öltött, járkáló gondolatok pedig erősek, erősebbek náluk, nálunk, mindannyiunknál – kevésbé fog rajtuk az enyészet. Az ember pedig, aki rátalál ezekre a gondolatokra, felismeri és kimondja őket, halandó. A test, az halandó. Pontosabban: csak a test halandó.

 

Ebből a felismerésből akár valami himnikus szöveg is születhetett volna, a szellem örökkévalóságáról szóló hatalmas laudáció, rituális színház. Mégsem az lett belőle, hanem valami rémálomszerű tudósítás a süllyedőben lévő világunkról, ahol az időből elveszett a kauzalitás: a tegnap ma van, a holnap tegnap volt... a máról pedig csak azt lehet teljes bizonysággal tudni, hogy „most múlik pontosan“.   
 

Silvester Lavrík drámája a szó szigorú értelmében nem is dráma, hanem előadásszöveg. (Lavríkra mint rendezőre és színpadi szerzőre egyébként is jellemző, hogy előszerettel alkalmaz színpadra nem drámai műveket.) A posztdramatikus színház korában egyébként sem illik már olyasmit firtatni, hogy önerős drámai mű-e valami, amit eleve színpadi előadásra szántak, noha a nézőt még meg tudja lepni, ha vokális zeneműként hallja, érzékeli a szöveget, amit a reflexei szerint értelmezni szeretne inkább, és persze mindenekelőtt megérteni.
Na, nem mintha nem volna érthető a Lavrík-librettó. Helyzeti előnnyel indul ugyan az a néző, aki szlovákul és magyarul is ért – a darabban és a színpadon ugyanis tényleg két nyelven folyik a szó. (A teljes szöveg fordítása az előadás alatt kivetítőn olvasható.) Inkább az a gond vele, hogy ilyen töménységben befogadhatatlan, megmészthetetlen mindaz, ami ott „összehordatik”.

 

A darab vázát, a szerző-rendezőtől tudjuk, Márai Thomas Mann-nak és Stefan Zweignak írt leveleiben megfogalmazott gondolatai képezik. Ez az úgynevezett váz lényegében az előadásban is megmarad annak, aminek neveztetett: váznak.
Márai beszéde pedig egy magányos szólam a színpadi kakofóniában.
(Ami ezt a „vázban maradás”-t illeti – anélkül, hogy direkt minősíteni kívánnám magát az eljárást –, Jan Luc-Godard-nak állítólag egy kritikus egyszer azt találta mondani valamelyik filmje kapcsán, hogy „De azt önnek is el kell ismernie, monsieur Godard, hogy egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe és vége”, mire Godard azt válaszolta: „Igaza van. De nem feltétlenül ebben a sorrendben.”)

 

A történés mint történés tehát nem nagyon életszerű, ellenben a nézővel való bánásmód nagyon is színházszerű. Felteszem, nem is akart itt senki se nézőt (el)andalítani – ehhez a Márai-téma  különben is igen alkalmatlan volna. Volt itt már Márai kapcsán annyi „vetítés“, csúsztatás, sőt hazudozás... koszorúzás, álmegbékélés... szoborlepisálás, horribile dictu, nemcsak a kutyák által, hogy rettenetes cinizmus lett volna szalondarabot írni – magyarul is, szlovákul is, két nyelven meg pláne – Márairól. Bár, ahogy a dolgok állnak, az se lehet már messze. Ahogy a darabbeli Anna mint bájos, pamutharisnyás Kasszandra ígéri, közel az idő, hogy színes trikókon, söralátéteken és coca-colás műanyag poharakon köszönjön vissza Márai arcképe... Meg hogy az életéből musicalt írjanak. (EHMK – Európa Kulturális Fővárosa – Kassa - Košice, 2013)
Tessék itt ma nyugodtan rosszul lenni.

 

Végül adódik a kérdés: jó színház-e A polgári kutya nevelése? Nem tudom. Színház. Játék. Színjáték. Emberi.

 

 

fotó: Zuzana Halanová


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Ági e-mail: agnes@rovas.sk dátum: 2011-12-26
Enikő, jó, hogy végül írtál róla. Sok mindent nem értettem a darabból, de most már tisztább a kép.