[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A pozsonyi csata

szerző: Czakó Gábor 2018-08-29

 

A pozsonyi csata

 

 

Igen jellegzetes a népek történelemírása. Hasonlít a jövendő főnök számára készült önéletrajzokhoz. Némelyik ország szerzői hosszú műveket írnak nemzetük dicső múltjáról, hatalmas sikereiről, néha még olyan győztes ütközeteiről is, melyeket érdeklődés hiányában meg sem tartottak. 

 

Magyarországon éppen ellenkező szokás járja. Sikereinkről hallgatni kell, mint például Bulcsú nyugat-európai „hosszú hadjáratáról”, melynek során a nagy hadvezér diadalok sorát aratta a Rajna innenső és túlsó partján fekvő félig-meddig önálló germán és frank fejedelemségek, városállamok területén. A műveletek távlati célja nyilván a földerítés volt: mi van az Enns-en, magyarán az Óperencián túl? Hát a Rajnán túl? És a túlon túl? Ehhez járult a zsákmányszerzés. Bizony helytelen, de mind a mai napig a vesztes fél fizeti a győztes költségeit, függetlenül attól, hogy kinek volt „igaza”.

 

Sokkal különösebb, hogy Bulcsú dicsőséges nagy Európa-járása mellett, meg a Pireneusokon is túljutó „kalandozásnál” is döbbenetesebb esemény volt a 907 július 4–7 közt vívott pozsonyi csata. Egyrészt a résztvevők hatalmas száma, másrészt a hadművelet célja, harmadrészt az eredménye miatt. Negyedrészt azért, mert magyar nemzedékek sora a kommunizmus betörése óta alig-alig hallott róla, noha ez a harc volt a végső, a honfoglalást befejező és nyugati határunkat hosszú időre meghatározó ütközet.

 

Kezdjük azzal, hogy a világtájunkon akkoriban elhatalmasodott germán uralom eleve nem nézte jó szemmel a más életmódú, más fajú-nyelvű-kultúrájú hunok, avarok, magyarok megjelenését. Volt rá okuk, mert eleinte óriási veréseket kaptak tőlük-tőlünk. Ennélfogva el akarták takarítani a kellemetlen szomszédokat, jelen esetben bennünket, azaz IX-X. századi őseinket.

 

Ha belegondolunk, a helyzet most is hasonló, azzal a különbséggel, hogy a kapitalizmussal együtt föltalálódott a komprádor-burzsoázia is, vagyis az az értelmiség, amely jelentős anyagi és intellektuális vagyonnal bír, és amit sose szégyell fegyverként használni a bennszülöttek ellen bevételei gyarapítása végett. Tehát nem kell az Ober Enns-ről küldeni a támadó hadat. Az itt van már rég a szűkülő határainkon belül, de ennél ezerszer veszedelmesebb kishitűség a lelkünkben.

 

Kinek a lelkében nem dolgozik elszánt rendőrangyal, aki állandóan int, hogyan, mit ne, és ha mégis, csináld másként, amit teszel, tedd meg, ha muszáj, de lényegéből kiforgatva!?

Amikor pár éve már elég mélyre merültem anyanyelvünk és ó-történetünk kutatásában, sokan intettek, jaj, ne, légy óvatos, leharapják a fejedet! Hogy kik, arra nem tértek ki az éber figyelmeztetők, akiknek valahonnan biztos tudomásuk volt a honi fejleharapók működéséről. Pedig az óvatoskodók fejét nem harapták le, csupán a szívüket rágták szét.

 

Lássuk a pozsonyi csatát.

Az 1100. évfordulón konferenciát tartottak a nagyjelentőségű hadieseményről, előtte pár cikk megjelent itt-ott, de a tankönyvekben egy mukk sem, holott a középkor számunkra legjelentősebb ütközete volt a honfoglalás után. A középkorban talán csak Muhi és a Nándorfehérvár körüli harc volt hozzá fogható.

Legjobb tudomásom szerint, ami lehet téves is, a hivatalos műjeget egy bizonyos Műhelybeszélgetés a pozsonyi csata körülményeiről, forráskutatási lehetőségeiről címel 2006. március 21-én a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum rendezésében kezdték törögetni. Fél évszázaddal a szovjet iga ránk erőszakolása után! Vitaindító előadást tartott Torma Béla Gyula. Komoly cikk jelent meg az MK Katonai Felderítő Hivatal periodikájában, a Felderítő Szemle V. évfolyam 3. számában (2006. szeptember): Gondolatok a 907. évi pozsonyi csatát megörökítő források hitelességéről (szerző: Torma Béla).” Ebben a szerző hosszasan részletezi hazánk nyugati határainak kialakulását, és az ott emelt – elsősorban nyugati erődítményeket, és persze a gyepü kialakulását, méreteit, stb. Majd rátér a csata leírására.

 

A jelenleg elérhető források igen szűkszavúk. Korabeli helyszíni tudósítás, hadijelentés eddig nem került elő, viszont, mint majdnem mindenütt, itt is akadnak kerülőutak. A Salzburgi Évkönyv említi a helyszínt, Brezalauschburgot. A vár és város akkoriban a Braslavespurch vagy Brezalauspurc nevet viselte, ami a történészek megfeleltettek Pozsony későbbi német nevével, Pressburggal. 

Azonban az említett Évkönyv évszázadokig lappangott, s csak 1921-ben került elő. Párdarabja, a Sváb Évkönyv említi a dátumot és a bajor-frank vereséget, de helyszínt nem ad. Ezek az évkönyvek, annalesek sokat segítettek a kutatásban. Nemkülönben az ún. nekrológiumok, azaz halottas könyvek, amelyek a csata eseményeinek részletezése nélkül közlik az akkor megholt háborúkba járók nevét. Ezeket egybegyűjtötte Aventinus (1477–1534) bajor történetíró, a Bajor évkönyvek című hét kötetes munkájában. Amennyire tehette, forrásokat használt, ám a homályba merült eseményeket a maga erejéből pótolta. Művét nem fordították le magyarra, még a ránk nézve tanulságos részeit sem. 

 

A ZAOl nevű zala megyei hírportálon (2015. 02. 27. 09:50) megjelent Magyar Hajnalka beszélgetése Prof. dr. Szőke Béla Miklós történésszel, a Karoling kor kutatójával, aki szerint a nevezetes ütközet, amiben a magyarok fényes győzelmet arattak a bajor-frank hadak fölött, nem Pozsony, hanem Zalavár mellett zajlott 907 júliusában. 

Magyar Hajnalka így idézi a professzort: „A csata pontos időpontját, július 4.-ét és/vagy 5.-ét csak a bajor évkönyvírók ismerték, a helyszín nevét, Brezalauspurc és Braslavespurch alakban pedig csak két salzburgi kolostori évkönyvben jegyezték fel.

– Mikor és hogyan lett az ütközetből pozsonyi csata?

– Ezekből a gyér adatokból Aventinus (14771534) alkotott pozsonyi csatát úgy 600 évvel később, A bajorok évkönyve című művében. A humanista történetíró ugyanis úgy kamatoztatta nagy forrásismeretét, hogy a hasonló nevű történeti szereplők és helyszínek neveit összekombinálta, az eseményeket pedig analógiás alapon kiegészítette, vagy akár teljes egészében rekonstruálta. Brezalauspurcot (vagy Braslavespurchot) így azonosította a saját korában már jelentős Prezesburg (vagy Pressburg) várával, s helyezte ennek alapján a hadjárat felvonulási útvonalát a Duna mellé. A folyó több jelentős hadjáratban kulcsszerepet játszott, amelyekről a korabeli források részletesen beszámoltak, így ezekre támaszkodva már könnyen rekonstruálható volt Aventinus számára a „pozsonyi csata” lefolyása. Ezért „tudjuk” úgy, hogy a Duna két partján és a Dunán vonult fel a sereg, és „több napon át dúlt a csata a pozsonyi vár alatt.”

 

Érdekes, hogy dr. Szőke Béla Miklós professzor úr e tudását magában tartotta, hiszen a Csata tiltó listára került. Nem tudjuk, hogy mennyire és mennyi ideig félt. Ez természetesen nem ítélet, mert a félelem – akár a bátorság – személyre szabott tulajdonság. Ki-ki a magáéval küzd. Ennek határát kívülálló soha nem ismerheti, kizárólag az, aki átéli.

Ezért senki félelméről más nem ítélhet.

 

Az uralkodó vélemény szerint a frank-bajor csapatok három hadoszlopban vonultak föl. Nyilván a biztonság, a megfelelő ellátás és a részek közti összeköttetés fönntarthatósága végett. Egyetlen menetoszlop beláthatatlanul hosszú lett volna, a vele járó támadhatósággal együtt. 

A Duna északi, azaz pozsonyi partján menetelt az egyik hadtest, a másik a délin, a harmadik a hajóhaddal tartott, ami egyúttal az utápótlást is szállította. Itt kell megemlíteni, hogy a honfoglalás – jelenlegi tudomásunk szerint – 89596-ban történt, a Dunántúl birtokba vétele pedig pár év múlva, kb. 900-ban fejeződött be. A pozsonyi ütközetre ehhez képest igen hamar, 907-ben került sor. Tehát a honfoglalás hadműveleteihez tartozik. Ellenfeleink természetesen nem akarták, hogy őseink meggyökerezzenek a Kárpát-medencében, kiismerjék adottságait, otthonukká tegyék, és a már ott lakókat beépítsék új államukba. Magunkat ismerve ez akkor sem lehetett könnyű, ha az itteni nép egy – nem tudjuk, mekkora – része magyarul beszélt.

 

A frank trónon ekkor IV. (Gyermek) Lajos (900–911) ült – akinek nevében Hatto mainzi érsek kormányozta az országot. A hadjáratot támogatta a pápa és több püspök. Állítólag mintegy 100.000 harcos gyűlt össze Ennsburgban. Jó, ha ennek fele igaz, már az is hatalmas sereg. 907 júniusában indultak a vitézek, élükön Theotmár salzburgi érsekkel és Liutpold bajor őrgróffal – némely forrás hercegnek nevezi –, hogy „kiszorítsák a magyarokat”.

A korabeli viszonyokhoz képest a frank-bajor vezetők elég hamar megállapodtak a teendőkben, a haditerv főbb vonalaiban, kiépítették az utánpótlási vonalakat, fölszerelték a szárazföldi erőket és a dunai flotillát. Ne feledjük, hogy a középkorban vagyunk. A kövezett utak még, ha egyáltalán léteznek, továbbra is római maradékok, nincsenek fegyvergyárak, utánpótlás raktárak. Telefon, rádió? Az üzeneteket oda-vissza futárok vitték, akiknek a döntések előkészítésében, a műveletek összehangolásában óriási szerepük volt. 

A hajók szállították az élelmet és a fegyvereket, a kötszereket, ruhákat, mai szóval a teljes hadtápot. A parton két felől talpalt-lovagolt a hadsereg zöme. A tartalék csapatok vízen utaztak a két hadtest között, hogy szükség esetén bármelyik oldalt megsegítsék.

 

Itt vissza kell térnünk dr. Szőke Béla Miklós professzor úrnak a zalavári helyszínre tett javaslatára. A nehéz fegyverzetű bajor-frank haderő vajon miként küzdötte volna át magát a Rába, a Rábca, majd a Zala mocsarain? Márpedig a seregnek a harcosok és a lovak itatása miatt a folyók közelében kellett volna maradnia. A hajóhad miatt is, ami aligha fért volna rá az említett folyókra... És ha eljut a hadnép Zalavárig, s elfoglalja, ugyan mit kezd vele? A kalapja mellé tűzi, majd átvált a dél-balatoni mocsarakhoz? Hol győzi le a magyar sereget? És ami a legfőbb: hol, merre „szorítják ki őseinket” a Kárpát-medencéből, ami – ne feledjük – a hadjárat fő célja volt. Föladatukat a bajor-frank vezérek szem előtt tartották. Ezért Pozsony megszállására sem fecsérelték erejüket!

 

Ami Aventinust illeti, ő ugyan bő fél évezreddel később élt, ám forrásai korabeliek voltak! Közvetlenül a csata után keletkezett iratokat, köztük – mai szóval – halotti anyakönyvi adatokat dolgozott föl!

 

Veszprémy László írja Egy elfeledett diadal – a 907. évi Pozsonyi csata c. művében. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Budapest 2008. Világháló: Torma és Veszprémy 2008.) http://mek.oszk.hu/14600/14671/14671.pdf. A 201. oldalon így méltatja a nagy bajor történészt: „Aventinus a bajor történelem egyik legjobb ismerője volt. Hét esztendőn át járta Bajorország városait és kolostorait, s rengeteg feljegyzést készített. Kutatásai eredményeként számos középkori munkát ő adott ki elsőként, továbbá számos város, egyház és kolostor történetét külön is összefoglalta (Scheyern, Passau, Alt-Ötting stb.). (...) A numizmatikusok rendkívül nagyra értékelik az érmék iránti érdeklődését, miként nevezték már az első diplomatikusnak (oklevélszakértőnek) is. 1517–1519. évi utazását – amikor majdnem száz helyszínt keresett fel források után kutatva –, csak „Iter bavaricum”-ként emlegetik, de voltak „kedvenc” levéltárai, melyekbe többször is visszatért. Műve bevezetőjében maga is rendkívül büszkén vallja, hogy „szó szerint leírtam minden fennmaradt kéziratot, oklevelet, privilégiumot, levelet, krónikát, verset, mondást, történetet, mise- és imádságoskönyvet, kalendáriumot, nekrológiumot, szentek életét, [...] érmet, sírkövet, feliratot ...” 

 

Több mint érdekes, hogy 1945-ig történészeink közül többen írtak a csatáról, éppen Aventinus és a mi kutatóink nyomán, de ez a fonal a kommunizmus be- és kitörésével megszakadt. A pozsonyi diadal törlődött a történetírók érdeklődési köréből, továbbá a tankönyvekből is! Azok a tudósok, hadtörténészek, akik a II. világháború előtt ezzel a kérdéssel foglalkoztak, vagy elmenekültek, vagy meghúzták magukat és idő múltával elhaláloztak. Ennélfogva a dicsőséges ütközetről, mely lényegében a honfoglalás befejezését jelentette, többé szó sem esett. Sem a tankönyvekben, sem a tudományosnak minősített világban. 

 

Az történt ugyanis, hogy a Pozsonyi Csatában a frank és bajor nemesség megtizedelődött. A megmaradt világi és egyházi hatalmasságok ezért kénytelenek voltak elfogadni a magyar honfoglalás tényét és következményeit. 

Nem érthető, de úgy-ahogy magyarázható a kommunista rendszer tilalma, miszerint a magyarok nehogy bármilyen okból fölemeljék a fejüket. Ámde ez a tilalom még a „rendszerváltás” – 1990 – után is hatályban maradt! Lényegében a bevezetőben említett tanácskozásig, tehát 2006-ig. Az 56-os forradalomtól számítva még kerek fél évszázadig! A miért megválaszolása külön tanulmányt érdemelne. Itt csak annyit, hogy a jelek szerint a honi magyarságtudomány, és ezen belül nyelv- és történettudományunk együttes gúzsbakötöttsége még az ún. rendszerváltással sem szűnt meg! Egyetlen kivételként említhető Benda Kálmán szerkesztette Magyarország történeti kronológiájának I. kötete (Akadémiai Kiadó, Bp., 1983.) amiben a szerző kijátszotta a pártközponti ébereket és megemlítette a pozsonyi csatát.

 

Egyes kutatók szerint seregünket Árpád fejedelem személyesen vezényelte. Azt is mondják, hogy fölnőtt fiai is vele voltak, ráadásul hozzáteszik, hogy Árpád a csata idején halt meg. Hogy harc közben esett-e el, vagy más körülmények közt lelte halálát, erről nincs adat, csak föltűnősködő vélemény. Szerintem ez valószínűtlen, hiszen a kézitusák korában kizárható, hogy az uralkodó, aki egyúttal fővezér is, minden föltűnés nélkül hősi halált haljon a csatamezőn testőrei körében. 

Nincs adatunk az állítólag vele tartó három legidősebb fiáról –Tarhos, Jelek/Üllő, Jutocsa/Jutas – sem, viszont tény, hogy a legkisebb fú, Zolta/Zsolt/Solt örökölte atyjától a kormánypálcát.

 

A háború kiváltó oka Kurszán kündü és kísérete tőrbe csalása és a Fischa folyó melletti meggyilkolása volt 994-ben. Kurszánt béketárgyalásra hívták a frank királyságba, melynek keleti tartománya a frankok hűbérese, Bajorország, akkori nevén Bajor őrgrófság volt.

A csata leírása a korabeli nekrológiumok (halottas könyvek), valamint a már említett Johannes Aventinus hat évszázaddal későbbi írásaiból maradt ránk. Az ütközet maga július 4-én és 5-én zajlott le, – esetleg 7-ig eltarthattak az utóvédharcok. Sőt, a nekrológiumok szerint korábban is voltak halálesetek, már a fölvonulás közben.  

 

Aventinus így írja le a csatát Annales Boiorum c. művében: „Germánia és a bajorok királya, Lajos az egész Bajorországra kiterjedt újoncozás után a bajorok új városába, Ennsvárba megy (...) Hadat üzennek a magyaroknak, a Duna mindkét partján megindulnak a bajor előkelők harcra kész és támadó sereggel. Gyermek Lajos Burchard passaui püspökkel, Aribo prefektussal Ennsburgban marad vissza. 

A hadvezérek a csapatokat három részre tagolják. Luitpold, az osztrák határ parancsnoka az északi parton, Theotmar salzburgi érsek pedig a délin halad (...) a Dunán pedig hajókon a király rokona, a semnonok vezére Sighard és a bajor urak, Rathold, Hatto, Meginward és Isangrim vezetik a csapatokat. De a magyarok sem maradnak tétlenek és gondatlanok, komolyan felkészülve tűnnek fel, mindent, ami hasznukra lehet, fegyvereket, katonákat, lovakat jó előre készenlétbe helyeztek (...) Mintha csak fürge lovaikkal akarnák áttörni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaruíjaikból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad (...) Elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, nyilaznak, és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letámadják, fölébük kerekednek, eltiporják és legyilkolják őket. (...)

A magyarok éjjel a Dunán titkon átúsztatnak, Lajos legátusát Luitpoldot (egész csapatával együtt a táborban megölik.) A rákövetkező napon azokkal végeznek, akik a hajókon tartózkodtak. Három napon át folyamatosan folyik a harc az égiek haragvásának közepette: a bajor nemesség legnagyobb része elpusztul, a köznépet számolás nélkül vágják le.” (Torma és Veszprémy, 2008. 214–215. Veszprémy László fordítása.)

 

Csapataink már a csata első napján égő nyilakkal felgyújtották a német hajóhadat. Sieghardt is csak néhányadmagával menekült meg, s vitte a hírt a királynak Ennsburgba. Elesett a parancsokok zöme: Luitpold, Ditmár érsek, Utto freisingi és Zakariás brixeni püspök, három apát és tizenkilenc gróf. Összehasonlításképpen a mohácsi csatában részünkről hét főpap, köztük két érsek, valamint 28 főúr esett el.  

Az üldöző magyar lovasság levágta a menekülőket, majd Ennsburghoz érve megfutamodást színlelt. A vár őrségének még új volt a csel, és üldözésükre indult. A magyar osztag kellő időben és alkalmas helyen visszafordulván megsemmisítette őket. A menekülő király alig jutott el Passauig.  

 

A pozsonyi csata nem egyszerűen briliáns hadvezéri teljesítménynek tekinthető, nem is a színlelt megfutamodások bemutatójának. Bizony, a honfoglalás utáni időszak legjelentősebb magyar hadi eseménye volt. Ha éppen nem a leg-leg, ugyanis több, mint egy évszázadra tisztázta a térség erőviszonyait, és ezzel lezárta az országalapítás folyamatát. 1030-ig a németek nem is kísérleteztek hazánk elleni támadással.

 

A magyar taktika azonos a szkíta taktikával, Hérodotosz szerint Kr. e. 513-ban a Dáriusz (Dārayavauš) elől visszavonuló szkíták felégették földjeiket, betömték kútjaikat. Az éhező-szomjazó perzsa seregnek, 80 000 fős veszteség után, vissza kellett vonulnia. Az avarok is sikerrel alkalmazták a bizánciak ellen. (Theophilaktos Simokattés: Világtörténelem)

II. Konrád német-római császár a pozsonyi csata után egy és egynegyed évszázaddal, 1030 júniusában megtámadta Magyarországot. Hadát személyesen vezette – Esztergomig jutott... Szent István kiéheztette, majd Bécsnél bekerítette, és elfogta a fölbomlott német sereg maradékát. Hogy a szkíta taktikával élt volna, arról szó sem esik a történelmi szakmunkákban. Szkíta tudományunkat nehéz volna összeegyeztetni finnugorságunkkal, közelebbről azzal, hogy Árpádék ifjabb korukban még a kőkorukat élő hantik és manysikhoz hasonlók voltanak...

Sebaj, az idő nekünk dolgozik...

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :