[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A Rovás Színműhely - Beszélgetés Marsovszky Miklóssal

szerző: Lovas Enikő 2011-10-14

 

A Rovás Színműhely - Beszélgetés Marsovszky Miklóssal

 

Hogyan jött létre a Rovás Színműhely?

 
Úgy egy évvel ezelőtt leültünk négyen, Flórián Róbert Szabolcs (Gebe), Komjáti Zsolt, Kristóf Roland meg én, és arról beszéltünk, hogy kéne valamit csinálni. Mindenkinek volt valami ötlete, a világmegváltás jegyében, és akkor alapítottunk egy polgári társulást, amit FÉK néven jegyeztettünk be. Aztán elkezdtük keresni a megfelelő terepet, ahol érvényesülni tudnánk. Többféle alternatíva felmerült, többek közt az is, hogy csinálhatnánk lakásszínházat. De hát azt nem lehet bárhol, legalábbis egy lakás kell hozzá, ami nem volt közülünk senkinek. Amikor elkezdtük próbálni a Dsida-darabunkat, helyet kellett találnunk a próbákhoz. Aztán a Rovás Társaság Kassa Óvárostól bérbe kapta a Löffler-villát, a Rovás elnökének, Szabó Ottónak – akivel többször találkoztam a Márai kávézóban – felvázoltam az elképzeléseinket. Erre azt mondta, hogy a színműhelyünk lehetne akár a Löffler-villában is. Ennyi a története a Rovás Színműhelynek, de az a „történet“ folyvást alakul és változik.
 
A négy alapítótag közül hárman színházi emberek. Te vagy köztük – mint újságíró, aki mellesleg filozófia szakon diplomázott –, ha szabad így fogalmaznom, az egyetlen „civil“.
 
Igaz. Gebe, azaz Flórián Róbert Szabocs színész és rendezőasszisztens a kassai Tháliában, Komjáti Zsolt képzőművészeti egyetemet végzett Budapesten, mostanáig szintén a Tháliában dolgozott, ez idő szerint pedig tanít a Márai Sándor Gimnáziumban, Kristóf Roland pedig Szombathelyen, a Weöres Sándor Színházban színész, jelenleg ott társulati tag.
 
Az gyakori, hogy színházi emberek, színészek, rendezők összeállnak és létrehoznak egy színházi műhelyt? Úgy sejtem, a színműhelyesek esetében is lehetett valami vágy, igény, esetleg valami hiányérzet, ami miatt nem a munkahelyükön, ill. az adott színházi struktúrában gondolkodtak, hanem azon kívül próbáltak meg színházat csinálni.
 
Az anyaszínházukban, azaz munkahelyükön, szerintem, erre nem is lett volna lehetőségük. Amikor pedig alakult ez a mi kis színműhelyünk, akkoriban valóban éreztünk egy űrt, amit most azzal, hogy változik a helyzet a Tháliában, annyira talán már nem érzünk. Viszont még mindig úgy gondoljuk, hogy helye van ennek itt Kassán, hogy magyar nyelven, magyar színi keretek között, alulról építkezve létrejöjjön egy ilyen stúdió, illetve kamaraszínház, ráadásul ez nem egy kész valami, hanem egy tisztulási folyamat.
 
Noha ez valóban egy műhely és nem pedig egy produkciós iroda, az tény, hogy ezzel ti tulajdonképpen mások számára is pályát, lehetőséget teremtetek az alkotásra. Hogy vannak leosztva a szerepek? Te vagy itt a „boss“ és a menedzser?
 
Tulajdonképpen igen. Bár nálunk mindenki mindent csinál, de a pályázatokat például én írtam, a szervezést, a pénzügyeket és a beszerzés egy részét is intézem. Mostanában leginkább Gebe és Zsolti az a két ember, akikre állandóan számíthatok, miközben persze mindenkinek van egy munkahelye, így aztán nálunk három ember csinálja azt, amit egy színházban tíz vagy tizenöt.
Zsolti például a műszaki és vizuális feltételeket tudja bebiztosítani, a Löffler-béli, eredetileg szobrász-, számunkra színműhely is az ő ötletei alapján lett olyan, amilyen lett. Ami pedig a lehetőségadást jelenti, valóban ez is benne van a koncepciónkban. Egy csomó pályakezdő fiatal színész van, akiket ugyancsak meg szeretnénk szólítani, amihez persze kell egy működő infrastruktúra, mert egyelőre nehéz Kassán kívülről ide hoznunk valakit, ráadásul, ha jól tudom, a Thália is zászlajára tűzte a tehetséggondozást, így meg kell várnunk, hogy milyenek lesznek a lehetőségeink. Nem tudjuk és nem is akarjuk felvenni a versenyt a Tháliával, vagy lemásolni a koncepciójukat, így kivárunk, de én biztos vagyok benne, hogy megtaláljuk a magunk útját.
 
A Löffler-villában, azon a terembelsőn, ahol a színműhely volt, nagyon sokat dolgoztatok. Azzal a helyszínnel mi lett?
 
A nyári Rovás-tábor alatt ott szobrászműhely volt, és el lehet képzelni, hogy a korábban az általunk lecsiszolt, lefestett padló most milyen állapotban van. Volt aki megjegyezte, hogy nem is kellett volna azt lefestenünk, minek csináltuk? Persze ő nem volt ott az előadáson, mert ha ott lett volna, akkor látta volna, hogy minek csináltuk. Az egy jó tér volt, nagyon élt benne az a darab, amit ott előadtunk. (Athol Fugard A sziget, előbemutató:  https://www.rovart.com/hu/index.php?nid=2317 - szerk. megj.)
Azzal a teremmel mint színházi műhellyel már nem számolhatunk, amit teljes mértékben tiszteletben tartunk. Viszont ezt a színházat, jelenlegi formájában én csak a Löffler-villa falain belül tudom elképzelni, és ígéretet is kaptunk arra, hogy a Löfflerben helye lesz a Színműhelynek. Megoldható, csak pénz kell hozzá, mert kell majd egy vaskonstrukció, amin a hang- meg a fénytechnikus el tud helyezkedni, valamint meg kell oldani azt is, hogy a kábelek, lámpák reflektorok stb. elhelyezhetők, felfüggeszthetők legyenek... Szóval nem lehetetlen, csak mindez plusz költségeket jelent és némi akarást kíván, de úgy látom, egyelőre pozitívan viszonyul hozzá a társaság.
 
A Rovás Őszi Fesztiválon játszott színműhelyes előadások ezért lesznek most a Márai Stúdióban?
 
Ez egy kényszerhelyzet, mert a nyáron a Löffler-villa szobrászműhelyének plafonja besüllyedt. Szóval nem kockáztatunk, viszont a sikeres pályázatok miatt a vállalt előadásokat tető alá kell hoznunk. De hát meg is akarjuk őket csinálni, azért kezdtünk hozzá, hogy megcsináljuk. Különben ez az első évünk, ami sok szempontból kísérleti évnek is tekinthető, úgyhogy a tanulási folyamatba a nehézségekkel való (meg)bírkózás abszolút belefér.
 
A Rovás-fesztiválon három előadása is lesz a Színműhelynek. A már említett Fugard-darab, A sziget, a másik Janusz Glowacki Antigoné New Yorkban-ja, a harmadik pedig a Dsida-darab, a 212 milló című. Szálazzuk szét ezt a történetet! Mondtad, hogy sok embert megszólítottatok, akikkel dolgozni szerettetek volna. Hogy került képbe A sziget rendezője, Peter Cibula?
 
Cibulával úgy találkoztunk, hogy amikor alakult a csapatunk, ő épp a Tháliában rendezte a Csizmás kandúrt. Ő például úgy is hajlandó volt belemenni a közös munkába, hogy nem tudtam neki semmi konkrétumot ígérni.
 
Cibula Pétert egyébként egy univerzális vagy legalábbis többfunkciós színházi emberként tartják számon. Ír, rendez, játszik stb. a legkülönfélébb játszóhelyeken. 
 
Igen, miközben nálunk rendez, Iglón Hamletet próbál, és közben futnak azok a darabok, amelyekben a Kassai Állami Színházban szerepel...
 
Athol Fugard darabjára hogyan találtatok rá? Cibula hozta?
 
Ő egy rakás darabot hozott, amikor a pályázatot írtuk, és azokat választottuk ki, amelyek leginkább megtetszettek. Volt egy formai követelmény is, hogy ne legyen sokszereplős, hogy meg lehessen csinálni egy felvonásban, valamint hogy komoly darab legyen, ne komikus és ne is zenés-táncos. Pályázatot pedig eleve többet adtunk be, de sajnos csak azokat tudjuk megvalósítani, amelyek nyertek. A Fugard-darab volt az egyik ilyen, bár ezt akkor is megcsináltuk volna, ha nem sikerül rá pénzt szereznünk. Ebbe a munkába úgy is mentünk bele.
 
A sziget Fugard apartheid-drámái közé tartozik. Egy másik Fugardot a rozsnyói Actores Színház révén ismerek, a Pokrvné púto címűt – magyarul talán Vérségi kötelék a címe. Annál az előadásnál pl.  csak a végén derült ki, hogy a két fickó, akit a színpadon látunk, fekete, és ráadásul az egyikük feketébb. Ez volt a drámai konfliktus egyik eredője is. Ám az Actoreséknál nem festették be a színészeket feketére, csak azért, hogy rásegítsék a nézőket a megoldásra. Általános emberi történetként, a kirekesztettség, a másoktól való különbözés drámájaként játszották el a darabot. A szigetet ti sem apartheid-drámának játsszátok illetve értelmeztétek.
 
Tényleg nem. De erről a rendezőnek kéne inkább beszélnie. A darabok kiválasztásába beleszólok, de a rendezésbe vagy darabértelmezési kérdésekbe nem, mert nem is szólhatnék, nem az a dolgom. Persze ez így némiképp lutri is. Mindenféle lehetőség benne van, mint mondjuk egy könyv megfilmesítésébe. Abból is bármi lehet, nem tudni előre, hogy a végén mi sül ki belőle. Lehet, hogy valami teljesen más, mint amit elképzelt az ember. Lehet valami jobb minőség, de az is lehet, hogy valami másolat, koppintás vagy silányság. Szerintem ez ebben az esetben is így van.
 
Akkor azon áll vagy bukik a dolog, hogy az ember hogyan választ munka- illetve játszótársakat. Ha olyanokat választ, akiknek a tehetségében, ízlésében, szakmai tudásában stb. megbízik, akkor olyan nagy meglepetés a végeredmény láttán, remélhetőleg, már nemigen érheti.
 
Ebben igazad van. Az én munkám lényegében abban áll, hogy megtaláljam a megfelelő embereket, akikkel együtt szeretnénk, együtt akarunk és tudunk dolgozni. Nem mondom, hogy ez mindig száz százalékban sikerül, de tanuljuk ezt a folyamatot, és születnek művek. Lehet, hogy lesz olyan darabunk, amit kevésbé fogad majd jól a közönség... Hát ez benne van. Noha természetesen szeretnénk valami értéket létrehozni, a közönségnek pedig jó színházat kínálni, de mindig benne van a pakliban az is, hogy lehet, hogy nem sikerül.
Mindenesetre, ha így lesz, abból sem fogunk tragédiát csinálni, megyünk tovább. Legfeljebb azzal az alkotóval, rendezővel vagy színésszel nem dolgozunk többet együtt.
 
A szigetet már volt alkalmatok közönségen tesztelni, az idén júniusban azon a már említett Löffler-beli előbemutatón.
 
A visszajelzésekből azt tudjuk, hogy az akkor, ott tetszett a közönségnek. Kicsit tartunk is most a Márai stúdiós bemutatótól, mert itt nagyon más a tér, mint amilyen a Löfflerben volt. Az egy szűk és sötét hely volt, remek börtönatmoszférát teremtett a maga roggyantságával... Azt mindenesetre már eldöntöttük, hogy a Márai Stúdióban sem tesszük fel a színpadra a játékot, hanem a nézőtéren fogunk játszani. És mivel egy-egy előadásra csak ötven nézőt tudunk fogadni, ezért a fesztivál idején A szigetet négy alkalommal is játszani fogjuk.
 
Kiknek ajánlanád ezt a darabot? 
 
Nem nagyon szeretném direkte valakiknek ajánlani, mert mindenkinek más az ízlése, de ha már szükséges, akkor én jó szívvel tudom ajánlani minden korosztálynak, mert olyan problémákkal foglalkozik és olyan érzelmekre reflektál, amelyek minden emberben benne vannak. Bár szerintem ez a legtöbb darabra elmondható, főleg ha jól van megcsinálva, és ha a befogadó is megfelelően nyitott, akkor valamit biztosan tud találni abban, amit adni szeretnének neki.
 
Ez is jó ajánlás, hogy mindenki fedezze fel saját magának a darabot. 
Korábban úgy fogalmaztál, hogy egy magyar színházi műhelyt szerettetek volna létrehozni, a gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a műhely kifejezetten nyitott más nyelvekre és más színházi kultúrákra, konkrétan most a szlovákra és a lengyelre is.
 
Azt nem is szerettük volna, hogy csak magyar darabokat mutassunk be. Eredetileg úgy terveztük, hogy évente legalább egy szlovák nyelvű előadást is csinálunk. Ez lesz most az Antigoné New Yorkban című, amit szlovákul játsszunk, miközben ez egy lengyel darab, a rendezője is lengyel, Henryk Rozen. A színészek pedig valamennyien a Kassai Állami Színház tagjai. Egyet kivéve, aki nem profi színész, hanem amatőr, pontosabban újságíró, és a Szlovák Televíziónál dolgozik.
 
Ő hogy került a társulathoz?
 
Ez is kényszerhelyzet volt. Több szereposztás létezett, az egyik szerint A szigetben is játszó Havasi Péternek kellett volna játszania a Glowacki-darab egyik szerepét, csak őt a tháliás igazgatója nem tudta kiadni. De teljesen logikus érvei voltak.
 
Gondolom azzal érvelt, hogy bedől a rendszer, ha a színészek ki-be járkálnak benne ill. belőle. Nyilván mindenféle egyeztetési problémákkal kell megküzdenetek.
 
A fő probléma az, hogy ezeknek a színészeknek nem mi vagyunk az anyaszínházuk, és van százmillió más dolguk is, tehát ha valami közbejön, akkor nyilvánvaló, hogy nem a munkahelyükön adják vissza a szerepet, hanem nálunk. Ezzel együtt kell tudnunk élni, hogy ilyen szempontból is nehezebb a tervezés, az anyagi hátterünkről és lehetőségeinkről már nem is beszélve. Mi, per pillanat, nem tudunk sokat kínálni ezeknek az embereknek.
 
Olyankor aztán szükség lehet valami plusz motiváltságra a részükről. 
 
Szeretnék hinni abban, hogy vannak olyan színészek, akik képesek évente legalább egyszer valami ilyesmit csinálni, kimondottan az alkotás kedvéért. Persze néha azért már kezdem elveszíteni az ezzel kapcsolatos optimizmusomat, de ki kell emelnem a Sziget szereplőit, Madarász Mátét és Havasi Petit, akiken láttam, hogy szeretik a darabot és élvezik a játékot. Lehet, hogy azért mert fiatalok, de mindenfajta egyeztetési, anyagi és szervezésbeli probléma mellett kimondottan jó volt a közös munka. Számomra mindenesetre. 
 
Színészbarátaim szokták mondani, hogy a színész is csak ember. Nem érdemes misztifikálni a különbséget, pláne ha a megélhetésről van szó.
 
Mindenesetre én megértem őket, de ahogy az előbb is említettem, A szigetnél se volt semmink, mégis belementünk, nem beszélve arról, hogy a színműhely összes tagja - és jómagam is - lelkesedésből csinálja, amit csinál, és a saját pénzéből.
 
Térjünk rá a „lengyeleinkre”! A Janusz Glowacki-darabot, az Antigoné New Yorkban-t illetőleg előre elterveztétek, hogy lengyel színházi emberrel szeretnétek dolgozni?
 
Igen. Az Antigoné New Yorkban-t eleve ezzel a rendezővel, Henryk Rozennel szerettük volna megcsinálni, aki több mint tíz éve rendez már különféle szlovákiai színházakban, legutóbb a Kassai Államiban Andrzej Stasiuk Čakanie na turka (Törökre várva) c. darabját. Őt tehát Cibula Péter ajánlotta, Rozen pedig fel tudta venni a kapcsolatot Janusz Glowackival, a darab szerzőjével – aki, ha minden jól megy, eljön a mi bemutatónkra is. Szlovákiában különben ő még soha nem volt a saját darabjának bemutatóján.
 
Glowacki, úgy tudom, a 80-as évektől New Yorkban él, ott is lett sikeres szerző. Noha Lengyelországban a 60-as, 70-es években jó nevű novellistának számított, és még otthon megírta a maga abszurdjait, az igazi színházi sikert Amerika hozta meg számára.
 
Igen, bár most Lengyelországban tartózkodik tudomásom szerint. Ez a darabja pedig, mint a címe is mutatja amerikai, New York-i környezetben játszódik, pontosabban meghatározva a Tomkins Square-en, egy a parkban, a szereplői pedig bevándorlók illetve bevándorlók leszármazottai. Nálunk a kassai állami színházas Tatiana Poláková, Peter Cibula, Tomáš Diro és a tévés Matúš Jaco játsszák.
 
A lengyel rendező vagy a szlovák színészek hogyan viszonyulnak ahhoz, egyáltalán gondolnak-e vele, hogy ebben az esetben magyar vagy részben magyar közönségnek fognak játszani?
 
Végképp nem számolnak ezzel. A lengyel darab lengyel rendezője biztosan nem, ő a másik szláv nyelvben és közegben gondolkodik, és bár elmagyaráztuk neki, hogy a Rovás micsoda, szerintem őt az nem mozgatja, hogy a közönség itt most milyen összetételű lesz. Legfeljebb mi vagyunk itt ilyen szempontból előnyben, hogy mind a magyar, mind a szlovák nyelvű előadásokat értjük. Arra kíváncsi vagyok persze, hogy a magyar embereknek, azoknak, akik magyarul gondolkodnak és magyarul álmodnak hogyan fog majd átjönni ez az előadás, meg arra is, hogy ez a közeg hogyan fog reagálni rá.
Ami a közönségszervezést illeti, többeket szeretnénk megszólítani. Arra számítunk, hogy minden előadásnak meglesz a maga közönsége, és az Állami Színház színészei is behozzák a sajátjaikat. A közönségszervezés eleve egy hosszabb folyamat. Meg kell ismertetni magunkat, és jó előadásokat kell csinálnunk. Terveink szerint a jövőben a közönséggel való kapcsolatra is nagyobb hangsúlyt fektetünk majd. Gondolok arra, hogy mindenkit személyesen szólítanánk meg. Persze itt nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy elmegyünk minden ember után, de azt mindenesetre fontosnak tartjuk, hogy a nézőink úgy érezzék, őket hívjuk az előadásunkra, ismerjenek minket és mi is ismerjük őket. Manapság a technikai feltételek adottak, de ezzel már egy kicsit előreszaladtam.  
 
A Rovás Őszi Fesztiváljának harmadik színműhelyes bemutatója Dsida Jenő 212 milliója lesz.
 
A 212 millió az nem egy Dsida-mű, hanem egy Dsida-versből való összeállítás. Alapnak Dsida Bútorok című költeményét vettük, abból állítunk össze egy színházi estet. Ez egy hosszabb terjedelmű vers, és abban találtuk meg azt a mondanivalót, amit Dsida is, és mi is el szeretnénk mondani ezzel a költeménnyel... Ezt a történetet szőttük tovább, és töltöttük meg plusz tartalommal... Az egész több szálon fut. Az a darab, amit most bemutatunk, még nem az igazi, ez csak annak az előfutára, egy jelzés lesz, bevezetés egy későbbi előadásba.
 
Nehogy azt hidd, hogy ezt most értettem.
 
Nem szeretnék róla többet elárulni, mert azzal lelőném a poént. Mondjuk úgy, hogy talán az összes előadás közül ez lesz a „legalternatívabb” – bár én nem szeretem ezt a kifejezést. Viszont kíváncsian várom, hogy mi fog kisülni belőle. Úgy gondolom, a darab folytatását csak úgy lesz érdemes megcsinálnunk, ha ennek az előadásnak pozitív fogadtatása lesz. Ha mint színház működni fog.
 
Áruljuk el a szereplők neveit.
 
Kristóf Roland, aki a szombathelyi Weöres Sándor Színház tagja, valamint Básti Andrea és Flórián Róbert Szabolcs, akik pedig a Kassai Thália Színház tagjai.
 
Akkor a 212 millió révén megjelennek végre a színpadon illetve alkotóként is a Rovás Színműhely alapítói.
 
Részben. Egyébként ez egy igazi kísérlet lesz, ami vagy jól fog elsülni, vagy nagyon rosszul. De állunk elébe.
 
Különben is, milyen legyen egy színházi műhely, ha nem bátor és kísérletező.
 
Persze. Ez a legkevesebb.
 
 

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :