[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A semmibe vész

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2013-05-28

 

A semmibe vész

 

Nem akarok férjhez menni a nálam jóval idősebb, háromgyerekes özvegyemberhez – ez a címszereplő alapállása Alois és Vilém Mrštík Mariša című darabjában, melyet a kassai Állami Színház tűzött műsorára, Czajlik József rendezésében. Ám mivel kilencven percnyi színdarabhoz ez az elhatározás és az ebből adódó konfliktushelyzet talán önmagában mégsem elegendő, a fiatal lány hamar meggondolja magát, és mégis hozzámegy a szülők választotta férjjelölthöz.
 

Ez a viselkedés már itt sem logikus. Nem értjük sem a szülői választást, sem a leány (Tatiana Poláková) kezdeti vonakodását és későbbi hirtelen döntését. Nem tudjuk, kit mi mozgat, hogyan jut el érzelmileg egyik tettétől a másikig, mintha nem is szereplőket látnánk, csak gumibábukat. Később sem tudjuk, milyen a házastársak élete, a lány a férjét (Peter Cibula) védelmezi az apjával (Bocsárszky Attila) szemben, ugyanakkor a szolgálót (Lívia Dujavová) védelmezi a férjjel szemben, de hogy ő maga mit érez a férfi iránt meg az újra felbukkanó volt szeretője (František Balog) iránt, azt sem tettei, sem szavai, sem arca, sem mozdulatai nem árulják el.
 

Lehetne a sorsra fogni – mely három feketeruhás nő képében (Simona Fedorková, Anežka Petrová, Radka Šutľáková, a kassai Konzervatórium diákjai) itt-ott megjelenik, és baljós némasággal teremt némi feszültséget az egyébként elég vontatott darabban. Ez a három nő a görök moirák, latin párkák megfelelője lehetne. Csakhogy időnként mégsem hárman vannak, csak ketten, és a darab elején vadászzsákmányként hevernek egy-egy zsákban, a zsákmányt pedig épp Vávra, a férj ejti el, és Lízal, az apa mustrálja meg… Ennek a kezdőjelenetnek a mondanivalója nem bontakozik ki a darab folyamán, nem derül ki, miért kellett őket zsákban a nézők szeme elé vinni, miért szabadultak ki onnan, és miért ülnek időnként, akár a fekete varjak a kocsma sarkában vagy a házban. Lehetnének ők a halál szimbóluma is, ám Mariša végső perceinél már csak ketten vannak jelen, merre jár a harmadik, nem tudjuk, legfeljebb sejthetjük.
 

Túl sok ebben a darabban a megválaszolatlan. Mit szeret Mariša Franceken, a komikusnak ható, hetvenkedő katonán, és milyen komolyabb kifogása van Vávra ellen, akihez mégiscsak hozzámegy; miért nem adja ki Lízal az ígért hozományt, lelövi-e Vávra a veténytársát, és pontosan mi vezet Mariša halálához. Csupa kérdés, melyekre ez az előadás nem ad választ. Mintha teljesen mindegy lenne, gondoljunk, amit akarunk.
 

Magát a drámát is gyengének tartom, komolyabb feszültségek nélkülinek – persze ez nem ítélhető meg az alapmű ismerete nélkül, melynek öt felvonását másfél órányi szünetmentes előadássá rövidítették. Ami megfog a látottakban, az a színpadkép, a díszlet és jelmezek (Gadus Erika). Ez a kifelé szélesedő, ferde falú szobabelső, melyet kötelek tartanak csak össze, számomra egy hajó fedélzetét idézi fel, egy ismeretlenbe vezető út szállítóeszközét. Hogy Mariša halálával leomlanak ezek a falak, az egyszerre vált ki sajnálatot és megkönnyebbülést. Ami megfog még, az a zene (Lakatos Róbert) és a szívszorító ének a darab végén. Abban a néhány percben valóban csírázik a katarzis. Csak épp nem tud kifejlődni, mert semmi más nem segítette ezt elő a másfél óra folyamán.
 

Elgondolkodtató, miért nyúl valaki a 21. század elején egy 1894-es keltezésű, közepes minőségű darabhoz, mit üzen vele a mai kornak. A ma emancipált leányainak, akik nemigen kényszeríthetők férjhez a szülők puszta akaratával, anyagi érdekből, és a kellemetlen együttélést, házasságból való szabadulást sem a férj megmérgezésével és saját maguk felakasztásával oldják meg. Mit üzen ez a korhű és komor jelmez, ezek a ferde falak, ez a kocsmás férfivirtus, ez a néma asszonyi állhatatosság, mit üzennek ezek a fekete halálmadarak. Valahol, valami (de)kódolási nehézség folytán mindez a semmibe vész, valahol elsikkadnak az üzenetek. És hiába hangzik el a gyönyörű dal, hiába a meglepő, halálos zárókép, bosszankodva és hiányérzettel állok fel a helyemről. Nem, nem találtunk egymásra, Mariša.

 

 

Fotó: Joseph Marčinský


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :