[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Ropás

 

oti kiállítása

 

prosecco kóstolás

 

ÉLŐ ZENE

 

Kodály

 

Dráb

 

30 éve szabadon

 

horrorvacui

 

eNRA RV 2019

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

A semmibe vész

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2013-05-28

 

A semmibe vész

 

Nem akarok férjhez menni a nálam jóval idősebb, háromgyerekes özvegyemberhez – ez a címszereplő alapállása Alois és Vilém Mrštík Mariša című darabjában, melyet a kassai Állami Színház tűzött műsorára, Czajlik József rendezésében. Ám mivel kilencven percnyi színdarabhoz ez az elhatározás és az ebből adódó konfliktushelyzet talán önmagában mégsem elegendő, a fiatal lány hamar meggondolja magát, és mégis hozzámegy a szülők választotta férjjelölthöz.
 

Ez a viselkedés már itt sem logikus. Nem értjük sem a szülői választást, sem a leány (Tatiana Poláková) kezdeti vonakodását és későbbi hirtelen döntését. Nem tudjuk, kit mi mozgat, hogyan jut el érzelmileg egyik tettétől a másikig, mintha nem is szereplőket látnánk, csak gumibábukat. Később sem tudjuk, milyen a házastársak élete, a lány a férjét (Peter Cibula) védelmezi az apjával (Bocsárszky Attila) szemben, ugyanakkor a szolgálót (Lívia Dujavová) védelmezi a férjjel szemben, de hogy ő maga mit érez a férfi iránt meg az újra felbukkanó volt szeretője (František Balog) iránt, azt sem tettei, sem szavai, sem arca, sem mozdulatai nem árulják el.
 

Lehetne a sorsra fogni – mely három feketeruhás nő képében (Simona Fedorková, Anežka Petrová, Radka Šutľáková, a kassai Konzervatórium diákjai) itt-ott megjelenik, és baljós némasággal teremt némi feszültséget az egyébként elég vontatott darabban. Ez a három nő a görök moirák, latin párkák megfelelője lehetne. Csakhogy időnként mégsem hárman vannak, csak ketten, és a darab elején vadászzsákmányként hevernek egy-egy zsákban, a zsákmányt pedig épp Vávra, a férj ejti el, és Lízal, az apa mustrálja meg… Ennek a kezdőjelenetnek a mondanivalója nem bontakozik ki a darab folyamán, nem derül ki, miért kellett őket zsákban a nézők szeme elé vinni, miért szabadultak ki onnan, és miért ülnek időnként, akár a fekete varjak a kocsma sarkában vagy a házban. Lehetnének ők a halál szimbóluma is, ám Mariša végső perceinél már csak ketten vannak jelen, merre jár a harmadik, nem tudjuk, legfeljebb sejthetjük.
 

Túl sok ebben a darabban a megválaszolatlan. Mit szeret Mariša Franceken, a komikusnak ható, hetvenkedő katonán, és milyen komolyabb kifogása van Vávra ellen, akihez mégiscsak hozzámegy; miért nem adja ki Lízal az ígért hozományt, lelövi-e Vávra a veténytársát, és pontosan mi vezet Mariša halálához. Csupa kérdés, melyekre ez az előadás nem ad választ. Mintha teljesen mindegy lenne, gondoljunk, amit akarunk.
 

Magát a drámát is gyengének tartom, komolyabb feszültségek nélkülinek – persze ez nem ítélhető meg az alapmű ismerete nélkül, melynek öt felvonását másfél órányi szünetmentes előadássá rövidítették. Ami megfog a látottakban, az a színpadkép, a díszlet és jelmezek (Gadus Erika). Ez a kifelé szélesedő, ferde falú szobabelső, melyet kötelek tartanak csak össze, számomra egy hajó fedélzetét idézi fel, egy ismeretlenbe vezető út szállítóeszközét. Hogy Mariša halálával leomlanak ezek a falak, az egyszerre vált ki sajnálatot és megkönnyebbülést. Ami megfog még, az a zene (Lakatos Róbert) és a szívszorító ének a darab végén. Abban a néhány percben valóban csírázik a katarzis. Csak épp nem tud kifejlődni, mert semmi más nem segítette ezt elő a másfél óra folyamán.
 

Elgondolkodtató, miért nyúl valaki a 21. század elején egy 1894-es keltezésű, közepes minőségű darabhoz, mit üzen vele a mai kornak. A ma emancipált leányainak, akik nemigen kényszeríthetők férjhez a szülők puszta akaratával, anyagi érdekből, és a kellemetlen együttélést, házasságból való szabadulást sem a férj megmérgezésével és saját maguk felakasztásával oldják meg. Mit üzen ez a korhű és komor jelmez, ezek a ferde falak, ez a kocsmás férfivirtus, ez a néma asszonyi állhatatosság, mit üzennek ezek a fekete halálmadarak. Valahol, valami (de)kódolási nehézség folytán mindez a semmibe vész, valahol elsikkadnak az üzenetek. És hiába hangzik el a gyönyörű dal, hiába a meglepő, halálos zárókép, bosszankodva és hiányérzettel állok fel a helyemről. Nem, nem találtunk egymásra, Mariša.

 

 

Fotó: Joseph Marčinský


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :