[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A Szent László-legenda mint a szakrális beavatás helye - A felvidéki Szent László-ciklusok (3.)

szerző: Tornay Krisztina 2013-01-26

 

A Szent László-legenda mint a szakrális beavatás helye - A felvidéki Szent László-ciklusok  (3.)

 

A Gonosz természetrajza – VITFALVA / VITKOVICE (1330 k.)


 

Vitfalvát 1892-ig Vitkócznak nevezték, bár már egy 1343-as oklevélben Vythkfalvuaként említik a falut. A Vitk család birtokaként ismert a középkori oklevelekben, s temploma a XIII. században már állott. 

 

Védőszentje eredetileg Szent Vid, egy ma ritkán említett ókori vértanú1 a fiatalkori tisztaság védőszentje, akinek, legendája szerint2, ördögűző hatalma is volt. Szent Videt főként a késői középkorban tisztelték: tagja volt a 14 segítőszent testületének3. Szent Vitus néven is említették, és a nyavalyatörés (vitustánc) ellen fordultak hozzá oltalomért. Prágában neki szentelték a Szent Vitus-székesegyházat, s a szlávok között különösen is népszerű volt. Magyarországon is van nyoma tiszteletének, pl. az egyik első keresztény kápolnánkban, az esztergomi királyi körkápolnában4, Velemben, Pilisborosjenőn, ahol ereklyéjét is őrizték5.
Hogy Szent Vid/Vitus, aki a szláv nyelvek „fény” jelentésű szavának gyökével6 oly közeli hangzású nevet visel, a tisztasághoz kapcsolódik, s ugyanakkor hatalma van a Sötétség, a Gonosz felett, fontos, eligazító szempont a vitfalvi Szent László-freskóciklus megközelítéséhez.

 

A Szepes megyei Vitfalva katolikus temploma különben több szempontból is kapcsolódik Szent László tiszteletéhez: ikonográfiailag nemcsak az északi falon futó freskósor, hanem egykori Szűz Mária oltárának szárnyképei is fontosak ebből a szempontból7. 1490-ből származnak a Szent Istvánt, Szent Imrét és Szent Lászlót ábrázoló olajképek, amelyek eredetileg talán Besztercebányán voltak, s onnan kerültek Vitfalvára. Jelentőségük van abban a tekintetben is, hogy e szent királyainkat az égen jelként megjelenő Istenanyával, a Gyermekét tartó Szűz Máriával együtt ábrázolják, s ezzel egy újabb ikonográfiai ábrázolástípus kiindulópontjaiként, egyik első példáiként maradtak ránk8.

 

Vitfalva templomának legendaciklusa egyedülálló a Szent László-legendák között. A képsor XIV. századból való, igen korai, egyik első Szent László-ciklus ábrázolásaink egyike, ehhez képest későn, csak 1905-ben fedezték fel. Prokopp Mária az 1330-as évekre datálja, közvetlenül a kakaslomnici képsor születése utánra9.
De más szempontból is egészen különleges ez a ciklus: a képeket szemlélve népiesen naív narratívát látunk, ahol a megszokott jeleneteket sajátos, mesékre emlékeztető ízzel értelmezi a festő10.

 

A történet első részét nem láthatjuk, a karzat takarásában van. Az első jól kivehető jeleneten elénk tűnik Szent László és a kun harcos kézitusája, s a kun lábába bárddal belévágó, szinte miniatűr méretű leány. Mellettük, jobbra, a kun lefejezésének jelenete látszik, egy szívlevelű fa előterében. Az itt is igen kicsinynek ábrázolt leány a jeleneten felfelé tartott bárddal csapott a kunra, akinek feje szinte leválik testéről, kezeit a halottak megszokott pózában, egymáson keresztbe fektetve látjuk.

A fa többször visszatér a képeken, vagyis inkább jelenetsoron: a kivégzés ábrázolásától jobbra is látjuk, különös alakokkal, madarakkal a törzsénél, s mellette a holttest fekszik, a kivégzés pózában, ám fej nélkül. A falképnek ez a részlete egészen egyedi: nem jelenik meg ilyenformán sehol másutt (igaz, pl. a szepesmindszenti11, szentmihályfai12 freskón is látjuk a kun fejét, póznára tűzve).
A néző borzadva veszi észre, hogy a halott testét állatok eszik: két madár a nyakán lakmározik, egy négylábú (kutya?) az oldalát kezdi ki, további madarak a fa gallyain várakoznak. A fa baloldalán pedig egy különös torzalak látszik, aki mintha zsákot vinne. Közelebbről megvizsgálva azonban legnagyobb riadalmunkra meglátjuk, hogy a zsáknak látszó fehérség egy fejjel lefelé hurcolt, vértelen emberi alak: vagyis nem más, mint az imént kivégzett kun harcos lelke. A torzalak pedig maga az ördög: a pokolba indul a lélekkel.

 

Ezek után „fordul” a fal: a diadalív hajó felé tekintő falán látható a többi képhez képest nagyobbra komponált szerelmes zárójelenet, ám itt is szokatlan az ábrázolás. A Szent Lászlóhoz képest itt már arányos méretűre növelt leány valamiféle trónuson ül, a zöld erdő, természeti környezet másutt megszokott helyszíne helyett. Kis kezét Szent László fején tartja, fejével gyengéden ráhajol, de az ölében tartott szent király két kezét nem őfelé, hanem felfelé nyújtja. Az égből, egy csillag alatt, két szárnyas angyal jelenik meg és koronát hoz neki, ezt a koronát fogadja kezeivel. A korona éppen olyan, alakra, színre nézve, mint amilyet a párviadal jelenetében visel Szent László. S a jelenetet a kun lándzsára tűzött, levágott feje zárja.

 

A vitfalvi freskóciklusnak vannak olyan elemei, amelyek a többi Szent László-ciklusban is éppen így jelennek meg. Figyelmünket azonban jobban vonzzák azok a részletek, amelyek eltérnek a többitől, egyediek, s szinte kiáltanak azért, hogy saját útjukra induljunk velük.

Ilyen az ördög, aki lám, személyesen megjelenik a képen. Tüskés feje, háromágú szakálla, és a fa törzse, gyökere irányába tett lépő mozdulata emlékeztet több magyar mesére, pl. a Fehérlófia Kapanyányi Monyókjára13, gonosz emberkéjére, aki a fa gyökerén lévő odún át megy le az alvilágba. Ennek nagy szakálla van, kicsike teste ellenére hatalmas ereje és elképesztően rossz indulatú: gúnyos, erőszakos. Itt, a képen érzéketlenül viszi a tárgyként függő emberi lelket a vállán, akinek végtagjai szánalmas módon, kiszolgáltatottan lógnak-ágaskodnak.

 

A vitfalvi freskók gátlástalanként ábrázolják a Gonoszt, s mellette kegyetlen természetességgel a holttesten élősködő állatokat. Kulturált–tanult polgári énünk megriad ettől, és érzékeli mindennek a naív voltát: a megközelítés gyermekies egyszerűsítését, a népi kultúra, népi vallásosság „durvaságát”, naturalisztikus voltát.
Másfelől ott van bennünk a riadt tudás a bujkáló sötétségről: s az bizony embertelen, kulturálatlanul differenciálatlan, érzéketlen, durva, és bámulatra méltóan gátlástalan. Ennek kifejezésére nagyon erőteljes a vitfalvi rémalak, a maga írisz nélküli szemével, vigyorgó szájával (esetleg álarcával)14: inkább értelmetlen állatra, mint emberre emlékeztető alakjával. És éppen ez az értelemnélküliség, bármire képesség, vagyis a rend, az értékek eligazító világának hiánya a legriasztóbb benne: bármit, bármikor, bárkivel megtehet. És a leginkább félelmet keltő éppen ez: saját kiszolgáltatottságunk ezért óriási vele szemben.

 

Fontosnak látom a Gonosz vitfalvi ábrázolásában az alaktalanság jelzéseit is: a száj, a szemek, a fejet övező tüskék szabálytalanságát, esetlegességét, ami több, mint ügyetlenség, a festő gyakorlatlansága. A határvonalak bizonytalansága, a különbségtétel hiánya, zavara jelenik meg bennük ijesztően.

Végső soron az identitás zavara ez. A teremtéskor Isten szétválasztotta a világosságot a sötétségtől, vagy a fenti és lenti vizeket15: különbség és azzal együtt önazonosság jött ezzel a világra a gomolygó tohuvabohu után. És ebben a rendeződésben az embernek is szerepet adott: minden teremtmény nevet kapott Ádámtól és az lett a neve, amit – Isten örömére, egyetértésével – az ember adott neki16. Abban a pillanatban, amikor egy jelenségnek/valóságnak neve lesz, egyben hatalmat is nyerünk felette, névtelenségében ott a riasztó, megfoghatatlan zavar.

 

Azonban ennek ellentéteként, egy romboló folyamat mentén nevét és határvonalait veszti minden a Gonosz közelében: ezt látjuk Vitfalván az ördög alakján, az általa cipelt halott emberalak elszemélytelenedettségében is. 

 

Ahol megjelenik az ördög, ott helye van az angyaloknak is. Mindjárt kettőt is látunk közülük az égből alászállni.
És az angyalok azt hozzák Szent Lászlónak, ami úgyis az övé… hiszen éppen a párviadal jelenetében látjuk, amint viseli azt a koronát, amelyet itt, lám, a mennyből fogad… S arról nem is beszélve, hogy micsoda természetességgel fogadja, éppen, amint a megszabadított leány ölében fekszik!

 

Ha a rossz jelleméről tűnődünk, érdemes a Jó jellemét is szemügyre vennünk: figyeljünk a jelenetsor záróképére, erre az idilli szépségű ábrázolásra. S kicsit talán csodálkozva vesszük észre, hogy a Jó/a Szent megjelenésével együtt jár az, hogy elfogadó, természetes, kiegyensúlyozott: a világ rendeződik, rendben levőnek mutatkozik körülötte. „Kimondhatatlanúl jól van, ami van…”17 Az angyalok a szerelmes/intim jelenet kellős közepébe ereszkednek alá, azt nem zavarják, az nem zavarja őket: inkább éppen természetesen illeszkednek bele: ég és föld összeér.

 

De nem a szerelem XX-XXI. századi romantikus és egyetemessé növelt megmentő erejéről szól egyszerűen ez a vitfalvi kép, a diadalív hajó felé tekintő, hangsúlyos helyén. Mert a szerelmes jelenet kellős közepén Szent László a saját küldetését kapja/fogadja itt a koronával, s ne felejtsük: nem a leányra figyel, hanem az égi jelenésre.
A leány biztos bázis, támasz, gondoskodó női erő mellette, mögötte. S ezen háttérrel maga mögött Szent László mindkét kezével fogadja az angyalok ajándékát: azt a küldetést, ami, aki ő maga.

Mert ekkorra már megszabadította a leányt, felelősen vállalta a küzdelmet, kiállt az értékek mellett: s itt a jutalom ideje. Az égből kap megerősítést arra, amit már megcselekedett. S küldetése nem más, mint amit eddig is tett: ugyanazt a koronát kapja az égből, amit már viselt a harcban is.

 

A nő a háttér, a férfi küldetést kap – így látjuk. De a képsor nyomán gyanítjuk, hogy a két nem egymásrautaltsága gazdagabb és mélyebb ennél, s a Szent László-legendában a férfi is, nő is identitásában erősödik meg, talál magára és ennek nyomán egymásra.
Ezt kutatva, ezen az úton megyünk tovább.

 

 


1 Ez Kerny Terézia adata, ma a templom Szent Fülöp és Jakab apostolok tiszteletére van szentelve. Kerny Terézia: Szent László hódoalta Szűz Mária előtt. in: Ghesaurus. Tanulmányok Szentmártoni Szabó Géza hatvanadik születésnapjár. szerk. Csörsz Rumen István. 2010. Budapest. 526.o.
2 Jacobus de Voragine: Legenda Aurea. Szentek csodái és szenvedési. Helikon Kiadó. (é.n.) 121-122.o.
3 Lexikon der Christlichen Ikonographie. Herder. 1976. Band 8. 579-580.

4 Gervers-Molnár Vera: A középkori Magyarország rotundái. Akadémiai Kiadó.1972. 27.o.

5 Magyar Katolikus Lexikon http://www.lexikon.katolikus.hu/V/Vitus.html 2013.01.16.
6 Bálint Sándor: Ünnepi Kalendárium. június 15.
http://mek.niif.hu/04600/04656/html/unnepiki0103/unnepiki0103.html 2013.01.18.
7 Kerny im. 525.o.

8 Ma Túrócszentmártonban láthatóak a múzeumban, Slovenske Národné Múzeum, Martin
9 Prokopp Mária: Középkori falképek a Szepességben. Méry Ratio. 2009.  44.o.
10 Móser Zoltán: Vitfalvi nézetek. Új Ember. 2005.05.14.
11 Bijacovce, Betendorf, Eperjesi kerület, Lőcsei járás
12 Michal na Ostrove, Michelsdorf in der Schütt, Nagyszombati kerület, Dunaszerdahelyi járás
13 másként Hétszünyű Kapanyányimonyók, pl. Arany László mesefeldolgozásában
14 Prokopp im. 44.o.
15 Ter 1,4 és 1,6
16 Ter 2,19-20
17 Pilinszky János: Aranykori töredék. (1949) Pilinszky János összegyűjtött versei. Századvég Kiadó. Budapest. 1992. 47.o.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :