[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A színház

szerkesztette: krónikás, 2008-12-10

Cabaret Voltaire„Amikor az ember kijön a színházból, az az érzése kell hogy legyen, hogy valamilyen furcsa álomból ébredt, amelyben még a leghétköznapibb dolgoknak is különös, kifürkészhetetlen varázsuk volt, ami álmainkra jellemzõ és semmihez sem hasonlítható.“ (St. I. Witkiewicz)


Camus: Caligula

Marlowe: Dr Faustus

Antonin Artaud: Fin

Tragedia Szkocka

Witkiewicz

Witkiewicz: Variat i zakonnica

Witkiewicz: Autoparodia

A november 24-e és december 9-e között Kassán zajló V. Thália Fesztivál egyik vendége a zakopanei Witkiewicz Színház volt, Witkacy (Witkiewicz) Appendix c. „darabjával“. 
Anélkül hogy túlzásba esnék, azt kell mondjam, alighanem ez (õk) Európa egyik legjobb színháza.  
Elõször valamikor a kilencvenes évek elején láttam õket, Rimaszombatban, akkor a Shakespeare-kortárs Christopher Marlowe Faustját játszották, és még aznap este  megváltoztattak bennem néhány addigi invariánst azzal kapcsolatban, hogy mit tud egy színész és egy igazi színielõadás a nézõvel tenni – mármint rituálisan. Merthogy a színház kezdetben és valóságosan is rituális hely, a színjátszás pedig rituális aktus volt.
Nos, hát „Witkiewiczéknél“ most is az.
Hagyományra épülõ jelenség ez a lengyeleknél, nem valami egyszeri csoda, ugyanis már a Witkiewiczéket megelõzõ generáció is – fõleg az ókori görögökre, Shakespearre és a saját romantikus hagyományaikra támaszkodva – olyan színházat akart létrehozni, tudatosan, amelynek „vallásos“ méltósága van. A lengyel színház a huszadik század elejétõl fogva mitikusan funkcionáló intézmény lett. (Nálunk, magyaroknál a történelmi sorsfordulók idején a költészet töltött be ilyesféle mitikus szerepet.) 
A zakopanei Witkiewitcz Színház 1985-ben alakult, a krakkói mûvészeti akadémia végzõseibõl, Witkiewicz születésének centenáriumakor. Stanislaw Ignacy Witkiewicz (1885-1939), aki magának a Witkacy önironikus mûvésznevet adta – megkülönböztetve ezzel magát apjától, Stanislaw Witkiewicz festõmûvésztõl –, író, festõ, mûvészetfilozófus, a lengyel avantgarde igen jelentõs alakja volt. A színháza a kor „metafizikai nyugtalanságának“ megszólaltatója, amelynek a legjellemzõbb vonása a korparódia és az önparódia. (Nálunk õt sajnos kevéssé ismerik. Engem kicsit a mi Örkényünkre emlékeztet, bár Witkacy Örkénynél talán valamivel élesebb, karcosabb figura.) A zakopanei társulat Witkacyt afféle szellemi atyjának tekinti, a „Patrónusának“ nevezi. Rendszeresen játszanak Witkiewicz-darabokat és -adaptációkat, az esztétikája, mûvészetfilozófiája pedig afféle elvi alapként határozza meg a társulatot. Valahogy úgy, mintha Witkacy náluk még mindig, állandóan jelen volna. „Azt szeretnénk, ha színházuk minden színházcsináló mendéke volna, ami azt jelenti, hogy mindenkié, aki a színház értelmét keresi“, mondják. 

Hogy miben különbözik ez a színház az összes többitõl, amiben eddig jártam? Mindenekelõtt abban, hogy Witkiewiczéknél a nézõnek nem lehet csupáncsak megfigyelõnek lenni. Nem lehet csak úgy kukkolni meg kívül maradni. (A rítusoknál sose lehet.) Õk a nézõ abszolút jelentével számolnak. És ezt a jelenlétet megúszni se nagyon lehetséges, mert úgy játszanak nekünk, hogy közben velünk játszanak, azaz a játékuk részeseivé tesznek, beavatnak minket.
A játék általában már a színház elõterében elkezdõdik.
A Faust-elõadáson a ruhatár elõtt álldogáltunk még, amikor megjelent egy harsány, taszítóan ellenszenves figura. Az egyik lábára sántított, egy taligát húzott maga után, ezzel elviselhetetlen zajokat keltve, és vedelt is közben a nála lévõ flaskából, rendesen. Az elsõ komolyabb meglepetés akkor ért minket, amikor ez a figura a flaska maradékát a taligába öntötte, és amikor egy égõ gyufát is utánadobott, hatalmas láng csapott fel. Ekkora már elég nyilvánvalóvá vált, hogy aki elõttünk áll, az az ördög maga...
Az ördög azután mindenféle sötét folyosókon, zegzugos utakon át vezetett minket – csak a taligájában égõ szesz világított kísértetiesen –, míg eljutottunk a színházi nézõtér egyik félig bedeszkázott oldalajtajáig. (Még valami bagolyféle állat is lógott vagy üldögélt az egyik keresztlécen.) Itt nincs színház, nem is volt színház soha, mert még elõtte vagyunk annak, hogy legyen az idõben. A hatalmas, üres nézõteret egyetlen halványfényû lámpa világította meg, csak „hogy jobban lássuk a homályt“... Aztán egy oldallépcsõn felvezettettünk a színpadra, amin egy magasított pódium állt – azt ültük körbe. Akkor vettük észre a térdeplõ alakot, Fausot, a Jó és a Rossz Angyallal társalgott éppen, mert megidézni készült az ördögöt. Na, nem ezt a miénket, aki idehozott, hanem a nagyurat, Mephistophelest...
A mese folytatását mindenki ismeri. Azt hiszem, még életemben nem féltem úgy, mint akkor ott, aznap este, amikor tanúja voltam a szerzõdéskötésnek, aztán annak, ahogy a hét fõbûn megjelenítésével a pokol összes réme megjelenik... És mindegyik valahonnan a lábunk alól bújt elõ, mintha direkte belõlünk jönne kifele... Amikor pl. a Kapzsiság jelent meg, aki elszedte a nálunk lévõ táskákat, tárgyakat, a színpadon az ördög röhögve, kétmarokkal szórta szét az aranyat... Leírhatatlan élmény volt. Egyik végtelenül túlfeszített pillanatban hirtelen elsötétült minden, és sokáig, sokáig sötét maradt, és csak a pokoli lények lármája hallatszott, a mellettem ülõ ismeretlen lány hozzámbújt, belémkapaszkodott, én meg õbelé... És amikor végre megint világos lett, láttuk embrionális pózban magunkat, egymást, ahogy a végítéletre várunk...
Nos, Kassán nem bántottak minket.
Az Appendix címû elõadás a Thália kávézójában kezdõdött el. A színészek, már jelmezben, körbejártak, beszélgettek, néhány hölgy gyümöccsel, olajosmagvakkal teli tálcákat kínált körbe. A játéktérbõl zene szólt. Élõ zenekar játszott, fantasztikus dzsesszt, fõleg swinget.
Miután a színészek kedvesen beinvitáltak minket a nézõtérre, üldögéltek ott még velünk egy kicsit, majd egyenként, lassan, komótosan felballagtak a színpadra. A közönséggel szembefordulva egy pillanatra megálltak, majd átléptek egy színházi vasfüggönyökre emlékeztetõ ajtószerû szerkezeten, ami döngve csapódott be minden belépõ után. Ez választotta el egymástól a két játékteret. Az elõadás alatt amolyan világokat elválasztó kapuként funkcionált.  
Az Appendix Witkacy mélyen filozofikus szövegeinek, groteszk költeményeinek, Rilke-verseknek, daloknak és mindenféle kimondhatatlan tartalmaknak zenés-képi megjelenítése volt... Gondolom. Persze, közben jó lett volna tudni, hogy mirõl beszélnek.
Különös dolog egy ilyen idegen nyelvû színielõadás. A Faustnál kb. tíz percig zavart, hogy nem tudok lengyelül. Utána csodálatos módon már nem érzékeltem azt, hogy nem tudok. Ám Witkacy szövegeit, Rilke verseit, a dalszövegeket, az, aki nem tud lengyelül, nem érthette. Csakhogy az Appendix egy nagyon erõs képiségû elõadás – ráadásul, mint tudjuk, a színház egyszerre több érzékünkre ható, komplex mûvészet –, nagyon lehetett élvezni. Valamiféle fogalmi megértésen túli megértést, ráismerést is lehetõvé tett. Hatását tekintve pedig egyszerûen frenetikus volt.
Az elõadás végén, a taps után, a színészek lesétáltak a színpadról, át a nézõtéren, és a színház elõcsarnokában állva mindenkitõl egyenként elköszöntek. És ott álltak mindaddig, míg az utolsó nézõ is elhagyta a színházépületet.
Jártam olyan templomokban, ahol a pap így búcsúzott el a hívektõl, a templom ajtajában állva, minden hívõtõl, személyesen. 


Lovasné Leczo Enikõ


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: oti e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-12-12
Köszi, Enikõ. Tényleg nem iszom (megittam én már a magamét, sõt talán a másokét is az elõzõ életemben), de mindez mellékes.
Amit leírtam, azon már régen kidühöngtem magam, manapság talán már sokkal bölcsebb vagyok. Nem lehet ugyanis egy konfliktusból gyõztesen kikerülni, mert utóélete van minden eseménynek. Le lehet gyõzni párviadalban egy másik embert, de nem a párviadalt magát. Vitában az asztal alá söpörheted partneredet, de nem a vitát magát... Ezért van, hogy a gyõztes is meg a vesztes is még napokig az esemény súlyát viseli. Maga az esemény a fontos és a konkrét szereplõi - de nem a szájtáti szenzációvadászok, nyomkeresõk, kékharisnyák vagy a préri... Az utolsó muhi kánt, Batut kihagytam. Jaj, miket írok!
név: Babus e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-12-12
El sem hiszed, kedves Enikö, hogy mekkora kö esett le a szívemröl! Egy percig sem gondoltam, hogy kioktató lettél volna(na jó, 10mp-ig azért mégis, de teljesen jogosan). Láttam-nak is van némi igaza, mégpedig abban, hogy egyszerüen kezelem a problémákat. Valamit még tudnotok kell rólam: végtelenül egyszerü és öszinte ember vagyok, na meg ami már kiderült, érzékeny.
név: Enikõ e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-12-12
Valószínûleg én sem, Babus! Nem tudtam ugyanis érzékeltetni, h. mosolyogva mondom azt, h. Oti nem iszik... (Azért mondtam, h. ne neki kelljen már errõl referálni.)
Meg amiatt is mosolyogtam, mert máskor, korábban én is elszomorodtam azon, amit a mûvészek végtelen kiszolgáltatott helyzetérõl gondolt meg írt. Pláne, hogy igaza van.
Nem gázoltál senkinek a lelkébe. Különben meg priváte is vitázunk, de az itt folyó vitába, természetesen, bárki beleszólhat. Bár, mostanában az a jellemzõ, h. nem nagyon szól bele "bárki". Inkább csak olyanok, akiknek mondanivalójuk is van. Értelmes, jószándékú. Te, Babus, nekem abszolúte közénk valónak tetszel.
név: Babus e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-12-12
Bocs, Láttam, de meg tudom én védeni magam, ha úgy érzem, hogy szükség van rá! Enikönek: még ha két ember között is folyik a vita, ez egy nyílt terep, vagyis nyilvános, úgy éreztem, hozzászólhatok. Eszembe sem jutott, hogy ezzel valakit megbánthatok, vagy akaratlanul a lelkébe gázolok. Az meg már végképp nem jutott eszembe, hogy valaki félreért. Itt nem rád gondolok. Mea culpa, mert én nem fogalmaztam elég tisztán.
név: Enikõ e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-12-12
"Láttam"-nak: Ezen a honlapon régóta nem divat az egymásnak való beszólogatás. Erre azért úgy odafigyelünk. Babust nem kioktattam, hanem tájékoztattam valamirõl, amirõl õ nem tudhatott.
Az bárkivel elõfordulhat, h. nem figyel v. rosszul figyel valamire. Ennyi. Velem is. Édes istenem, de milyen gyakran!
Sajnálnám, meg furcsállnám is, ha ezért Babus megsértõdött volna.
Amit mondtam neki, azt viszont fenntartom.
név: láttam e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-12-12
L.E, mégis hogy jösz te ahhoz, hogy másokat kioktass? Te sem vagy tökéletes. Már az is baj, ha Babus jót akar Otinak? Csak mert egyszerüen kezeli a problémákat, még nem együgyü!!!
név: Enikõ e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-12-12
Persze, de az se rossz, ha Te próbálsz meg valamit megérteni.
Amirõl itt beszélve van, ez egy nagyon-nagyon régóta folyó vita. Borzasztóan kedves és imponáló az a nyíltszívûség, amivel Te a vitákhoz állsz, de... Tessék szíves egy kicsit jobban, mélyebbre figyelni!
név: Babus e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-12-12
Nem állt szándékomban megbántani senkit, föleg nem alkoholistának beállítani. De az én mondandómban nem is a bor a lényeg, remélhetöleg Oti majd megért.
név: Enikõ e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-12-12
Babus, Oti nem iszik. Úgy tudom, soha.
A többire, gondolom, majd válaszol neked õ maga...


név: Beony e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-12-12
"Csak mulandó mûvet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban."
név: Babus e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-12-12
Kedves Oti. Nagyon lehangoltál. Na nem a személyed ellen van kifogásom, isten örizz, csak olyan komoran, ridegen és felháborodva számoltál be egypár negatív élményedröl, hogy komolyan úgy érzem, mintha átvettem volna töled a rossz érzéseket, hogy aztán teherként én hordozzam tovább a vállamon. Miközben lehet, hogy te már rég a vásznad elött állsz egy pohár borral a kezedben, és már rég elfelejtetted a kirohanásodat. Mert én annak éreztem. Nem érdemes tagadni, hogy kiábrándultál, nem kell véka alá rejteni az érzéseid, mert csak az nem látja, hogy elszomorított az eset, aki nem akarja. Igenis kérd ki magadnak, ha igazságtalanok veled, csapj be néhány ajtót, törj pár poharat (csak ne borosat!), és kiabáld ki magadból a keserüséged. A legrosszabb, ami történhet, hogy 3 napig elcsámcsog rajtad a nép, de kit érdekel. Biztos fura, hogy én írom ezt neked, úgyhogy most töredelmesen bevallom, én így szoktam. Így védem a lelki egészségem.
név: Enikõ e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-12-12
Értelek. (\"Kézirat nem ég el.\")
Bár már régebbtõl folyik köztünk errõl vmiféle szelíd vita, amit én úgy foglalnék össze, h. a \"pars pro toto\" - \"totum pro parte\", a rész az egészért, az egész a részért (felel) elvet én vmivel szelídebben veszem tudomásul, mint Te. Igaz, egy mûvésznek az nem dolga, h. szelíd legyen. (Egy megfigyelõnél viszont alapkövetelmény.)
Eszembe jutott Babarczy Eszternek egy nagyon érdekes fejtegetése. Arról beszélt, h. Michelangelo, a nagy \"macsós duzzadásával\" õt mindig egy kicsit taszította. És ha megnézzük a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóit, akkor egészen nyilvánvaló lesz, h. Michelangelo az Istennek dolgozott, neki akart megfelelni. Merthogy az emberek kielégítésére kevesebb is elég.
Hát látjuk, h. elég. Az emberek tényleg bevesznek mindenféle maszlagot, és bedõlnek a legüresebb blöffnek is... De én azt hiszem, h. mégis ott van, mindenkiben, egy tiszta, érintetlen tartomány, az \"isteni rész\", ami megszólítható.
Egy ilyen Witkiewicz-féle színházban ez egészen közvetlen, látható, érzékelhetõ módon történik ill. történhet meg. A színház az ilyen. A többi mûvészettel szembeni hátránya, az h. ez az \"itt és most\"-nak, a pillanatnak a mûvészete abban kompanzálódik, h. a hatása meg azonnali. Az lehet.
Viszont a Te képeid meg szobraid minden valószínûség szerint akkor is hatni fognak még, amikor az összes ma élõ ember már por se lesz.
Ami meg a kultúrizéket illeti: jaj, azok nagyon érdekes találmányai az istennek - v. minek? Hozzájuk foghatók tán csak azok a mecénások lehetnek (bocs´, Mecénás, nem rólad beszélek), akikhez pl. az alábbi apokrif Villon-stófa íratott, Levél Bourbon herceghez, Villon pátfogójához, ajánlás címen: \"S amíg itt csúszom elõtted / a porban, mint egy majom, / azt hiszed, nem sül le / a pofámról a bõr, te barom?!\"
Úgy emlészem, ezt Mácsai Pál írta a vershez attól az élményétõl ihletetten, amikor színigazgatóként \"kolduló körúton\" járt a színháza számára... Na, de ez már egy másik téma.
név: oti e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-12-12
Enikõ, én azzal, hogy hányan láttak egy mûalkotást és hány embernek tetszett, úgy vagyok, hogy nem érdekel, hányan látják. Talán még közönség sem kell hozzá, hogy a küldetését teljesítse. Elhangzott, végbement, mint ahogyan elillant a füst az áldozati oltárról - és nem kell hozzá közönség, hogy a transzcendenciáig érjen. Mellékes, hogy hányan tapsolnak neki, ahogy egy kiállításnál sem lényeges, hogy galériában vagy kultúrházban történjen. Kell hozzá legalább egy befogadó - hogy a teremtés végbemehessen, de nem kell kornyikáló asszonykórus, fuvol ázó és heged ülõ komolyzene. Nem kell mûvészettörténész, aki gagyogva és ragyogva méltatja azt, amibõl egy kukkot sem ért. Ha elkészülök egy sorozattal, elég, ha meghívom a mûtermembe a barátaimat, hogy közösen beszélgessünk a téma kapcsán, de nincs szükség szájtáti bámészok nyálcsorgatására. Ha közzé akarjuk tenni, feltesszük a netre. Mindezeket nem azért írom, mert kiábrándultam valamibõl, hanem ez a meggyõzõdésem. Fokozatosan jutottam el eddig a felismerésig. Nem leszek a kultúrmûsora többé senkinek! Pláne nem koszorúzással és kopjafaavatással egybekötve, ahol talán egy mondat erejéig kitérnek az én nevemre is. Vagy nem. Mint a szepsi kulturológus polgármester, aki az egyik oltárképem szentelésekor meg sem említette a nevemet, hanem a képemet berámázó népi fafaragó barátját méltatta végig. Festettem már olyan keresztutat is, amelyet a helységrõl írott dokumentációban a keretezõnek tulajdonítanak - aki mellesleg szintén egy fafa rag.
Sõt, tavaly volt Gútán a Meteorit fesztivál keretében egy olyan kiállításom, amelyrõl elfeledkezett a szervezõ és elfelejtette megnyitni. Még jó, hogy én sem voltam ott...
Elég, Enikõ, hogy te láttad és elmondtad. Elég, ha te megéled és elmondod.
név: Enikõ e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-12-12
Írólény? Írólány. (Vagyis hát asszony, csak úgy nem rímel.) Különben meg szeretem, Oti, h. így bízol bennem. :-)
Babusnak: Nem voltak túl sokan azon az elõadáson. A nézõi reakciókból ítélve zömmel lengyelek ill. lengyelül tudó emberek lehettek ott. (Nem tudom a fesztivál többi napján mi volt a helyzet.) A színházból is csak két-három embert láttam a nézõtéren. Ami hát, számomra, minimum érdekes.
Ez ügyben én annyit tehetek, h. mesélek, megírom, hogy is volt ez. Hátha legközelebb már kevesebben hagyják ki a sanszot, h. megnézzék Witkiewiczéket.
név: MS e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-12-12
Gratulálok az egész Rovartnak az ilyen és ehhez hasonló cikkek miatt.
név: oti e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-12-10
Kedves Enikõ! Nincs mese, neked írni Kell! Én ugyanígy vagyok vele, mint Babus. Szeretem olvasni, amit írsz. Nagyon precíz írás, nagyon a te szellemi közeged. Biztos vagyok benne, hogy így tudod magad a legjobban kifejezni. Írólény!
név: Babus e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-12-10
A cikked után, kedves Enikö, olyan érzés töltött el, mintha veled együtt néztem volna az elöadást. Ide varázsoltad nekem a színházat, ide, egyenesen a forgószékembe. Ahogy megpillantottam a cikked, fájdalommal konstatáltam, hogy már megint lemaradtam valamiröl. Aztán olyan mohón kezdtem el olvasni(az ember azt gondolná, hogy mohón csak enni lehet), hogy majd´lefordultam a székemröl. Majd rájöttem, hogy nem maradtam le semmiröl, mert te ott voltál helyettem is. Hálás köszönet!