[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

A témává megtett tekintet

szerző: Csanda Máté 2013-04-18

 

A témává megtett tekintet

 

Kínánál kell kezdenem, illetve egy friss olvasmányélményemnél: az elmúlt napokban François Jullien kötetét lapoztam (a német fordítás címe: Das große Bild hat keine Form). A szerző, a híres sinológus-filozófus a Sung-dinasztia festő-kézikönyveit veszi benne szemügyre, olyan műveket, amelyek festőknek adott konkrét tanácsokat, útmutatásokat tartalmaznak. Jullien szerint a kínai festő igyekszik nem distinkt állapotokat, fix entitásokká dermedt létezőket, kvalitásokat, fokozatokat, a van és a nincs egymástól elkülönülő módozatait, stádiumokra szaggatott létezés- és látványvariációkat megörökíteni. Sokkal inkább azon fáradozik, hogy a formai létet megkerülve állapotváltásokat, belmozgásokat, folytonos átmeneteket, az illanékony látvány ozmotikus mozgását próbálja tetten érni. Nem tavaszt és nyarat fest, nappalt és éjszakát, világost és sötétet, hanem egymásba folyásokat, közelítéseket, ha úgy tetszik, áramlatokat, diffúz köztes-állapotokat, a valamivé válást próbálja megragadni (európai terminusokba gyömöszölve: egyfajta becoming, egy Werden lesz az ábrázolandó téma). Tehát a kínai szem számára az az ideális tájkép, amelyben egyszerre benne foglaltatik az éjszaka és a hajnal is, az elmúlás és a létesülés folytonos egymásba szivárgása. 

 

Valami hasonló esszenciát vélek felfedezni Orosz István itt látható képeiben is, aki persze ízig-vérig az európai hagyomány részese, továbbörökítője (és -gondolója). Teljesen más eszközökkel, de ő is valami hasonló dinamikát próbál megfoghatóvá tenni, látvánnyá fogalmazni.  

 

Aztán Európa jut eszembe, illetve a Nyugat mesterei, olyan nagy elődök, mint Pieter Aertsen vagy Diego Velázquez. Az öntudatra ébredt kép (ahogyan Vitor Stoichita nevezné), vagyis a képalkotást reflexív módon témaként kezelő festészet alighanem a „kép a képben-effektus“ keresésében, az ikonikus tartalom megkettőződésével születik meg. Olyan prominens esetekre gondolok, ahol egy erősen kanonizált téma, látszólag marginalizált formában, egy alantasabb zsáner szorításában, mondjuk egy konyhai jelenet inklúziójaként mutatja magát. A befogadó közben csak találgatni tud, hogy az intertextus egy újabb képként (esetleg tükörként) vagy egy ablakként illeszkedik az előtér rendjébe. Továbbá hogy az előtér (hívjuk így az egyszerűség kedvéért, hogy előtér) az önmagát háttérként kínáló imago burka, kerete – vagy éppenséggel az én reális terem meghosszabbítása, képbe türemkedése-e. Aztán lassan sejteni kezdjük: pont ez a lényeg, hogy a kérdés eldöntetlen maradjon. Persze mindig kell egy első kapaszkodó, egy bevezető mozzanat, egy exhortatio, amely medret ad az első olvasatnak. Mindaddig, míg a meglepett szem hirtelen korrekcióra nem kényszerül, a látvány bizonyossága meginog, a befogadó helyzete megkérdőjeleződik, az első projekció kapaszkodói felfeslenek, és áthajlanak egy másik létesülés felé. Az egyik képszelet parergonként létezni segíti a másikat, majd előtérbe furakodva témaként domborodik ki. A téma, a kép lényege (maga a problematikusssá vált, ábrázolhatóságában megkérdőjelezett kép) pedig épp ebben az örökösen ambivalens ingázásban, a motívumok inherens egymásra utaltságában válik tapinthatóvá.  

 

Valami hasonló dinamika élteti Orosz István képi modelljeit is. Egyszerre van szó a forma diadaláról és kríziséről – folytonos eróziórjáról. Az egyik forma csíra stádiumban már magában hordozza a másikat (a másik alakzat jelenthetőségét, vagy ahogy Heidegger mondaná: deren Bedeutsamkeit), megelőlegzi azt, anélkül hogy önmaga fix entitássá dermedne. Miközben ezáltal máris túl sokat mondtam – a két forma lehetőség-létként egymást konstituálja, kölcsönösen meghatározzák, játékba lendítik egymást. Az egyik tovább tolja, létezővé segíti a másikat, ugyanakkor látens módon megbújik benne, továbbtol, szöktet, elszakít és létesít. Jelöl, azáltal hogy tart, takarásban marad, majd előbújik, újra a felszinre szivárog, és jelöltként kezd funkcionálni. Orosz Istvánt, az a gyanúm, minden közelítésében a kép, az ábrázolás (tovább megyek: ábrázolhatóság) nyelvtana, szintaxisa, logicitása érdekli. Mintha Wittgensteinre írott partitúrákat látnánk: az osztrák filozófus Über Gewissheit c. munkájában olvasom: „Ha azt akarom, hogy az ajtó mozogjon, a sarokvasnak szilárdan kell állnia.“ Vagy fordítva persze: mozoghat a sarokvas is, viszont akkor az ajtóra kell, hogy írjuk a fix keret szerepét. Az ajtó, csak a sarokvas által válik megmagyarázhatóvá, működésének logikájához egy határfelület szükségeltetik, egy szomszéd-pár, egy tengely, egy szomszédos diskurzus, amelyhez képest azzá válhat, ami.

 

Persze a központi perspektíva – nem csupán egy arranzsálási forma, a kompozíció (distributio) szimbolikus logikája, hanem egy konstruktőri-pszichológiai találmány, amely az egész érzékelhető világot egy mozdulatlan, pontszerű res cogitanshoz próbálja igazítani (vagyis optimalizálni). Ne felejtsük el: férfiemberek, európai emberek, mérnökemberek (mindenféle fejedelmeknek és  gonfalonierék alkalmazottainak) találmánya, egy hegemoniális konstrukció, a ráció számára egyengeti a talajt – és a maga belterületén végtelenül megbízhatónak bizonyul a képalkotás, feltérképezés, a képekkel való uralkodás terén. Már ameddig a határai elérnek. És ez a találmány, itt, ezekben a foglalatokban, Orosz István közelítéseiben egyszerre szilárdan, bravúrosan működni látszik, és közben mégis lépten-nyomon kudarcot vall – kioltja magát, önmagát gáncsolja, apóriákat eredményez, önmaga határait kezdegeti ki. Orosz Istvánt messze nem csupán a rácsodálkozás öröme vezérli, a Vexierbildek vagy trompe-l´oeil-tablók kínálta technikai leleményekkel gazdálkodik. Másról, többről van itt szó. Az ábrázolhatóság határait tologatja-feszegeti, miközben fő kutatási területe a reprezentáció, a formaképzés grammatológiája. Számára minden gyanús, ami cementként megköt és szilárd tartalomként kínálja magát. Mintha csak Rilke negyedik duinói elégiájának csodásan tömör sorát akarná újra meg újra átfogalmazni: „alles ist nicht es selbst.“  

 

Közben láthatóan hemzsegnek az utalások, ki- és visszakacsintgatások, egy csomó, a képek történetiségére tett utalás, parafrázis és vizuális lábjegyzet szövi át a képeket (a művész valósággal belevarrja, beleörökíti magát egy nagyobb kontextusba, az európai kepalkotás hagyományába. Ezek persze egyrészt tovább cizellálják (bonyolítják, raffinálják) a látványt, intertextusokként is működnek, és afféle vizuális nobilitációkként (spóliákként) is kínálják magukat. Azáltal, hogy fix hurkokat, átjárásokat produkálnak, azon nyomban tovább is lökik, illékonyabbá teszik, menekítik a látványt.  Akárcsak a legendabeli Parrhasziosz függönye: amint megfogni véljük, máris nyilvánvalóvá válik, hogy csak takar, s ez a takarás, ez a közbeékelődés, beágyazódottság-teremtés az ő egyedüli funkciója, egy hiány köré szervezve létesít, ezáltal bevezet és megvezet minket. Mert itt nincsenek végső mesterjelölők, abszolút értékek, archimédészi pontok, csupán egymásba hurkódó szemantikai tartományok, háttérudvarok, amelyek a maguk belterületén könyörtelen megbízhatósággal működnek (és koherens logicitással bírnak), peremeik, határsávjaik felé közelítve viszont egyre több a felfeslési pont, azokon túl pedig csupán széttartó alakzatokká merevednek. Az egyik lényeg (lényegként fellépő mozzanat) csakis a másikból, a másik által válik megmagyarázhatóvá: a másik sarokvasa kell az én ajtómhoz. Egy másik helyen azt taglalja Wittgenstein: honnan tudom megállapítani azt, hogy ez a tárgy piros (rot)? Az önmagának adott válasz ez lenne: onnan, hogy tanultam németül. 

 

Orosz István mintha szenvedélyesen keresné a paradoxonokat. A logika, a mértan, a geometria, az ábrázolhatóság paradoxonait kóstolgatja, s rendezi új meg új formába, tengelyeket mozdítva, határokat sértve. Az európai filozófia is valahol a paradoxonok mélyén megbúvó logikai ruptúrák szemrevételezésénél kezdődik. Orosz István inkább a filozófus optikáján keresztül boncolgatja, mi történik, mi létesül (és miféle rövidzárlatok keletkeznek) egy-egy paradox helyzet által. Nem ránctalanítani és kisimítani akar, mint ahogy azt egy szofista tenné, aki a paradoxonban is egy retorikai figurációt lát, egy kiaknázható kommunikációs eszközt, egy formai, felszíni bravúrt, amelyet afféle díszként, csavarként bele lehetne szöni egy konzisztens szöveg folyamába. Szt. Ágostontól származik a híres mondat: a De Civitate Dei-ben: si enim fallor, sum („Hiszen ha tévedek, [az azt jelenti, hogy] vagyok. Ebben az olvasatban a tévedés, a lapsus, a deficiter állapot beismerése a legszilárdabb létbizonyíték. A tévedés, illetve maga a tévedhetőség minden megismerés nulladik szintje, éltető szövete.  

 

Merthogy egy ilyen ingatag talajon csakis a tekintet a főszereplő. Orosz István munkáin kétségkívül egy sor referenciális pont, szüzsé-variáció és ikonikus utalás, képi parafrázis kínálkozik, rendszerint építészeti, mérnöki staffázsok és kulisszák testét öltve. Ezek viszont korántsem témák – mindez csupán díszlet és változó. Orosz István tulajdonképpeni témája szerintem maga a tekintet – a tekintet útja, elhajlásai, módozatai, a tekintet oszcillálása. A tekintet, amelyet oly gyakran hajlamosak vagyunk (vagyok) puszta megszokásból a karteziánus modellhez igazítva egy, a szubjektumba centrált befogadói – legfeljebb szűrői –  aktusra redukálni, mintegy inputok befogadásával, kiértékelésével azonosítani. Eközben gyakran elfelejtjük (elfelejtem), hogy a tekintet az interszubjektivitás talaján képes csak létrejönni (megtelepedni), egy olyan konstellációban, amelyben a szubjektum is „látva van“ – a mozgás, az Én folytonos újraaktualizálódásában. Orosz István modelljeit nézve egészen elevennek látom Max Scheler fenomenológiai létolvasatát: Scheler szerint a realitás fogalma ugyanis a megélt ellenállásban gyökerezik. Vagyis reálisnak lenni nem annyit tesz, mint tárgynak lenni (szubsztanciaként érzékelhetővé válni), hanem ellenállást kifejteni – és ellenállásokba ütközni. 

 

Orosz István képei a teória képei. Theorein, vagyis meglátni, rálátni valamire. A teória foglalatában tudunk csak ezt-azt kicsippentve elvonatkozatni, a teória rasztere által kirajzolódó medrek, pályák és szinapszisok tudnak a naiv analógiakeresés és illékony formai gyönyörök szintjénél mélyebbre ásni (miközben, sejtjük, nincsenek eleve adott mélységek, nincsenek skolasztikus értelemben vett szemantikai szintek, csakis egy egyre mélyülő vájat, újabb és újabb horizontok).  

 

A teória, a (rá)látás, a reflexió szerepét ízlelgetve megidéződik bennem a keresztény teológia egyik alapvetése: a meztelenség semmiképpen sem azonosítható pusztán a ruhátlanság állapotával. A meztelenség a reflexióban kezdődik, amikor a bűnbeesett ember, akit addig az isteni kegyelem egy láthatatlan köntösként ruházott fel, megérzi deficiter lényegiségét, hiánylény-jellegét, belátja, felismeri, hogy lehullt róla egy addig érzékelhetetlen lepel. Vagyis a szemek felnyílása után, egy teoretikus léptékváltás következtében „ugyanaz“ a testi állapot hirtelen egészen mást kezd jelenteni. Illetve: eleve, ezáltal kezd el bármit is jelenthetni. De ha folytatjuk a gondolatmenetet: saját lényem, perspektivikus meghatározottságom átértékelése, megkérdőjelezése kell ahhoz, hogy felismerhessük: már ez előtt is (már eleve) egy adott köntösben voltam, ab ovo egy fix állapotba lettem beleszőve, tehát maga a disktinkció, a különbségtétel, az előző (így utólag, boldognak vélt) létállapot is csak ezt az episztemológiai küszöböt átlépve válik megfogalmazhatóvá. A lemeztelenedett ember ugyanazt látja magán, és mégsem.

 

Orosz István munkáiba, tekintetet, észlelést tornáztató konstrukcióiba mintha bele lenne plántálva arisztotelészi örökségünk, kategóriáink – gondolkozásunk szerszámosládái  (amelyet konyhatudósi szinten, ha tudjuk, ha nem, nap mint nap magunkkal, magunkon cipelünk) Az itt látható, formailag, technikailag a végletekig átgondolt, formailag cizellált és elaborált munkák, mint valami ikonikus merítőtálak, jelentésmegelőlegző fóliák, szemléletessé teszik az essentia és existentia közti lényeges eltérést, eleve, a különbségtétel „mögöttes” mechanizmusait. Merthogy míg az esse infinitivus azt jelenti, hogy lenni (vagyis létezőként, szubsztanciaként adva lenni, függetlenül az erre a szubsztanciára irányuló észlelés, rálátás nélkül) addig az existere egy más szinten artikulálódik, és csakis egy dinamikus szövet talaján jön létre. Egzisztálni: létezőként létezni, precízebb értelmében: előlépni, akár úgy is mondhatnánk, hogy egy-árnyalatnyival-létezőbbnek lenni a környező létezőktől: egyfajta kiemelkedés, létesülés, emergencia. Vagyis az existentia (másik jelentéshorizontja felől: keletkezés) gondolatilag elválaszthatatlan az érzékelés szövetétől. Orosz István képei ezt a finom dinamikát szemléltetik: formák lépnek elő, emelkednek ki, cezúrákból, hiányokból forma lép elő, majd visszabújik, visszamered, és egy reciprok árnyék-ligatúra válik belőle. Mindez az én aktív tekintetem által, az én újraírásaimban, aktualizálásaimban. Az én konstruktív tekintetem szükségeltetik hozzá. A tekintetem, amely irányított és mégis esetleges, és amely bármikor legalább két mozzanattá játszható szét – hol egy aktívabb (agresszívabb), maszkulin gaze, hol pedig egy passzívabb, befogadó-elnyelő (női konnotációkkal felruházott) glance moduszába terelődik.  

 

Az a gyanúm, hogy mindaz, amit eddig egyfajta diskurzív lepedékként Orosz István képeire rápakoltam, egyetlen egy verssort segítségül híva sokkal tömörebben, precízebben és találóbban megfogható lett volna. Merthogy Vida Gergely Az észlelés allegóriái című versének kezdő soraiban egy darab felesleges szó sincs, és mégis többet mond, mint az én most záruló nyöszörgésem: „a tekintet nekiállt kirakni / zárójeleit a tárgyak közé.“

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :