[kapcsolat]   husken

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Abszurd kiállítás

szerkesztette: skitzz, 2006-04-14

Funczik Norbert A helyszín a Focus Galéria, egy helyi egyetemnek egy kis alapterületû (mellék)helyisége Pozsony belvárosában. Az április 27-ig látható tárlat (melybõl, ha úgy alakulna, egy   vándorkiállítás is összejöhetne) az Abszurd kiállítás nevet kapta.


Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Milan Knap

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert: Szerinted?

Funczik Norbert: Szerinted?

Funczik Norbert: Szerinted?

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert

Funczik Norbert

„Még jó néhány mûtétre lett volna szükség ahhoz, hogy a szemüregem megtartson egy üvegszemet, úgyhogy inkább a szempántot választottam.”
Kurt Vonnegut

A kb. 30 fénykép és festmény szinte betölti a pici termet, ami valamiképpen zavaróan hat a szemre. A kiállítók, valószínû, mégsem erre akarnak a megnevezéssel utalni. Merész dolog mindenesetre, elõszedni a nap mint nap (el)használt, megfáradt fogalmaink egyikét, amikor már meglepõdni sem olyan egyszerû. Rá kellene kérdezni a címre már csak azért is, mire utal egyáltalán, mit szeretne a tudomásunkra hozni. A valamire vonatkozás a lényeg, vagy az abszurdnak mint olyannak a kifejezését tekinti céljának – mint kinyilatkoztatást. A fogalom parafrazálhatóságának ez utóbbi megoldása elég széles körû választási lehetõségre ad alkalmat, amivel próbára teszi mind az alkotói, mind a befogadói fantáziát. „Abszurd élethelyzetekrõl”, esetleg errõl a körülöttünk „groteszkül nyüzsgõ világról” van-e szó – ezekkel a meghatározásokkal jelenleg, amikor az „abszurd” jelentéskörébe sok esetben a természetes is belefoglaltatik, könnyelmûségnek tûnhet sokat akarni elmondani; hacsak valaki nem erõlteti feltétlenül tragikusnak lát(tat)ni a dolgokat egy konkretizált tér-idõrõl, ami inkább csak olyan-amilyen. Flusser után végre nem gond szabadon bólogatni, hogy igen, a tehén az tényleg hatékony gépezet a fûnek tejjé történõ átalakításában, vagy gondoljunk esetleg Hubièka forgalmista úr szorgalmas pecsétjére, ami inkább csak egy mulatságos epizód tárgya lenne a megfelelõ kontextus, vagyis a robbanó tehervagonok és az SS-karszalagok nélkül. Hrabal, Vonnegut, Örkény, Ouøedník és még jó néhány hasonszõrû író nyelvi fölénye után bizonytalanodik el igazán az ember, hogy tényleg abszurd-e az, amivel szembekerülünk néhanapján, vagy reagáljunk sokatmondó és értõ tekintettel. S ha sikerült dönteni, annál nehezebb egy másfajta abszurditással, a nyelvivel elmondani azt, ami vizuális.
     

      Funczik Norbert képei – a recepció hozzáállásától függõen – többféleképpen interpretálják az abszurditás kérdéseit, a maguk szimbólumokkal terhelt vagy – másképpen fogalmazva – éppen jelekre leegyszerûsített mivoltában, többszörösen is kérdések elé állítják a nézõt, betöltve ezzel a mûalkotások esztétikai tárgyként való értelmezésének, az alkotó és a befogadó közti kommunikáció létrejöttének az igényét.
     

     Technikai szempontból a fény-árnyék hatásokra épített testkompozíciók beállításával a fotós nagy mértékben igyekezett kihasználni a fotográfia formanyelvének Caravaggióig visszavezethetõ klasszikus elveit, képaláírásaival ugyanakkor erõsíti és el is bizonytalanítja a sorozatok, illetve önálló képek látványvilágát. A fotók nagy részében a leegyszerûsített formák szuggesztív kompozíciói háttérbe kerülnek a fontosabbnak érzett tartalmi összetevõk érzékeltetése mellett – melyek inkább csak az érthetõség kívánalmának tesznek eleget. A huszonnégy fénykép leginkább abban a pillanatban válik érdekessé, amikor is a magától értetõdõnek tûnõ jelentésekhez a fotótechnikában rejlõ lehetõségek kiaknázása szervez tartalmi többletet. Megszerkesztett kompozíciók, a fotó adottságait kihasználva nyert árnyék-fény effektusok járulnak hozzá a látvány-fikció határainak a meghatározásához, ellentétezve a fotográfia valóságrögzítõ tulajdonságát. Képiség mindenekelõtt – azt mutatják, amennyit le tudnak magukból leplezni, hogy félrevezessék a szemet és a szájat –, mégis elveszik a valóság modellje. Kimerevített retorika és a mozgás mértéktelen hiánya észlelhetõ még a csupán lábakat ábrázoló fotókon is. A mozdulatok is inkább csak görcsös állapotok megragadásai (nem a kilõtt, majd elgondolt, hanem a semmibõl meglátott nyílvesszõ), megmerevedett alakzatok egy nõi test életteliségébe burkolva.

    A falon függõ alkotások nyitóképe, a bõrömön nyers kecs ránézésre az emberi és embertelen, a kulturális és a természeti, a bensõséges és rideg konszenzuson alapuló kapcsolatát problematizálhatja. A fénykép nõalakja, akár anya a gyermekét ölel/tart egy kõdarabnak látszó objektumot. Funczik az objektívján keresztül nagymértékben kihasználja az emberi test kifejezõerejét. A középkorban (látszólag) megbélyegeztek mindent, ami testi. Manapság a testiséget mint a társadalom érdeklõdésének szinte már állandó momentumát, valamiféle idõtlen társadalmi entitásként tartjuk számon a közérdek és a megkérdõjelezett közízlés figyelmébe helyezve. A külsõ világ tárgyai a fizikai kontaktust nélkülözve is, a test viszont csak onnantól kezdve és addig az ami, amíg fizikai valójában megtapasztalható. Egyszerre az emberi kultúra kiinduló- és végpontja – tudták ezt már Epikurosz követõi és félremagyarázói is. Az antropomorf gondolkodásmód biztonsága, a zsidó-keresztény-görög kultúra egyik kiindulópontjaként értelmezett emberi mérték pedig a világot egyszerû és érthetõ kódrendszerré, fogalmakból felépített kategóriákká változtatja. Igenné és nemmé. A Test a képen egész térbeliségében van jelen, megpróbál mindent kitölteni; mindent elfoglal, kivéve a centrumot, ami a Tárgyé. És mégis melyikrõl – a testrõl vagy a tárgyról és egyáltalán, mirõl szól ez a kép? Görcsösen szorítja-e a nõ a kõdarabot, vagy inkább lágyan öleli magához, megpróbál megszabadulni tõle, vagy tehetetlenül fekszik a súlya alatt? Mindenki szabadon kombinálhatja vagy kiegészítheti a variációkat, s legjobb, ha közben nem feledkezik meg róla, hogy a testben épp a hús az, ami a szép, a kõben pedig az amorf keménység – egyszerû, mint a genetika.

       A következõ összefüggõ képsorozat állandó jelölõi az emberi alak mellett a vertikális vonalak lesznek – ötlet híján nevezzük rácsoknak. Bezártság, félelem, megriadt vagy belefásult tekintetek. Meg a fiatalság egzisztencializmusa. Ezek a fényképek levetkõztetik a személyiséget, elutasítják a portréábrázolás lehetõségeit, ehelyett általánosságok, érzések és indulatok megragadására törekszenek, ami már eleve abszurdnak, és akár unalmasnak tûnhet. (A két fogalom, ha belegondolunk, nem is negálja egymást) Jól megvan köztük az élet többszintû intenzitása – a némaság és a közölni akarás traumája, hogy amit nem lehet elmondani, valamiképpen arról is beszélni szoktunk, amíg az értelem ott van bezárva a szem fehérje mögé. Meddig még; fotó; bent, bent, bent. A címekre tegyünk kérdõjelet. Ez utóbbi, harmadik kép legjobb tartozéka talán a szlovák címvariáns – vovnútri, vnútri, tri – , nemcsak a szójáték miatt, hanem mert a bezártság vagy kirekesztettség, a bensõ nehezen elképzelhetõ újabb dimenzióira és a lehetséges áttételek irányába mutat.

     A képek mindegyikén felfedezhetõ a formákkal való kísérletezés, amikor is a kompozíció az emberi test vonalaira reflektál. A vonalak lehetõségeit pedig Funczik – ha hihetünk a címeknek – egyértelmûen játéknak, az arányokkal való táncnak tekinti. A formák összekapcsolása és kiterjesztése, ami hagyományosan csak játék, más szemszögbõl az emberi lét minden területét kegyetlenül determinálja. Mindnyájan megkülönböztetünk helyes és kevésbé helyes arányokat, és legtöbbször elutasítunk mindenféle mutációt.
Az igazából Schiller idejében népszerû, harmóniába és arányokba vetett hit már régóta folyamatosan megkérdõjelezett – ha máshol nem, akkor éppen a mûvészetben –, de hogy szép-e valójában mindig, ami arányos és miért jobb mégis a formátlantól, nem válaszolható meg helyesen. Lehet, hogy a hullámvonal az igazi, és lehet, hogy nem. A monumentalitás érzése sem igazán a nagyságtól függ, inkább egy részlet egészként történõ megjelenítésével érhetõ el, amelynek egyébként tisztában vagyunk a méreteivel, vagy például – a fontosságával. A hiperrealizmus ennek is köszönheti népszerûségét, figyelmeztet, hogy az ember globalitásra hajló értelmezõi képességét, ahol a részleteknek csak önmagukban lehet helye, sokszor összetévesztjük az érthetõség kívánalmával. Eszembe jut egy korábbi, a nõi test sztereotípiáit felülíró kiállítás, amely „a test kilenc kapuja” közül az orrlyukaknak tulajdonított kiemelt szerepet. Kisebb-nagyobb szõrszálak meredeztek szerteszét egy szépséges arcból, a hozzátartozóból, és egyáltalán nem volt zavaró.

    Szóval vissza lehetne/kellene térni a két játékhoz, a pluszmínuszhoz (a kép címe: + – ), megvizsgálni a lény 1-et, lény 2-t, és eljutni az organikáig. És közben érdemes szemügyre venni a kihagyott – leginkább abszurdnak tervezett – képeket, a szerinted-sorozatot vagy Milan Knap cím nélküli festményeit. Elsõ ránézésre a fogyasztói társadalom kritikáját nyújtják a szemnek, mondjuk, a kanál, a body-artra játszó nõi testek vagy a megfestett újságkivágások miatt; ez a megoldás mégis visszatántorít. Szerencsés esetben messze, egyszerre több irányba, mindenkit a szájíze szerint. Ettõl szerintem sokkal izgalmasabb képek lesznek, ha önkritikát gyakorolva kicsit is egyetértünk Flusserral, Hraballal, majd megpróbáljuk értelmezni a látottakat. Ha igaz, hogy az ember információinak a 80 százalékát szerzi meg vizuálisan, lehet, hogy nem is annyira megerõltetõ.
Kérdéseket feltenni.

       Mert csak lapaljra még megjegyezném, hogy ha a képek önmagukban nem is, az egyébként lelkiismeretesen megtervezett verniszázs hagyott azért kívánnivalót maga után – a rendezvény ugyanis félbeszakadt, mert a teremõrnéni-portásnéni hazakészült, ugyanis a tényleges kiállítás helyhiány miatt más helyre került, mint a vernisszázs volt, ugyanis… Legalábbis egy idegen, véletlenül betévedt szempár szemszögébõl így nézett volna ki. Paradox módon, de maga a rendezés megpróbált odafigyelni a részletekre, a diák-szervezõk, akik szabadidejüket – és hangsúlyozzuk ki, hogy saját pénzüket (ha jól tudom, no foundation) – feláldozva a munkák prezentációját gitárzenével és versolvasással (az eredeti, meg nem valósult terv alapján egy színjátszókör bevonásával is) körítették, megpróbálták egy olyan tényleg-szimpózium hatását kelteni az érdeklõdõk elõtt, akik jöttek is szép számmal, akár a kötelezõ (egyetemi) elõadás rovására is. A terem megtelt ismerõsökkel és azok ismerõseivel, idegenekkel viszont nem igazán. Kár. Múltkoriban volt szerencsém részese lenni egy anyaországi, a közmegbecsülésnek és a közérdeklõdésnek minden elõnyét élvezõ (félreértve ne legyek, tényleg kitûnõ) magyar író panaszáradatának, aki pozsonyi író-olvasó találkozója után kifakadt, hogy hiányos volt a tisztelt publikum. (Bevallom és nem vagyok rá büszke, én sem voltam jelen.) Mer ott is megvolt ugyan az elit meg voltak ismerõsök is, meg eljött a bolond néni is, de õ amúgy is mindig ott van, és az már nem járja, hogy csak három egyetemista (amúgy csinos) lány jelent meg (ráadásul azok is magyarországi cserediákok), mikor itt van hát ugye, legalábbis egy bölcsészkar. A fene érti a helyzetet, de azért megmosolyogtat. Hogy ki az, aki nem kommunikál, ilyen esetekben általában nem kideríthetõ, meg nem is fontos, hisz lehet szó érdeklõdés- vagy bizalomhiányról vagy épp a lónak a négy lábáról.


Szerzõ: Szaniszló Tibor


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Tee e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2006-04-16
Mire nem akad az ember? :)