[kapcsolat]   husken

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Ad: Nitsch

szerző: skitzz 2010-04-14

 

Ad: Nitsch

Ad: Nitsch

    Otikám,
egy élményemről szeretnék neked beszámolni. Kommentárnak szántam, de valahogy megnőtt a kezem alatt a szöveg, ezért nem leszek túlságosan összefogott. Csak a többiek kedvéért mondom, hogy nem vagyok szakmabeli. Egy érdeklődő filosz vagyok, aki elméleti felkészültség nélkül szokott betérni kiállítótermekbe, hogy mások világát engedje magára hatni. Olvasni is így szoktam (vásárolni, tanítani, gyomlálni stb.). Pünkösdkor Alsó-Ausztriában jártunk a barátainkkal, és útba ejtettük Mistelbachban Nitsch megnyitóját (Malaktion), a volt ekegyár épületében. Sokan voltak. Ott voltak a falusiak (pirospozsgás borászok, tűzoltózenekar, polgármester, rohangáló gyerekek) és persze a szakmabeliek, művészek és művészettörténészek. Neveket nem tudok neked sorolni, csak a futó beszélgetésekből derült ki számomra, hogy a világ számos pontjáról jöttek, én konkrétan osztrák, német, cseh, amerikai, magyar és olasz emberekkel beszélgettem. És mint az élet minden területén, köztük is nyilván voltak sznob rajongók, kultuszban érdekből utazók, de olyanok is, akiket a korábbi misztériumjátékok résztvevőiként megérintett HN világa, és azért jöttek el, hogy újra együtt legyenek. (Konkrét elbeszélésből tudom, hogy erős lelki kötődés alakult ki köztük.)

    Aztán Zolival belevágtunk. Ismersz minket, nem kell különösebben magyaráznom, hogy milyen megjegyzésekkel, fenntartásokkal. A falusi disznótorral kezdtük, sznob kultúrlegényekkel folytattuk, aztán szép lassan elhalkultunk. Végigbolyongtuk a nagy csarnokot, a pincét, a kápolnát, és lassan hatni kezdett a szakralitást dialógusba vonó profán terekben „megszólaló” nitschi világ. Az akciók dokumentumai, fotókon, filmen és tárgyakban. Egyre inkább csalogatott magába, észre se vettem, mikor maradtam egyedül. Fizikailag. Olyan belső utak megtételére késztetett a látvány, amelyeket a psziché védelmi reflexei hermetikusan zártak el saját magam elől. Voltak ebben profán, és felnőtt szemmel nézve megmosolyogtató képek, amiket egy szenzibilis kisgyerek az agresszív és kultúrálatlan felnőttvilág attakjaitól szenved el, de mivel nem tud velük mit kezdeni, letapossa és mint valami lelki zárványokat feloldhatatlanul hordozza magában. És voltak benne bizony frissen szerzett élményképek is, amelyeket már ez a felnőtt „kisgyerek” szerzett, amikor a szeretett anyu vagy apu rothadó húsát ápolja hónapokon keresztül, várva a ... Ugye, neked sincs kedved ezt olvasni, ahogy én se tudok róla borzongás és megrendültség nélkül írni. Ráadásul hiteles nyelvem sincs hozzá. Meg nem is akarjuk egymást ilyesmikkel terhelni, ugyebár. Látod, Oti, ott engem ebben a bolyongásban, ez a nitschi világ meghallgatott, szóba állt velem, a felkínált szimbolikájával pedig feloldozott bennem valamit, mert egyrészt medvegumi pirítva ahhoz képest, amit egy hétköznapi ember magában cipelhet, másrészt pedig vannak olyanok is, akikben a személyes szenvedés lelki tályogait a szenvedésmítosznak csak ilyen brutális regiszterei tudják felnyitni.

    Aztán a múzeum fórumszerű udvarán rákezdett a helyi tűzoltózenekar, összetrombitálták a jónépet. Egymás mellett állt a szürke öltönyös bortermelő, a menedzser-szemüvegkeretes, joviálisan nagyhangú, kétméteres polgármester, a lila hajú nyújorki akcióművész, a rimaszécsi palóc poéta... És tudod, Oti, volt az egésznek valami összefogó ereje: Egy levegője volt. („mindnyájan egyakarattal együtt valának” Ap.Csel.2.) Furcsa és idegen volt számomra, hogy teljesen (nyelvükben, személyiségükben, világlátásukban stb.) idegen emberekkel közösségi élményben volt részem. No persze volt egy (de tényleg csak egy) pohár igen jóféle Grüner Veltliner és rozskenyér is a dologban, de leginkább az fogott meg, hogy mindenkinek helye volt az eseményen. És ez nagyon kiült az arcokra. (Nekem ez volt a legkülönlegesebb. Sose láttam még ilyen öntudatos parasztokat, mintha ők találták volna fel HN-t. A magukénak érzik. Nem egy píár szempontból megtűrt különc vagy egy turisztikai vonzerő a számukra, hanem az ő Nitsch papájuk. – Tényleg nagyon aranyos az öreg!) Az én, spirituális kiterjedést kereső, sültszemiotikus, ugyanakkor verbálisan szenzibilis kis lelkecském fogékony volt erre a sokféleségre, amiben nagyon sokféle világ tudott egymással kommunikálni. Egyrészt emberi (nemzeti és egyéni) nyelvekre gondolok, hiszen tudjuk, hogy kommunikálni, beszélni még nem jelenti azt, hogy meg is szólítottuk egymást. Másrészt művészi formanyelvekre is gondolok, mert ugye, a műértés és/vagy befogadás aspektusából is sokféleképpen vagyunk eleresztve, hogy ilyen sommásan fejezzem ki magamat. És akkor még az egyéni világokat, vagy az ún. „lehetséges világokat” értelmezésbe se vontuk. Szóval volt mit „megszólítani”. És számomra, az én szempontomból ez sikerült. Nekem pünkösdi élményben volt részem. (Mert mi más a Pünkösd üzenete, mint hogy: „És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdenének szólni más nyelveken, a mint a Lélek adta nékik szólniok,” (Ap.Csel.2.), ahogy ez az Apostolok Cselekedeteiben is olvasható.)
    Mintegy lábjegyzetes magyarázatként fűzöm csak hozzá, hogy negyvenhárom éves katolikus fennállásom során szakrális terekben is volt részem közösségi élményben. Igaz, nem gyakorlom a vallásomat, tehát nem vagyok egy bizonyos katolikus közösség tagja, de sokféleképpen érintkeztem/érintkezem vele: a spontán gyerekkori vallásosságtól kezdve, a formalista, belső szenvedélytől mentes, ember- és életidegen lózungokat zsolozsmázó bigottsággal szembeni kamaszos szembenálláson át, a Bibliát filológiai érdeklődéssel olvasó, Szent Pál-rajongó, középkorú kutatóig. És remélem, lesz még máshogy is, lesz még tovább is. Nem hókuszpókuszra van tehát hozzá szükségem, hanem erőtérre. De magának a dolognak a hókuszpókuszsága (vajon van-e ilyen szó?) is lehántható, vagy akár lehámlik magától is, ha a kíváncsiság, a folytonos kérdezés töri az utat. A véletlen úgy hozta, hogy mindkét szülőmet ugyanaz a pap temette, és mondott értük gyászmisét. Abban a templomban, ahol keresztelték őket, ahol megházasodtak. Az ő gyerekkori barátaik, barátnőik mondták értük a rózsafüzért, akik nekem már idegen nénik és bácsik. A (számukra idegen) pap viszont a tanítványom volt, tőlem tanult magyarul Pozsonyban, a szentleckét pedig egyetemi tanítványom olvasta fel. A pad amelyekben ültünk és a mellékoltárok Rigele-szobrai dédszüleim adományai, a falakon ötvenes évekbeli egyházi giccs. Idegen és saját nyelvek és világok kavalkádja, amit valami sorsszerű és elementáris szimetria szervezett egybe. Nem nekem, hanem bennem. Ezt az élményt még nem tudom leírni, mert mélyen érintett vagyok. (Túl sok és sokféle benne az Én. Gondolj csak bele, milyen nehéz egy felnőtt analitikus eszközeivel a gőgicsélő csecsemő szintetikus, sűrűn gomolygó egójának komplexitásához hozzáférkőzni.) Csak egyetlen momentumot emelnék ki belőle: az oldás és kötés misztériumát. (Ez még egy nagy téma, erről már sokat írtam nagyon unalmas tanulmányokban, de majd egyszer mesélek neked  (mesélünk egymásnak) egy kovácspataki borozás alkalmával). Szóval, az oldást és az új minőségű kötést itt találtam meg, de a hozzáfűződő materiális, húsvér drasztikumon a nitschi vizuális világ elementáris ereje tudott átsegíteni.
    Mert ami közös ebben a két helyzetben, az az erőtér. Más-más elemek szervezik, az érzékeny nyitottság pedig észleli, olvassa, emészti, továbbadja, a másikat meghallgatja, továbbgondolja stb., stb. Ezt a gondolatot Szent Páltól merítettem, „a nyelveken beszélés” nagymesterétől.
    Persze, mint minden személyes történetben (melyik nem az?), ebben is sok az egyéni mozzanat. Bizony hozzátartozott az is, hogy HN ismeretlen világába közvetlenül apám halála után és egy betegségsorozat kellős közepén, nagy belső megrendülés után, tehát fokozott, „ugrásra kész” fogékonysággal csöppentem bele, miként azt se titkolhatom, hogy műveltségem is jobbára irodalmi, és művészettörténeti előtanulmányok híján csupán olyan sorok derenghettek fel bennem, mint: „eszmény nélkül nézni, mindent szeretettel – a gyilkost, vagy a puhányt éppúgy, mint a hőst, vagy a szentet” (Weöres). No és a hosszan, elnyújtva feldolgozott emóciók... Tehát bőven van egyéni mintázata a dolognak. Éppen ezért van története is. Bárhogy is történt, azt kell hogy mondjam, hogy az ádventi várakozás pozsonyi fészkünkben, Kisandrissal, az oldás és kötés misztériuma szülőfalum templomában, a húsvéti ünnepkör a kovácspataki domboldalban, a pünkösdi üzenet pedig Mistelbachban érintett meg.

    Kedves Oti, ezt a történetet azért meséltem el neked, mert szerettelek volna megajándékozni egy személyes élménnyel. Többet úgyse adhatunk egymásnak, de legalább nem vagyunk üres kézzel eleresztve. Semmi más célom nem volt vele. Tanulsága nincs. Csak szüzséje. Ha volt is valamilyen hátsó szándékom (a nyelvpszichológia inkább belső késztetettségnek nevezi, és ezt pontosabbnak is érzem), akkor azt most a nyílt kommunikáció kedvéért előre hozom, vállalva a szájbarágós didaktizmus vádját: talán nem hiába vagyunk ilyen sokan ezen a sárgolyón, és hogy a lélek útjai kifürkészhetetlenek. Még aberráltság nélkül is megmegy a dolog. Egy számodra is jól ismert (és értett), a mi (közös) szempontjaink szerint tradicionálisnak mondható családi környezetben felnevelkedett (paraméterek fentebb), és ennek értékrendjét felvállaló, de azt tovább is gondoló, szürke kis embert, egy a társadalom számára érdektelen, uncsi mikrofilológiai problémákkal foglalkozó egyetemi kutatót, egy teljesen egyszerű középkorú asszonyt (nem igazán használja ezt a megnevezést a modernitástól érintett női nem, én is csak stiláris eszközként vetem be magam ellen:)) egy ilyen – és csak hosszan elbeszélhető – élményben tudta részesíteni (az ilyen, olyan, amolyan jelzőkkel aposztrofálható) Hermann Nitsch.
    A velem élő (ilyen, olyan, amolyan jelzőkkel aposztrofálható) poéta és (ilyen, olyan, amolyan jelzőkkel aposztrofálható) fiunk, valamint (ilyen, olyan, amolyan jelzőkkel aposztrofálható) jómagam jövő Pünkösdkor Mistelbachba készülünk. (Zoli azért, mert „marhára érdekli őt a figura”, Andris azért, mert múltkor itthon felejtettük, és nem akar kimaradni a buliból, én pedig ... lásd fentebb.) Van még két hely a kocsiban, szívesen fuvarozunk (ilyen, olyan, amolyan jelzőkkel aposztrofálható) barátokat, érdeklődőket. Senki se fogja tőlük megkérdezni, hogy miért jönnek.

Baráti öleléssel:
Ildi
(Hizsnyai Tóth Ildikó)
Pozsony – Kovácspatak – Vághosszúfalu – Mistelbach
2009. október 3.


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Éva e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-04-22
eddig háromszor olvastam végig a levelet, és tervezem még párszor...és a fölöttébb kíváncsi jelzõvel aposztrofálható énem szívesen hallgatna bele abba az oldás és kötés misztériumáról szóló jövõbeli kovácspataki beszélgetésbe is. üdv