Akkor, abban a pillanatban

Akkor, abban a pillanatban, amikor döntöttem, hogy felteszem ezt az írást, az járt az eszemben, kapni fogok érte. A kedves olvasótól, mert mi ez egyáltalán. Hát kérem, debüt! Gu¾ák Klaudiáé, aki tehetséges lány. Még nyírni kell a rózsabokorból, de ha hagyja magát, szép lesz. Így tessék fogadni. Amúgy meg, nem rossz kis írás ez... Tessék elolvasni.

Férfiak léptek elõ az árnyékból, kezet csókoltak neki, majd eltûntek. Volt olyan, aki a földre vetette magát, csókolta volna akár  a cipõje talpát, de miután a szemébe nézett, szó nélkül felállt és követte a többit a sötétbe. Háromszázhatvanöt férfi, meg egy fél. Mert az az egy nem csókolt kezet, az az egy csak jött és ment is. Lehet, a lány után jött, lehet, mást keresett. Talán nem is lényeg. Talán rá is hidegen nézett volna.
Múltkoriban  a szexrõl beszéltek. Neki pár napra rá eszébe jutott egy eset. Az erdõben. Maga sem értette, hogyan feledkezhetett meg róla. Utálta azt az aktust. Szép, tavaszi nap volt. Egy alak kézenfogta, az erdõbe vezette. Ismerõs arc volt. Ismerõs test. Ismerõs férfi, fiú. Ismerõs szerelem. A neve Megszokás.
Amikor a száznyolcvannegyedik férfi a  sötétbe lépett egy hang szólt:
- Jégkirálynõ! - mondta valaki gúnyolódva, mégis keserûen. Olyan fiatal férfi hangján, aki egy lehelletével szobrokat tudna olvasztani. Igen, szobrokat, lehet, jégkirálynõk szobrát, de nem jégkirálynõk szívét.
Megriadva nézett körül a lány. A sötétbe nézett, de nem látott senkit.
Állt helyben és nézett a távolba, abba az irányba, ahonnan a hang jöhetett. Hosszú, világosbarna haja lágyan omlott a mellére. Àllt, kissé  feszélyezetten a hosszú vörös ruhájában, bámult  a hang irányába, talán tetszett is neki. A keze állandóan elõrenyújtva, mint Margó királynõnek, Messire bálján, a férfiak pedig egymást váltva csókolták  a kezét, vártak majd mentek.
Az egyik odalépett hozzá, megölelte, õ a vállára dõlt és sírt. Talán évtizedeket sírt így végig, az  ismeretlen vállára dõlve, kinn a sötétben, talán csak egy másodperc töredékét. Ez sem lényeges. A férfinak csak egy rúzsfolt maradt meg a lányból, az ing nyakán élesen körvonalazódva. Soha többé nem vetette le magáról. Az inget? Az ölelést? Hát nem mindegy.

- Szeretlek! - mondta egy alkalommal a lány.
- ågérd meg, hogy soha nem hagysz el! - kérte a fiú.
- Szeretlek – válaszolt a lány.
- Velem maradsz? Szeretsz? – kérdezgette a férfi.
- Nem tudom – így a lány válasza.
- Hogyan? – lepõdött meg a férfi.
- Megszokhatlak – mondta hanyagul a lány.
- Meg – értette meg végre a férfi.
      Nem szokta meg. Nem szokták meg egymást. Talán ugyanaz a férfi volt, mint az erdõben. Talán csak egy fiatal fiú, lehet, csak egy gyerek. Lehet, hogy mégis férfi. Ez is mindegy.

A kétszázadik férfi sötét bõrû volt. Göndör, csillogó fürtû. Fehér fogú. Barna szemû. Szempillái sûrûek. Gyönyörû szempillák. Vörös ing volt rajta. Ecset a kezében. Az ecset végén valamiféle olyan szín, mint maga a lány. Talán fehér, talán kék, talán piros, lehet zöld vagy narancssárga. Már nem emlékszem. Ez is mindegy.
- Melyik volt életed legszebb napja? - kérdezte a göndör hajú férfi. A lány nem válaszolt. Csak álltak egymással szemben, úgy, hogy a lány feje oldalt fordult.
- Melyik volt életed legszebb napja? - kérdezte a férfi ismét. Ugyanazzal a hangsúllyal, mint elõbb.
Zöld hangja volt, ami narancssárgába csavarodott és úgy ült le a lány fülébe. A lány mintha nem is hallotta volna. Bámult  a semmibe. Keze elõrenyújtva, égetõ csókokra várva. Már alig volt rajta hely, ahol nem voltak sebek a forró szájaktól.
    A göndör hajú férfi  várta  a választ. Talán akkora  türelme volt, hogy éveket várt. Majd megunta és pofoncsapta  a lányt. A lány ránézett. Bámultak egymás szemébe, vagy még mélyebbre. Majd a lány  a földre rogyott, de úgy, hogy nem engedték el egymás tekintetét.
- Nem emlékszem tisztán. Volt egy nyár, szép nyár volt – mondta. Tovább ült  a földön vörös ruhájában. Oda nyúlt a férfi zsebébe, kivett belõle egy kendõt. Megtörölte az arca felét. Kicsavarta a zsebkendõbõl a könnyeket. Megtörölte arca másik felét is. A kendõt kifacsarta és visszatette a férfi zsebébe. A lány folytatta a mesélést.
- Volt egy este. Kellemes meleg este volt - mondta, lassan beszélt,  minta fáradt lenne.
- Azt hiszem, itt voltam. Elindultam haza. Otthon ittam teát vagy mérget, nem tudom, oly mindegy. Mohón kortyoltam. Nem volt forró, kellemes meleg volt. Éreztem ahogy leér. Felmelegített bennem egy részt, a szívemnél. Úgy melegített, mint ahogy én most téged - simogatta meg a férfi meztelen lábfejét.
Nem nézett oda, a férfi se. Egymásba néztek. Egymás szemébe, fejébe, egy férfi vagy fiú arca is eszébe jutott. Egy alig ismert fiúé. Szõke, kékszemû, kékhangú. Abban a pillanatban nagyon boldog volt. Más nem jutott az eszébe.
         A férfi bólintott. Elengedte a lány tekintetét. Megfogta és felhúzta  a földrõl. Kezet csókolt. Megfordult és elment. Felejtett.
        A lány utánna sem nézett. Néha még eszébe jutott. Néha meglátogatta õt álmában. Olyan volt, mint egy szellem, egy képzelet, egy sohasemvolt nõ. Befeküdt mellé, simogatta csillogó göndör haját, énekelt neki egy dalt. Szerelemrõl, életrõl, halálról. Vágyról, szenvedélyrõl, beteljesülésrõl. Tapinthatatlanról, tapinthatóról, félelemrõl.
  
              Rajta kívül még háromszázhatvannégy férfinak énekelt.