[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Álarcok

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2013-03-04

 

Álarcok

1

Azt mondod, hideg vagyok. Az arcomon semmi pír, semmi ránc, semmi változás, sem felvont szemöldök, sem szájszögletben bujkáló mosoly. Nincs tétova csodálkozás, sem meglepődés, sem harag, nincs öröm sem, nincs boldogság-villanás. Azt mondod, ez nem is én vagyok.
Pedig itt állok előtted. Nézlek. Nyugodtan és kényelmesen vehetlek szemügyre, mert nem árulhat el engem semmi, egyetlen önkéntelen moccanás sem. Most végre beléd nézhetek.  Jó ez az álarc. Megvéd. Megvéd tőled.
 
Azt mondod, zavar. Nem tudod, mit gondolok. Csak egy mozdulatlan fehér arc vagyok.
Ó, de balga vagy te! Tán eddig tudtad, mi jár az én fejemben? Tán érdekelt? Csak magadat akartad látni, magadat akartad nyugtatni, magadat akartad élvezni. Általam. Ellenem. Nélkülem.
 
Most nézlek. És hiába beszélsz, és hiába faggatsz, nem szólalok meg, csak nézlek az álarc rejtekéből.  Ne légy ideges. Nem akarlak bántani. Csak azt akarom: ismerj meg végre. Ne láss tükrödnek, ne higgy visszhangodnak. Én én vagyok: egy álarc. Egy ismeretlen. Nincs mögötte álomkép, nincs mögötte semmi abból, amire vágytál, amit olyan gonddal építgettél.  Nem neked vagyok már, csak magamnak.
 
Nem tudsz velem mit kezdeni. Azt mondod, nem emberi ez, ez a merevség, ez a mozdulatlanság, ez a tökély, melybe nem csúszhat véletlen hiba. 
Érted viselem pedig.
Ha elfogadod az álarcomat, egyszer talán szelídülök. Talán közelebb jöhetsz. 
És akkor majd te leszel az én tükröm.
 

 

2

Arra riadt fel, hogy nézik. Sokan nézik, sok merev, titokzatos arc, fenyegetően mozdulatlan, könyörtelen arc, érzelemmentesre csiszolt, remekbe faragott arc… Nem szobrok voltak, élő emberek, egy bizarr karnevál szereplői. Nem tudta, kicsodák. Járásukból, jellegzetes mozdulataikból felismerhette volna tán őket, de ezek csak néztek, nem közeledtek, nem távolodtak, egy helyben lebegve csak meresztették rá a szemüket. Hangjukból, szófordulataikból, nevetésükből talán azonosíthatta volna őket, de ezek csak néztek, nem szóltak, nem kiáltottak, nem kacagtak, suttogni sem suttogtak, némák voltak, és bámultak állhatatosan. Csak a szemük az álarc mögött. A szemük talán üzent. Nem értette, mi az az üzenet.
 
Biztos volt benne, hogy sosem látta őket. Ruhájuk idegen volt, semmi személyes benne, csak egy jelmez, tetszetős, díszes burok, ma az övék, holnap valaki másé. Kölcsönzött jelmez egy valótlan éjszakához.  
Csak a szemük. A szemük az álarc mögött.
Nézte azokat a tekinteteket. Egyikben a kandalló tüzét látta, a másikban frissen megszelt kenyeret, a harmadikban vadvirágos mezőt, hulló leveleket a negyedikben, kavarogtak az üzenetek, az emlékek, és nem tudta, mi végre. Mit akarnak tőle ezek a belőle támadt idegenek? Milyen szavakat akarnak belőle kicsikarni, milyen szövegeket akarnak belőle kifacsarni, milyen színjátékba lökik be szereplőnek, mi végre, ha semmi értelme már az alkotásnak, ha kiírt már magából mindent, ha nem akar már az üres papír gúnyos vigyorával szembesülni. 
 
Mit akarnak tőle ezek a múlt nélküli lények, ezek a valótlan álarcos torzképek, mit akarnak?
Lassan nyúlt az egyik figura felé, lassan vette le róla az álarcot.
A saját arcát látta.
A másodikról már erőteljes mozdulattal vonta félre: a saját arcát látta. A többit már tépte, szaggatta, pusztította vak dühvel: a saját arcát látta. A fájdalom arcát. Az öröm arcát. A kín arcát. A tépelődés arcát. A remény arcát. A nyugalom arcát. Az elkeseredettség arcát.
Fogott egy üres papírt. Írni kezdett.
 

 

3

Ott állt a halál velem szemben, de nem támadott. Várta, hogy majd én. Hogy én megteszem az első lépést.
De nem akaródzott megtennem.
Csak néztem a halált: olyan szép volt. Szivárványszín ruhába bújtatva arányos teste, olyan fiatal volt még. Szemében minden szó, amit valaha leírtak, lelkében minden bölcsesség, amit valaha kimondtak, olyan öreg volt már.  Ő volt a halál.
Jött, de nem szólt, nem is sújtott. Csak állt, mosolygott.
 
Hát visszamosolyogtam én is, táncra kértem. Ismeretlen volt a lépés, oda kellett figyelnem, alig tudtam követni a tökéletes táncpartnert, a lábamat néztem folyton, el ne botoljak. Aztán elestem mégis.
Ott állt a halál fölöttem, szivárványszín ruhájában. Olyan fiatal volt. S olyan öreg. 
És csak mosolyogtunk ketten: a halál meg én.
Felvettük eldobott  álarcunkat.
Aztán hajnalodni kezdett.
 

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :