[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Alice Munro – irodalmi Nobel-díj 2013

szerző: Veress Zsuzsa 2013-11-27

 

Alice Munro – irodalmi Nobel-díj 2013

 

     Szeptemberben, amikor még csak találgatni lehetett, hogy vajon ki kapja az idén az irodalmi Nobel-díjat, ezt olvashattuk az interneten: „Alice Munro nő is és amerikai is, vagyis duplán hátrányból indul”.

     Nos, a díj történetében már az első tíz évben szerepel egy nő, Selma Lagerlöf (1909). A legutóbbi tíz évben pedig Elfriede Jelinek (2004), Doris Lessing (2007) és Herta Müller (2009) után negyedszer.

     Néhány éve szárnyra keltek olyan hírek is, hogy a svéd bizottság idegenkedéssel kezelné, netán egyenesen diszkriminációval sújtaná az amerikaiakat. Ám ez főleg az USA írói, például – az időközben elhunyt – Updike, illetve Joyce Carol Oates, vagy Philip Roth és Pynchon Nobel-várományossága kapcsán merült fel. Alice Munro viszont kanadai.

 

 

 

      Én tehát sem női, sem amerikai mivoltát nem tartom a hátrányos helyzet ismérvének a Nobel-díjat – egyáltalán: az ismertséget és elismertséget – illetően; annál inkább a műfajt, melyben alkot. És mintha maga az érintett is így gondolná:

„… ráadásul novelláskötet, nem is regény. Ez már magában is csalódás. Valahogy csökkenti a könyv tekintélyét, a szerző mintha csak toporogna az Irodalom kapujában, nem olyan, mint aki biztonságosan beérkezett.”

Ezeket a sorokat Alice Munro Fikció című novellájából idéztem: a novella hősnőjének gondolatai egy fiktív írónő fiktív könyvéről. De a szerző minden bizonnyal sokszor hallhatott/olvashatott efféléket önmagáról. Esetleg neki voltak ilyen kisebbrendűségi szorongásai. A novellát ugyanis a szakma, és a széles olvasóközönség is, hajlamos valóban valamiféle „előkészület” gyanánt kezelni az „igazi”, „komolyan vehető” nagyepikai műfajokhoz képest. De ő nem írt regényt. Csak novellákat.

 

     Én magam is: tudtam róla persze, de valahogy halogattam a vele való megismerkedést egészen mostanáig. Egy tájékozott, sokat és jókat olvasó kolléganőm szintén a díj miatt vette ki a könyvtárból az egyik Munro-kötetet – éppen előttem csapott le rá – és azzal adta át nekem, végigolvasatlanul, hogy ő voltaképpen unja. Na, ez már nem a műfajnak szólt, hanem a szerzőnek!

 

     Első nekifutásra igazat adtam a kolléganőmnek.

 

     Alice Munro meglepően konzervatív író. Hagyományos, realista lélektani elbeszéléseket ír, társadalmi problémákat is érintve, ahogy ezt illik ilyen esetekben. És persze hétköznapi történetei finomak, cizelláltak. Sem a sztorikban, sem a megírás módjában nincs semmi rendkívüli mutatvány. 

Azazhogy, várjunk csak! Ez a szürke alapon szürkével való festegetés azért a világirodalom egyik legnagyobbjával kapcsolatban is felmerült már. Csehovot szokás unalmasnak tartani. Na de őt igen nagyon szeretem, és ami az unalmat illeti, ezzel kapcsolatban azért vannak sikerélményeim a diákjaimmal: amikor ráébrednek, hogy messzemenően nem unalmas, sőt!

Alice Munrót pedig a kritikák szeretik  „kanadai Csehovként” emlegetni.

 

     Tehát én Csehov nyomvonalán jutottam el Alice Munróhoz.

 

     Közhely a nagy orosszal kapcsolatban, hogy miközben a sztori előterében nem történik semmi – a szereplők reménytelenül teázgatnak/teázva reménytelenkednek – a háttérből kiderül, hogy mondjuk valaki öngyilkos lett, valaki meg akart ölni egy másik valakit, hogy tűzvész tört ki, hogy élettragédiák estek meg… Ugyanígy: miközben Alice Munro szereplői egy unalmas partin beszélgetnek csekélységekről; vagy végzik a maguk mindennapos, végtelenül hétköznapi  munkáját; vagy élik a langyos lábvíz-szerű komfortos életüket – az derül ki, hogy igazán igazi lélektani drámák hősei. Ám a heroizmus nem lehetséges, valahogy hétköznapiságba fullad minden tragédia, de fáj és mély – mint egy Chopin-keringő. 

Például: részletesen leírt, nem a sztori fősodráról szóló felvezetés után, hosszan és lassú tempóban tudjuk meg a főszereplőről, hogy diplomát nem szerzett ápolónő, haldoklók mellett. Jelen esete monoton munka, és majdnem érzelemmentes, a tapintat meg a társadalmi konvenciók miatt. És végül az derül ki, hogy gyerekkora óta szerelmes a haldokló nő férjébe, aki valószínűleg gyilkosságot követett el. A novella végén a főhősnő kievez a férjjel a mély víz közepére. Meg akarja neki mondani, hogy ő az egyetlen, aki tud a gyilkosságról, de úgy, hogy azt is jelzi, hogy nem tud úszni, tehát a férfi egy evezőbillentéssel az egyetlen tanút is eltávolíthatja az élők sorából. A gyilkosság persze nem biztos, hiszen a féltékeny, haldokló feleség elmondásán alapul.

A novella akkor ér véget, amikor a hősnő a víz közepén azon morfondírozik, hogyan kezdje el a sorsdöntő beszélgetést.

 

     Vagy: egy hétköznapi nő hosszú, sok átszállással lassított utazásáról olvashatunk. Sokára derül ki, hogy a férjéhez utazik, akit zárt osztályon kezelnek. Azt még később tudja meg az olvasó, hogy a férj azért van pszichiátriai kezelés alatt, mert – baljós előjelek után, melyekből lehetett sejteni, hogy elmebetegről van szó – megölte három közös gyermeküket. Az odavezető út során a feleség előtörténetét is, a házasságét is, a tragédiáét is megtudjuk. Az elbeszélés zárlata pedig a feleséget mutatja éles, fényképfelvételszerű beállításban, amikor egy országúti baleset során éppen megment egy sebesült embert, és emiatt végül nem utazik tovább a férjéhez – aki pedig legutóbb arról számolt be neki, hogy a három gyerek egy más dimenzióban él és jól van.

 

     Ismét: a kisgyermekes hősnő egy kibírhatatlanul unalmas, apóssal-anyóssal dúsított családi nyaralást úgy csinál végig, hogy miközben tisztába teszi a babát és tologatja a babakocsit, szerepet tanul. Eurydiké szerepét. Nem színésznő. Hogyan került az amatőrtársulatba, azt később érinti a novella. A főszereplő madame Bovaryra gondol, sajnálkozva – aki nem volt képes kilépni az életéből, csak szeretett volna ilyet tenni – meg Anna Kareninára, aki megtette. És akkor megteszi ő is: lelép az Orpheuszt játszó rendezővel. Nemcsak a férjével szakít, hanem egész addigi életével, a gyerekeivel is. És aztán, évtizedek múlva, miután a gyerekei nélküle nőttek fel, és már régen meg is bocsátottak neki, legalábbis nem gyűlölik, egyszer beszélget velük erről a nyaralásról. „Akkor még nem tudtuk – mondja a nagyobbik gyerek – hogy Orpheusszal mentél el.” A főhősnő azt feleli, hogy nem Orpheusz volt. „Nem? – kérdezi a kisebbik gyerek. Papa mindig azt mondta nekünk, hogy Ő volt.” „Valaki más volt, akinek szintén köze volt a darabhoz. Akivel együtt éltem egy ideig” – mondja az anyjuk. „De nem Orpheusz” – mondja a gyerek. „Nem. Ő aztán nem” – válaszolja a hősnő.

És ez az utolsó mondat.

 

     Ebből a három sűrítményből is látszik, hogy Alice Munro szinte kizárólag női főhősökkel dolgozik. De férfihőst középpontba állító elbeszélései is női sorsokat hivatottak megvilágítani.

Ígyhát természetes, hogy a szerelem, a párválasztás, házasságtörés, a féltékenység, az abortusz, az anya-gyermek kapcsolat a legfőbb témája. Meg persze a nő, általában, „ebben a férfivilágban” – ahogy mondani szokták. Viszont figyelemre méltó, hogy nem kifejezetten feminista – mindenesetre nem harcosan. A harcosság távol áll tőle. A női testélményeket is megírja, de rá jellemző módon finoman. A női szexualitás mostanában divatos téma, tarolnak az egyáltalán nem „nőiesnek és finomnak” tekintett témák és szemszögek. Alice Munro ebben is konzervatív. Mondanám, hogy az ő ifjúkorában persze valamiféle forradalmárnak számíthatott. De nem mondom. Mert én ezt az egész női nyomulást nem tartom fontosnak. És akkor még finoman fogalmaztam. 

 

     Alice Munro „szürke alapon szürkével” festegető stílusának jellemző jegye, hogy messziről indítja a történetet, hogy ezt úgy oldja meg, hogy váltogatja az idősíkokat. Különösen kései írásaira jellemző, hogy nemcsak a főhős életének legfontosabb fordulatát írta meg – ahogy a novella definíciója szerint szükséges és elégséges lenne -, hanem egész életsorsokat.

Egyszóval Alice Munro konzervatív író – elannyira, hogy ez már radikális merészségnek számít napjaink irodalmában.

 

     Erről eszembe jutott Bret Easton Ellis, az USA egyik sztárírója, aki a Nobel után azt írta az interneten, hogy Alice Munro túlságosan túl van értékelve. Persze, hogy megkapta a kommentekben azt, hogy éppenséggel ő az, aki túlhabzik. És voltak olyan bejegyzések, hogy alapjában véve maga a Nobel-díj van túltupírozva. Ez igaz. A Nobel-díjasok listáján rengeteg olyan író-költő szerepel, akit a díj ellenére nem olvas a kutya sem. És erről szólnak az ellenlisták is: hogy ki mindenki nem kapta meg. Például Csehov sem.

 

     Na de végezetül álljon itt egy Alice Munro-idézet: „… gyerekkorom óta adódott egy újabb bonyodalom: úgy látszott, írónak is kell lennem, nem csak olvasónak. Vettem egy iskolai füzetet, és megpróbáltam írni: írtam is. Oldalakat, amelyek hitelesen indultak, aztán szárazak lettek, úgyhogy ki kellett őket tépnem, és súlyos büntetésként összegyűrnöm és papírkosárba dobnom. Ezt addig folytattam, amíg már csak a füzet borítója maradt meg. Akkor vettem egy újabb füzetet, és kezdtem elölről az egészet. Ugyanaz a körforgás: izgalom és kétségbeesés, izgalom és kétségbeesés. Mintha minden héten titkos terhességen és vetélésen estem volna át.”

 

    Azt hiszem, ez a legpontosabb női testélmény – amit az írással kapcsolatban írni lehet.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :