[kapcsolat]   husken

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Álom a valóságban – Phare de la Gacholle

szerző: Nagy Enzoe Zoltán 2013-01-21

 

Álom a valóságban – Phare de la Gacholle

 

A fényképezőgép volt az utolsó, amit beraktam a csomagjaimba.
Mégegyszer ellenőriztem, hogy minden rendben, tökéletesen működjön rajta. A kékessárgás színben játszó objektív látványában elmerülve a szememben ezernyi apró folyékony lencse gyűlt össze, szórva szét fókuszát, lágy fénytöréssel világítva, eléletlenítve látásomat, hogy emlékeztessen: bolond!, fölöslegesek a felvételek!, hisz nincs már akinek dicsekedhetsz élményeiddel! Épp elég lesz, ha képzeletedben maradnak meg a még nem ismert tájak, emberek.
Nem hallgattam rá. Eltettem.

 

Utam apám sírjától indult el, ahol elmondtam hangosan, hova megyek, mekkora szeretettel várnak, milyen repülővel teszem meg az utat, mennyi élmény vár rám, milyen nagy kedvem van festeni…
Marseille-Provance-ba tartottam, egyenest egy kedves házaspárhoz, akiknél néhány szép napot eltöltve akklimatizálódtam a számomra igencsak kedvező időjárású égövhöz.

A náluk töltött szép napok után pedig felpakolva egy hónapra való élelemmel, egy kis autóban zötykölődve megérkeztem utam végső pontjához: egy tengerparti világítótoronyba, amely közel egy hónapig lett a hazám, házam, éjszakától, széltől, mindentől védő oltalmam. És ami egyedül csakis az enyém!
 

Afféle puritán berendezése volt.
Egy távol-keleti film jutott róla eszembe: a szegény fiú fölmegy a városba, és szobát vesz ki. Megmutatják neki a szobát, amelynek az összes berendezése egy ágyból állt, valamint néhány kőből, körbe rakva a földön, tűzhely gyanánt. Miután a leendő albérlő megtekintette a helyet, a filmbeli narrátor lefordítja a szavait, amelyeknek hangsúlyaiból sugárzott az elégedettség: „A fiú szerint a szoba jó.”
Kazantzakisz írja a Zorbász, a görög című könyvében, hogy hogy is néz ki egy kis görög tengerparti ház berendezése, melynek végén szintén egy összegzés áll: „Minden megvan benne, ami szükséges!”

Mindig is erre vágytam.
De hogy mit jelent, egy tengeri világítótoronyban lakni, kíváncsiságot keltett és leírhatatlanul jó érzéseket ébresztett bennem. Egy hely, ami nem változott több mint száz éve, ahol valamikor családok éltek, gyerekeket neveltek föl, egymást szerelemmel vették körül – a gyermekkoromat juttatta eszembe…

 

Pár napig nem is igen volt kedvem elhagyni ezt a „várat”, csak úgy az ablakon át lestem, mi is történik odakinn. Néztem a sima tájat, és álmodoztam, halogatva az élmény fizikai megélését. De mint egy hosszúra nyújtott szerelmi előjáték után – mint az élvezetet tovább magamban már tartani nem tudó, és minden szépséget megélni és látni akaró – kiléptem házamból, mélyen leszívtam a sós levegőt, hogy a belőlem kiömlő vágynedű helyét értékes afrodiziákummal töltsem ki.

 

A látvány lenyűgözött. Kicsit emlékeztetett a romániai Duna-deltára, amelynél annyiszor álltunk bebocsátásra várva apámmal. Olykor úgy éreztem, mintha a világ szélén lennék, és a még meg nem festett képeimmel a képzeletemben teremtő istennek éreztem magam. Érezhettem is, hisz teljesen egyedül voltam. (Leszámítva azt a néhány madarat, akiknek közelségét csak lopva tudtam élvezni.)

 

Egyedül lenni. Ezt az érzést, ennek minden percét próbáltam megélni, megbecsülni. Elmélkedni, hosszan és tisztán, mindenféle külső behatások nélkül. Profánul azt mondhatnám, sorstársamat láttam József fiában, kinek szintén elege lehetett annak idején a fullasztó tömegek idegbajos viselkedéseiből, és nem véletlenül tűnt el negyven napra a pusztába – vagy ki tudja hova.

S ha már Őt emlegetem: jövetelem első napjaiban, a vendéglátóim meginvitáltak egy templomlátogatásra Aix-en-Provance-ba. Láttam ott egy keresztelőt, melynek végszavai szíven ütöttek: a lelkész azzal bocsátotta el az ünneplőket, hogy ha a gyermek nem is fogja a hitét gyakorolni, ha el is feledkezik majd egyházáról, sőt a környékére se fog járni, mégis ha eljön az az idő, amikor majd honvágyat érez, ők mindig szívesen fogják látják. Már akkor tudtam, hogy otthon és jól fogom itt érezni magam, legyenek bármilyenek is a rám váró egyedüllét napjai.

 

Volt alkalmam kiélvezni a magamra hagyatottságot is.
 

Később megismerkedtem a szűkebb környezetemmel, válogattam a megfestendő témák között. Gondoltam, csak azt festem meg, ami fontos és mély nyomot hagy bennem. Ezért is fogtam hozzá először a terep megtekintésének.
Nappal többször biciklire pattantam, és letekertem egész a tengerig. Amikor megérkeztem, a parton hanyatt vágtam magam, és áldottam mindent és mindenkit, aki ide juttatott…
Éreztem a lábamat elérő hullámokat, kezemmel mélyen beletúrtam a homokba, s arra gondoltam, mégiscsak érhetik az embert jó érzések, amelynek örülni tud, legyen a régen tartó hangulata bármilyen gyászos is.

 

Sötétedéskor feléledtek bennem az apámmal való esti séták emlékei. Újra együtt tettünk meg a sétákat, és beszélgettünk – út magamtól magamig –, és ilyenkor mindig kellemes, derűs emlékek jutottak vele kapcsolatban eszembe. Ezeket ismételgettem, állandó jelleggel, és így megannyiszor elégedetten aludtam el.

 

Mindent szépnek láttam, amolyan felhők-feletti-tájat és érzést találtam ezen a helyen. Lebegtem. Sehol senki, csak egy-egy földes út, amin lábnyom mutatta, azért élnek itt. Vagy legalábbis jár vagy járt már rajtuk valaki. De oly módon, hogy egymást nem zavartuk, nem is láttuk.
Kedvem lett volna mindent lefesteni.

 

Több mint húsz kép született meg így, minden fájdalomtól mentesen.
Aztán úgy nézett ki, a végén mégis felhúzom Vincent cipőjét, azt mondva: amit eddig csináltam, az mind semmi. De elcsendesedtem, végigtekintekintettem a vásznaim fölött, és inkább megelégedés töltött el, mint szorongás a még és a már soha el nem készülő képekre gondolva…

 

Még ma is ez jár a fejemben, rég elhagyva tengert, tornyot, csendet…
Nem gondolkodom a visszatérésen, nem tervezek semmit. Már rég mindent az időre bíztam.
Ahogyan annak idején egyedül a világítótorony egyik kis szobájában, most itthon, az ágyamban fekve is csak bámulom a plafont, behunyom a szemem és álmodom.
Azt álmodom, hogy sétálok. Sétálok és beszélgetek. Apámmal…
 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :