[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Amíg másokkal voltunk

szerző: Veress Zsuzsa 2017-12-19

 

Amíg másokkal voltunk

 

Szilasi László elsősorban irodalomtörténészként ismert, a szegedi egyetemen tanít, de az utóbbi évtizedben jelentek meg szépirodalmi munkái is. Az Amíg másokkal voltunk című regény tavaly, 2016-ban.

 

A magyar irodalom tele van nagy magányosokkal. „Sem utódja, sem boldog őse,/Sem rokona, sem ismerőse/ Nem vagyok senkinek”. Ezeket a jól ismert sorokat éppen az az Ady Endre írta le, aki egyébként köztudottan zajos társasági életet élt. (És akinek nemrégiben ünnepelhettük a 140. születésnapját. Nagy csendben. Mint akit az Arany János-év háttérbe szorított. Ez az idézet álljon itt főhajtás gyanánt is Ady előtt.) Nos, ha ő is megtette ezt a vallomást, világgá kiáltotta leghőbb vágyát, minden versének titkos célját: ”Szeretném, hogyha szeretnének/ S lennék valakié” – akkor mennyivel inkább igaz lehet ez azokról a klasszikusainkról, akik ténylegesen sokáig voltak egyedül…

 

Van egy egész csomó „remeténk”. Például a sztregovai (Madách) vagy a niklai (Berzsenyi).

 

Meg a bihari: Bessenyei György.

Szilasi háromrészes regényének „párhuzamos életrajzai” közül a harmadiknak ő a főszereplője.

Míg a másik két főhősről (Babitsról és Jókairól) elég sokat tud az átlagolvasó, addig őróla nagyon keveset, szinte semmit. 

Talán még a nevét sem. Pedig az irodalom- és nyelvtörténeti korszakolás hagyományosan 1772-höz köti a magyar felvilágosodás kezdetét, éspedig azért, mert akkor jelent meg az ő Ágis tragédiája című drámája. Viszont a vizsgára készülő magyar szakos bölcsészhallgatókon kívül ezt a darabot senki nem olvassa, a színházak nem játsszák – és a hagyományos korszakolás is eltűnőfélben van, posztmodern korunk már nem szereti az efféle, egy dátumhoz, egy műhöz kötődő határkövek kijelölését. Tehát Bessenyei György az úgynevezett utókorban is magányos, idegen, ismeretlen.

 

Pedig – és ez csak félig-meddig tréfa! –  a magyar felvilágosodás valószínűleg valóban annak az egyszerű ténynek köszönheti a kezdetét, hogy Bessenyei magas, mutatós megjelenésű fiatalember volt. Ugyanis emiatt került Bécsbe, Mária Terézia testőrségébe. Ott pedig kinyílt előtte a világ, és rádöbbent a hazai elmaradottságra.

 

Szilasi regényében a bécsi intermezzo után a hosszú tiszaberceli és pusztakovácsi évek következnek. Feledhetetlen az a szörnyűségében is nagyszerű jelenet, melyben Bessenyei egy alföldi, gőzölgő trágyadomb mellett áll a szakadó esőben, s a trágyadomb rétegeiről az itáliai régészeti ásatások jutnak az eszébe. Felidézi Bécs pompás épületeit; a zenével és a nyelvekkel, a kultúrával való ismerkedésének ifjú éveire emlékezik – majd elindul hazafelé a cuppogó sárban.

 

Vagy a másik gyöngyszem! 1804-ben az öregedő Bessenyei sértődötten veszi tudomásul, hogy gróf Rhédey nem őtőle kért halotti búcsúztatót a felesége temetésére, hanem valami Vitéz Mihálytól, aki aztán – a főhős szerint – szerencsére, hamarosan meg is halt. (Bessenyei nem siratta.) És amikor a debreceni szekérúton egy ágrólszakadt gyalogos hexameterben kérdezte tőle, hogy messze van-e Pusztakovácsi, ő csak ingerülten pentameterben válaszolt, de nem mondta meg, hogy éppen ő az a személy, akit a rongyos utazó Pusztakovácsiban meg akar látogatni. A másik nagy magányos, a magyar felvilágosodás legragyogóbb költője, szegény Csokonai, így, ezért nem ismerkedhetett meg a nagy kezdeményezővel. Egyszerűen elmentek egymás mellett a magyar ugaron…

Bessenyei remeteségében Istentől, a Bibliától is távolra került. Jónás próféta?! Ki a fenét érdekelhet vajon egy ilyen történet? - így dohog magányában a bihari remete.

 

Ez pedig nem más, mint Szilasi ragyogó leleménye, hiszen a könyv első része Babitsról szól – akit bizony – Bessenyei halála után 127 évvel – igenis nagyon érdekelt Jónás próféta alakja. Annyira, hogy kései főművét Jónás könyvéről írta, amint ezt mindannyian jól tudjuk.

 

De a regényben a költő még nagyon távol van ettől. Az első részben, 1907-ben, szegedi segédtanár a reáliskolában, kínlódik a görög meg a latin nyelv tanításával, szenved a poros vidékiségtől. Szánja és kineveti Juhász Gyulát, irigyli és némiképpen megveti Kosztolányi Dezsőt – és legfőképpen megreformálni készül a magyar irodalmat, akárcsak a maga korában Bessenyei.

 

Bár Babits az általános iskolában és a középiskolában is tananyag, érettségi tétel – azért ő sem tartozik azok közé, akit a villamoson vagy a standon olvasnának széles tömegek. Mégis sokak számára revelációszerű élmény lehet, ahogy a regényben a fiatal Babits szegedi impresszióiból kirajzolódik későbbi, híres Messze...messze... című verse, a bús donnával a barna balkonon, vagy a német szűk utak, hízott polgárok, ó kutak. Vagy éppen a korai, fekete-fehér némafilmek moziélménye alapján írott ifjúkori műve. (Mozgófénykép)

 

És a középső rész? Nos, ez az 1850-ben, az Északi-középhegységben, Tardonán bujdosó Jókai története. Itt ő is magányos. És gyászolja a nemzet nagy szabadságharcának elvesztését, az egész országot, beleértve önmagát is. Még csak készül igazi nagy regényeinek megírására. Gondolatban végigutazza az 1849-es év erdélyi csatatereit. Emlékezik az „izgága Sándorra”, és annak nem kevésbé izgága feleségére, Szendrey Júliára. Természetesen a saját felesége sem hagyható ki, a legendás Laborfalvi Róza, akiről Szilasi leírja a „valóságot” is, meg a „legendát is”.

 

Itt, Jókainál, muszáj tennem egy negatív kritikai megjegyzést a Jókai-kutatóként elhíresült Szilasiról. Hiszen Jókainak van képzőművészeti életműve is. A regényben Jókai Tardonán főleg akvarell tájképek festésével múlatja az időt. És találkozik a gouache technikával. Mivel a Rovás eredendően képzőművészeti társulás, olvasóim közül valószínűleg sokan felszisszennének azon, ahogyan a gouachról a Szilasi-regény beszél. (Én is felszisszentem, pedig nem is vagyok festő – csak hosszú ideje együtt élek egy festővel.) Becsúszott egy eléggé súlyos, hozzáértés hiányából fakadó anakronizmus. Ezt inkább nem részletezem. Ugyanis remélem, hogy ajánlóm nyomán majd sokan elolvassák a regényt.

 

Érdemes elolvasni. Regénynek is jó, ismeretszerzésre is alkalmas. Bár a regényíró – a hiányzó történeti adatok miatt – időnként kénytelen a fantáziájával kiegészíteni a tényeket, azért a tények is kiderülnek mindhárom szerző – Babits, Jókai, Bessenyei – életéről és életművéről. Annál is inkább, mivel a mozaikos szerkesztésben a szerző gyakran váltogatja az idősíkokat. És nyelvi megformáltság szempontjából sem érdektelen a mű.

 

A cím magyarázata pedig a regény utolsó lapján olvasható. A magányról szól – amivel kezdtem is ezt az írást.

 

„A többiekről meg a többiekről tudó énjétől óvatosan elvonatkoztatva a saját buta betűiben néha megtalálhatja azt a mély, sűrű, hallgatag ént, aki mindig türelmesen kivárta, amíg ő másokkal volt.”

 

Szilasi László ezt regényhőseiről írta, de nyilván személyes életének is egy fontos felismerése.

Ha a magány útvesztőjébe jutunk, mi is felismerhetjük ezt az alapvető igazságot.

 

 

 

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :