[kapcsolat]   husken

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Amikor elfogynak a hősök

szerző: mecénás 2011-02-25

 

Amikor elfogynak a hősök

 

Olvasunk, filmet nézünk, színházba járunk. A művelődésen túl katartikus élményeket, azonosulási pontokat keresünk. Vagy megtaláljuk, vagy nem. De mi történik, ha elfogynak a hősök, nincs kivel azonosulni? Míg az élmény megérkezik, addig talán nincs veszve semmi.

 

A Coen testvérek már megint jó mozit kreáltak nekünk. Ők is elkészítették a maguk western adaptációját. Aki a Fargot szereti, annak A félszemű is tetszeni fog. Aki a piff-puff westerneket szereti, meg se próbálja megnézni. Aki hősöket, csodálni való alakokat keres, az se.

Ezután a film után nem fognak Cogburn békebírók szaladgálni az utcán, fél szemüket letakarva. Nem fognak gyerekek szóváltásba keveredni, hogy ki akar La Boeuf és ki Cogburn lenni, mint annak idején, mikor Winnetou és Old Shatterhand kicsinyített másai jöttek velünk szembe, s folytonos vita volt gyerektársaságban, hogy most éppen ki melyik lehet. De a film után nem fognak fiatal titánok kukaháborút sem vívni, képzeletbeli ellenséget pofozni a mozi előtt.

Pedig szerintem jó mozi…

 

Kezdjük a szereplőkkel:

Cogburn békebíró egy kiöregedett, alkoholista, fogyatékos kripli, akinek fanyar, csikorgó humorát még élvezni is lehet. Álom és valóság határán, meg nem értett, szinte kitaszított zseniként tengeti életét, mely tele van mítoszokkal, túlzásokkal, bár a film nagy jelenetében, ha nem is hét, de négy ellenféllel szemben a legenda valósággá válik. Gyeplő a szájban, két kézben két pisztoly, s vágta az ellenségnek. A kiteljesedés elmarad: bár négyből hármat megöl, s a negyedik is végzetes sebet kap, a ló alá szorulva legfeljebb a döntetlenre mentett helyzet semmire sem vigaszt nyújtó lehetősége marad... Már-már groteszk, de szerencsére nem túljátszott a céllövölde, amikor kukoricalepény lövészettel próbálja nagyszerűségét alátámasztani: legalábbis maradnak kétségeink. Jeff Bridges alakítása: a helyzethez legyen szólva, lenyűgöző és meggyőző. Végig hiteles figurát alkot.

 

La Boeuf texasi lovas járőr pillekönnyű alak. Nem is értjük, hogyan tudott eddig életben maradni. Igazi zöldfülű alak, akit töltött fegyverrel a kézben lasszóznak meg lazán, minden erőfeszítés nélkül. Fegyverzete, megjelenése erőt és magabiztosságot sugároz, mely éles helyzetekben semmivé foszlik. Az életmentő lövéssel is sokáig hezitál, mert bár messze van a célpont, de legalább már nem mozog. Aztán persze eldördül… hosszúnak tűnő idő után érkezik meg a találat (hogy valós időben-e? Nem vagyok fegyverszakértő. De legalább pontosnak tűnik, s a halál is jó időben érkezik… nem esik le túl hamar a baba a lóról, és nem is él még akármeddig…). Nem futunk láttára toborzóirodára, hogy lovas járőrök akarunk lenni. Matt Damon eladja a figurát nekünk, de azért nem erre az alakítására lesz büszke.

 

Mattie, a tizennégy éves lány, már nem gyerek, de még nem is nő. Szókimondó, már-már szemtelen, talpraesett, de egyben esendő is. Egyetlen pillanatra merül fel, hogy nő, de azután La Boeuf eloszlatja a pillanatnyi varázst. Megingathatatlannak látszik, kőkemény és sziklaszilárd, akit azután el lehet fenekelni, játszi könnyedséggel földre lehet teperni, ellenállást szinte nem is fejt ki. Akaratos és elszánt, de a fegyverek túl erősek neki. Állandóan elesik a visszarúgó erőtől. Koravénné tette a társadalom, ahol ő a család támasza, esze és mindenese. Ő megy el apját azonosítani, ügyeket (a film folyton business-t használ, néha fáj …) intézni, megküzdeni a felnőttek világával. A marcona felnőttek világában, melyben nincsenek fiatalok (tényleg, hol vannak ők?), hiába lövöldöz, fog rá mindenkire fegyvert, még a rossz emberek is csak a gyereket látják benne, kit bár letepernek és megtipornak, de igazán kegyetlenek nem tudnak lenni vele. Ő meséli el a történetet, apja megbosszulásának történetét. Hailee Steinfeld alakítása tetszik és egy pillanatra sem fordul meg a fejünkben, hogy nő.

A felbukkanó alakok jellegtelenek, bárkik lehetnének, inkább üzenetet, mint személyiséget hordoznak.

 

A film a XIX. század második felében játszódik, valahol az eddig számunkra ismeretlen vadnyugaton (kik azok a csoktó indiánok? Megnyugtatok mindenkit, a film végére sem derül ki.). Coenék korrajza rövid, tömör, de észvesztően pontos. Három rövid jelenettel kivégzi a témát: 1/ az akasztófa alatt az indián nem kapja meg az utolsó szó jogát; 2/ a néger fiú a fehér kereskedőnek szóló üzenésre válaszol: „… a nevét sem ejthetem ki…”; 3/ az indián kereskedő gyermekeinek folyamatos megalázása szó és megtorlás nélkül marad, a gyerekek is rezzenéstelenül veszik tudomásul az ütleget és rúgásokat.

A látvány magával ragadó, a táj szépsége rabul ejti a szemet. Az átúsztatások még kellemesebbé teszik a tájat. S végre egy film, mely nem az unásig látott díszletek között zajlik… Az operatőr végig zseniális. Érezni, hogy élvezi a forgatást, a szabadságot, az alkotás lehetőségét. Csúcspontja látványvilágának a párhuzam a Kis Fekete egyre botladozóbb, haláltusában végződő vágtája és Cogburn éjszakai futásának ábrázolása, mikor csak a csetlő-botló lábakat látjuk vagy az egyre nagyobb kínban torzuló arcokat.

 

Az operatőri munka ellentéte a trükkök világa. A legócskább és legostobább akciófilmek összecsapott, gagyi trükkjeit idéző a csörgőkígyók felébredése és szétmászása (tudjuk, érezzük, hogy valamikor erre is sor kerül, mert a film nem hagy elveszendő szálat: a kígyókról is szó van korábban, téli álmukról és felébreszthető agresszivitásukról. Na de nem így kéne…). De a Coen fivérek nem is ezekkel a trükkökkel hatnak filmjeikben, csak akkor használják, ha másképp nem oldható meg valami látvány.

A zene melankolikus, egyszerű dallam, szinte ismerősen csengnek hangjai, jól illenek a képekhez, a történethez, a mese folyásának sebességéhez.

 

Maga a történet: a tizennégy éves lány apját holmi semmiségért, megölik, olcsó az élet e kitaszítottnak ható világban. A gyilkos vagy meglakol, vagy sem. Senki nem annyira fontos ember, hogy azért megérje a fáradságot a hajsza, az esetleg hasztalan keresés. S ki tudja, nem valahol elkapart ember kihűlt nyomain botorkál-e hasztalan az üldöző? Ebbe a világba csöppen bele a lány, fiús elszántsággal, férfias viselkedéssel, női vonások hangsúlyozása nélkül. De legalább a nagymama mellé fektetik. Kőkeményen megalkuszik mindenkivel, nyelvének nem parancsol, s bosszúra szomjas. Sok nehézség és falba ütközés után sikerül felfogadnia Cogburn békebírót (fejvadászt), hogy keressék meg a gyilkost. Nem mesélem végig a történetet, legyen a látványon túl is miért beülni a moziba.

 

Mintha lenne egy hiba filmben: úgy emlékszem, az üldözött jobb arcán van ismertető jegy, amikor látjuk, akkor meg a balon, de hát ez csak okvetetlenkedés (és nem is bizonyosság, mert még egyszer nem néztem meg, erre kihegyezve …).

 

A mese lassan folyik, de nem unalmasan. Ki lassú világban él, nem válik kapkodó idegbeteggé. Nem Deadwood és nem más nyüzsgő vadnyugati rönkváros, hol mindig mindenki piás, kártyás, olcsó örömök hajszolója, s mint ilyen helyen, sosem nyugszik a fegyver. Nem, Fort Smith nem ilyen hely. Itt még egy-egy nyilvános akasztás, bírósági tárgyalás is valódi népünnepély, borzongásra és ámulásra alkalmas lehetőség. A fegyverek helyett legföljebb ha élcek csatája zajlik. Az angol szójátékos csörtéket a feliratozott magyar szöveg nem mindig adja vissza hűen, szinte nem is értjük, mi benne az ugratás és a nyílt vagy burkolt sértés. Másutt meg igazán ütős feliratozva is a rozsdásan nyikorgó poén. S ha már a feliratozást említettem: nem az alkotók hibája, de ha már télen játszódik a történet, a fehéres-sárgás, háttér nélküli feliratozás az angol nyelvet nem bírók számára időnként szinte olvashatatlan. Még szerencse, hogy kevés olvasnivaló akad. Nem a szavak, a képek nyelvén szövődik a történet.

 

A látványvilágról már ejtettem szót, de nem lehet elégszer leírni, hogy az elhagyatott táj szépségeit mily szépen ragadja meg a kamera. Még az elhagyott kőbánya sivársága is okoz vizuális élvezetet. A tájak egymásba úsztatása, s benne a lovasok mozgatása és többszöröződése külön élmény. Néha olyan érzésem támadt, mintha az üldözők és üldözöttek vetülnének egy képre. Emberek nincsenek, a csoktókat nem látjuk, nem tudunk meg róluk semmit, indiánnal is csak eggyel találkoznak, aki elviszi az akasztott ember holttestét. Üdítő színfolt az öreg gyógyító ember, kinek medvefejes maskarája fantasztikus jelmeztervezői munka, különösen nagyszakállas, ősz fejének keretjéül szolgálva. A naturalista ábrázolásmód sem hiányzik, mint ahogy már azt Ethantől és Joeltől megszoktuk. A kamera előtt levágott ujjak, melyek véresen virítanak az asztalon, szinte párjául szegődnek a Fargo faaprítójából kikandikáló véres lábszárnak. Az akasztott ember levágás utáni zuhanása és földet érése a lány szemszögéből a legmegdöbbentőbb.

 

A meglepetést, a kiszámíthatatlan történések eszközét is jól alkalmazzák. Mikor Mattie a tetőn jár, szinte várjuk a pillanatot, mikor a pala legalábbis eltörik alatta, így eléggé borsóztató pillanat a lába mellett felcsapó lövés zaja és látványa, de a mumifikálódott holttestnél is várjuk, hogy leszakad a megfogott láb, szétesik a hulla, s csak a második pillanatban fogjuk fel, hogy a felhasadó ing alatt az üres hasüregben kígyók alusszák téli álmukat. A sebesülések is élethűen hatnak és véreznek, s az akasztásnál is kéretik a gyengébb idegzetűek részéről a fejek elfordítása. A halál arcába történő pimasz belekacsintás, és dacos életigenlés, ahogy a kunyhó oldalához ültetett, támasztott holtak mintha csak vendégeket várnának, s szemük üvegesedése a befogható távolt kémleli.

 

Az emberek is számkivetettek ezen a helyen, nem látunk szép ruhákat, nincsenek szép arcok (La Boeuf ápoltsága és szépfiúsága idegenül hat ebben a környezetben), ápolt fogak és tisztaság. Nincsenek fiatalok (érdekesség, hogy a moziban sem voltak tizenévesek), nincs jövő reménységét sugalló ártatlanság és jóság, csak vannak a közömbösök, az esendők, a megesettek és a náluk még több hibával megátkozottak, ahogy a második akasztásra váró mondja: „lehet, hogy vannak nálam rosszabb emberek, több bűnnel rendelkezők a bámészkodó tömegben, de a hurok most az én nyakamon van”. Szép házak sincsenek, csak tákolt, összerótt menedékek, de legalább védelmet és meleget kínálnak és persze csalfa reményeket, hisz banditák és gyilkosokra várók lakhatják.

A fények léte és nemléte tovább hangsúlyozza a mondandót és az eseményeket. A virgoncabb, humorforrás jelenetek megvilágítása is élesebb, fénnyel telibb, egyébként inkább félhomály és színtelenség uralkodik, s a tél is ráerősít nyomott érzeteinkre. A hóesés szépsége sem képes feledtetni velünk, hogy hol és miben vagyunk.

 

A film végén nincs katarzis, a „jó” bár győzedelmeskedik, de ki kezébe veszi a bosszú fegyverét, vajon nevezhető-e jónak, s a rossznak beteljesül végzete, de nincs öröm és felszabadulás. A történet is tovább folyik, a bosszúálló is szembenéz a halállal és csak mások pusztulása és görcsös szenvedése hoz neki második életet, mely nyomorékon és egyedül telik. A csapat egy pillanatra sem válik egységgé, érzelmi szálak sem szövődnek, a közös ügy sodorja egymáshoz őket, s e gyenge szövétnek szét is hasad, midőn a küldetés beteljesül.

Nincsenek hősök a filmben, nincsenek azonosulásra alkalmas szerepek, nincsen happy end és nincs nagy találkozás, nincs összeboruló egymásra találás, s nincsen könnyes búcsú sem. A megöregedett, alkoholista túlélő egy vadnyugati show-ban végzi be életét, s még az se teszi nemesebb fényűvé elnyűtt életét, hogy Sitting Bull is hasonlóképp lett nemes indián harcosból olcsó bazári báb.

 

Elfogytak a vadnyugat hősei, nem érdemes több bőrt lehúzni az Earpökről, Karl May hőseiről, s nem érdemes már hozzányúlni a Gojko Mitic alakította figurákhoz sem. A vérszomjas, mindenre és mindenkire fegyverrel rohamozó vérmes indián legendákat is lebontotta az idő. Ki ma filmet akar e témában forgatni, annak maradtak a vadnyugat névtelenül botorkáló, maguk köré legendát szövő túlélők, kiket lehet egy film erejéig szeretni, de példaképpé választani nem. S mégis készülni képesek szerethető filmek. A Coen fivérek opusza szerintem ilyen.

 

S mivel e sorokat az Oscar-díj átadása előtt írom, a tíz jelölésről ejtve pár szót:

1/ Legjobb film: valószínűleg esélytelen A király beszédével szemben.

2/ Legjobb rendezés: szorítok nekik, de szerintem Tom Hooper.

3/ Legjobb férfi főszereplő: Jeff Bridges megérdemelné, de a szépfiúnak (Colin Firth) fogják adni.

4/ Legjobb női mellékszereplő: ennyire nem érzem jónak.

5/ Legjobb adaptált forgatókönyv: a könyvet még nem olvastam, de jó filmet nehéz rosszból készíteni.

6/ Legjobb látvány és díszlet: jajjj, de kígyó…

7/ Legjobb fényképezés: Roger Deakins csodát teremtett!!!

8/ Legjobb jelmez: szerintem esélytelen.

9/ Legjobb hangkeverés: nem kapná érdemtelenül.

10/ Legjobb hangvágás: tetszik.

Összességében: szerintem néhány díjra esélyes, meg is érdemelné, de tudjuk, hogy ez kevés, s a többi film ismeretének hiányában még legekről sem beszélhetek. Érdeklődve várom február 27-ét, és akkor kiderül, mennyire láttam én jól, s mit gondolnak a díjazók.

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: samu e-mail: samuelis@centrum.sk dátum: 2011-03-01
No prob, kívánok még sok ilyen cikket.
név: mecénás e-mail: altimeca@gmail.com dátum: 2011-02-28
Samu, köszönöm a kritikát. Az "unásig megszokott"-ra: amikor az x-edik filmben vágtatnak ugyanazon sziklaképződmények ("unásig látott díszlet") között, már-már egy metropolisban érzem magam, s kezdem nem érteni, miért magányosak a film hősei.
név: oti e-mail: oti@rovas.sk dátum: 2011-02-27
Nagyszerű írás. Érdekes, izgalmas. Szuper. Mecénás, te régóta velünk vagy, maradj is, ha lehet. És írj sokat!
név: samu e-mail: samuelis@centrum.sk dátum: 2011-02-26
Nagyon sok infóval és kétségtelenül szép leírásokkal küldi meg a szerző a cikket. Gratulálok. Egy fontos dolgot azonban helyére szeretnék rakni, ha tovább szeretné mecénás csiszolni a filmkritika mesterségét. Szóval akkor engedelmeddel: téves az az elképzelés, ha van sokezer western, akkor ami pl századiktól készül, az automatikusan rossz, ebből következően nem Coenék voltak annyira ügyesek, hogy ennek ellenére még sikerült egy jó western-t csinálni. Mindettől ugyan teljesen függetlenül lehettek és valóban ügyesek voltak. Kicsit bonyolultan hangzik, én csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy elméleti szempontból minden film felülírja az addigi zsánerhagyományokat, s az ezt érintő rész ezért helytelen. Ezért az "unásig megszokott" -féle kifejezések nem helytállóak. Tökéletes példája ennek a Brokeback Mountain, ami pl egy homoszexuális vonallal adott hozzá a zsánerhez, miközben más műfaji elemek pl az Unforgiven-hez képest teljesen hangsúlytalan. Pedig mind a kettő ugyanannyira western, mint a másik. Tehát a műfaji eszköztár, az műfaji eszköztár, nem pedig megunt elemek, amik ma már nem érdekesek, mert mindenki tudja mi a western. A business-szel sem értem mi a baj. Ettől függetlenül kimerítő cikk. Még egyszer gratula.
név: Cicamica e-mail: agnes37@citromail.hu dátum: 2011-02-25
Azért ez nem semmi hogy egy " egyszerű " ember ilyen kritikát tud írni egy filmről.
Büszke vagyok rá, mert az én PÁROM :-)