[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Andria frizurája - Az írói archívum olvasói öröméről

szerző: Görözdi Judit 2013-04-15

 

Andria frizurája - Az írói archívum olvasói öröméről

 

Szövegvilág.

 

Így nevezzük meg azt az alig megfogható sokszínűséget, ami egy regény olvasása közben megelevenedik. Metsző szél az alkonyi esőben, egy autó reflektorai fénylenek fel, majd egy nő fésüli kontyba a haját különös gonddal, egy házibuli fulladt kipárolgású melege, a háttérből tompa zeneszó... Magunk előtt látjuk Nádas Péter Párhuzamos történetek c. regényének jelenetét, érezzük a bőrünkön a nedves hideget majd az embermeleget, halljuk a fékhangot, ellenőrizzük a frizurát rendező kéz mozdulatait.

 

Az irodalmárok is így hívják, amikor azt vizsgálják, hogy a szövegszerű összetevőkből, a mondatokból, a választott prózapoétikai eljárásokból és elbeszélői kategóriákból miképpen áll össze egy teljesség, s hogy ez a teljesség miféle. Hogy kerek-e vagy töredékes. Hogy pereg-e vagy olykor megállít, hogy elmerengjünk. Hogy kinek a szemével látjuk.

 

A szövegvilág egy köztes univerzum. Kétségtelen, hogy az olvasói befogadásban nyer létet, hiszen – ahogy mondani szokás – a regény csak betűk hosszú sora, míg az olvasó el nem olvassa. Ebben az értelemben a világok legszemélyesebbje, egyéni tapasztalataink és belső kérdéseink élesítik egyik vagy másik kontúrját. De mielőtt túlzott következtetéseket vonnánk le ebből az olvasásesztétikai tézisből, könnyen beláthatjuk, hogy az olvasás során képződő szövegvilágunk mégiscsak határozott írói világteremtés eredménye, olvasói szemlélődésünk, empátiánk, állásfoglalásunk stb. legszemélyesebb változatában sem független attól, hogy a szerző merre és miként vezet. A szerzői „vezetés“ koncepcionális vonatkozásairól az írók műhelynaplóiból, az alkotói problémákat tárgyaló esszéikből kaphatunk képet. A szövegvilág berendezésének és alakításának konkrét megoldásairól, kihívásairól, fázisairól pedig az írói archívumok szolgálnak anyaggal.

 

Ha alkalmunk adódik beletekinteni.

 

Sokáig gondoltam, s tulajdonképpen ma is vallom, hogy a szövegnek önmagáért kell helytállnia, hogy az írói szándéknak a szöveg alapján kell értelmezhetőnek lennie, ebben nem hagyatkozhatunk sem írói életrajzokra, sem írói nyilatkozatokra. Mégis be kell látnom, hogy az írói archívumok anyaga olykor új dimenziót ad hozzá egy-egy konkrét műhöz kötődő olvasatunkhoz.

 

Az írói archívumhoz rendesen nem jut hozzá az olvasó. Az elhunyt írók hagyatékát intézményesen őrzik és gondozzák, csak kutatóknak teszik hozzáférhetővé, ritkábban kerülnek közlésre bizonyos részei (pl. levelezések, műhelynaplók). Az aktív szerzők archívuma pedig nagyjából a dolgozószoba szekrényében van elzárva, különös alkalmakkor kerül csak ki belőle valami. Ilyen különös alkalmat jelentett az a kiállítás, amely a svájci Zug kortárs művészeti múzeumában mutatta be Nádas Péter fotográfusi munkásságát a múlt év őszi hónapjaiban.

 

Az írás sötétkamrájában (In der Dunkelkammer des Schreibens) c. kiállítás középpontjában az író fényképei álltak. Nádas Péter tanult szakmája szerint fényképész, a 60-as évek elején hivatásos fotóriporterként dolgozott, és a fényképezést írói tevékenysége mellett is folytatta. Fotóiból válogatás a Valamennyi fény (1999) c. kötetben jelent meg (külföldön több kötet is), de a Saját halál (2004) c. könyvnek is fontos része a körtefa-sorozatból közzétett fényképészeti anyag. Kiállítást fotóiból „...mit tesz a fény“ címmel legutóbb Budapesten láthattunk a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2012 októbere és 2013 februárja között. A zugi kiállítás, amelynek kurátora Matthias Haldemann mellett maga Nádas volt, szélesebb merítéssel dolgozott, teret adott a modern magyar festészetnek és fényképészet-történetnek is. Egy külön terem mutatta be Nádas Péter írói munkásságát: egyrészt magyar és a legkülönbözőbb nyelvű fordításban megjelent könyveit, másrészt az írói archívumból válogatva a két nagyregényéhez kötődő háttérdokumentumokat.

 

Könyvtári kérőlapok, irodalomjegyzékek, háttértanulmányok és a szövegekben egyértelműen megjelenő vagy látványinspirációt nyújtó képek/reprodukciók. Az Emlékiratok könyvében pl. van egy fejezet (Egy antik faliképre), amely egy freskó leírását (ekphrasziszát) adja, különös hatása a szemléletváltogató értelmezéskülönbségek játékából jön létre. Mennyit kerestem ennek a képleírásnak az eredetijét, hogy a nádasi aspektusváltást a látvánnyal vethessem össze! Csak Zugban, a kiállított dokumentumok között láthattam meg egyik kedvenc Nádas-fejezetem képi eredetijét, pontosabban eredetijeit, hiszen két kép inspirálta a szövegrészt: az egyik (meghatározóbb) alap a Zenélő Pán nimfákkal c. pompeji falikép a nápolyi nemzeti múzeumból, a másik egy Pán-ábrázolás. Nádas Péter elmondása szerint a képeket már korábban is bemutatta a közönségnek egy régebbi kiállításon (erről én maradtam le), de Markója Csilla közlése nyomán az Enigma folyóiratban  (2012/67. szám) legalábbis a pompeji freskó immár bármikor bárki számára fellelhető.

 

Izgalmas dolog szembesülni a sok éve bennünk hordozott szövegvilág konkrét látványeredetijével. Talán mondanom sem kell, hogy a két festett eredeti kép és a bennem élő olvasmánykép egyáltalán nem egyezett. Amiben persze benne a szerző keze is: nem törekedett pontos leírásra, sőt éppenhogy az elcsúszásokkal, az értelmezés elmozdításának a lehetőségeivel, ezek konfrontálásával dolgozott. A képeredetik és a szövegbeli leírásuk összevetése az írói művelet irányára világít rá (hol, hogyan, mifelé mozdult el), a saját olvasatom belső képével való összehasonlításuk pedig személyes világom jellegére. Lám, az archívumbeli dokumentum személyes vonatkozása!

 

Az először 1986-ban megjelent Emlékiratok könyve c. regény kéziratát is tartalmazta a kiállítás, sőt egy kiválasztott szövegrész (a Nincsen tovább c. fejezet eleje) kéziratváltozatait: egy kézzel írt változatot, majd további három írógépi átiratot, amelyek érzékletesen szemléltették a szövegen történő írói munka fázisait. Az első, kézzel írt változat leginkább úgy jellemezhető, hogy a (végső) szövegnek egyfajta váza, amit a többi változat folyamatosan tölt ki, jelentősen kibővítve/megváltoztatva/felcserélve az egyes elemeket. A második (géppel átírt) változat nemcsak az elsőhöz képest más, hanem további kézi beírásokat tartalmaz, amelyek részben (de nem teljesen) visszaköszönnek a harmadik változatban. A harmadik változat mintha a szövegritmussal kezdene dolgozni, ezt folytatja bővítéseivel a negyedik is. És valamennyiben más mondattal kezdődik a fejezetet, mint ahogy a kiadott regény szövegéből, tehát a végső (minimum ötödik) változatból ismerjük, ahol más tekintetből, a kommentátor-elbeszélő személyes hangján indítja majd a szerző. Hogy a megjelent szöveg előtt hány változata volt a kéziratnak (négy-e, mint a zugi kiállításon, vagy több is), nem tudom, mindenesetre  a megjelent szöveg a negyedik kéziratváltozathoz képest ebben a konkrét szövegrészben jelentősen lelassít, amit a történések közé ékelt látványleírásokkal, elbeszélői reflexiókkal hajt végre.

 

Mint mondom, a megjelent szöveg önmagáért való kiállásában bízom, s teoretikusan – úgy hiszem – áll is ez az alapvetés. Sosem gondoltam volna, hogy a kéziratváltozatok egymás után történő olvasása mégis ekkora hatással bírhat. Éppen arra adnak olvasásélmény-beli választ (a különböző változatok különbözőképpen, s ez az élmény legmeglepőbb vonatkozása), amit írásom első felében említettem az írói vezetés kapcsán a szövegvilágbeli olvasói mozgásunk indulópontjáról és ritmusáról, figyelmünk irányáról és intenzitásáról, empátiánk és elfogódottságunk eredetéről.

 

A zugi kiállításon a Nádas Péter irodalmi archívumát bemutató rész másik kiemelt műve a 2005-ben megjelent Párhuzamos történetek c. regénytrilógia volt. A trilógia német kiadása mellé – jelentős művekhez kapcsolódó jó német szokásként – 2012-ben egy kísérőkötet is megjelent Daniel Graf és Delf Schmidt összeállításában Péter Nádas lesen címmel. Ennek nyomán jelent meg magyarul a Csordás Gábor szerkesztette Párhuzamos olvasókönyv (2012), amely többek között dokumentumokat is közzétesz a trilógiához: képeket, olvasmányjegyzéket, az író háttérkutatásait például a nácik fajhigiéniai és -biológiai kísérleteiről fejlődő fiúkon (Lebensborn-program) vagy experimentális célra használt emberszállítmányokról (Knochentransport - csontszállítmány). A zugi kiállítás anyaga részben fedte az írói archívumból publikált dokumentumokat.

 

Másrészt azonban hasonló meglepetéseket rejtett, mint az Emlékiratok könyvéhez kapcsolódó dokumentumok. Például magát a kéziratot: a trilógia egyes kötetei három magas papírtornyot adtak ki, látványnak is lenyűgöző. A kézzel írt első változat ebben az esetben vonalas spirálfüzetbe íródott, a szövegtestet széljegyzetek, olykor képek egészítik ki. Például az Isolde szerelmi haláldalát c. első kötetbeli fejezet nyitóoldala melletti versón egy újságkivágás Ingrid Caven énekesnőről, akinek a haja szolgált mintául a regénybeli zongoratanárnő, Andria egyéni frizurájához, amilyet ráadásul a főhős szerelme, a házibuliba induló Klára is viselt. Erről a szerző a zugi kiállítás egyik kísérőprogramján, a Képek Nádas Péternél c. beszélgetésen mesélt. A kiállított kézirathoz helyi anekdota is fűződik: Nádas Péter számára csupán Zugban derült ki Barbara Klemm német fényképésznő kiállításlátogatása során, hogy a hajdan véletlenszerűen választott magazinfotó éppen a jól ismert kollegina munkája.

 

A beszélgetés egyébként a szövegek mögöttes képeinek a kérdését is érintette: a Párhuzamos történetek esetében ilyen például a Berlinben megtapasztalt alkonyat vöröses fénye, amint a fenyők lombjain tükröződik, ami az ifjú Döhring grunewaldi kirándulását leíró fejezetben kap szövegkontúrokat, majd Walter Leistikow egy festményének tényleges felidézésében. És szó volt azokról a konkrét rajzokról, portrékról, lapkivágatokról is, amelyek a szövegvilág szereplőinek a megrajzolását segítik – ilyen a régi papír húszforintos férfialakja, ami Tuba figurájának szövegben is hivatkozott eredete/mása. Ezek jórészt a kiállítás anyagában is szerepeltek, de fellapozhatók a Párhuzamos olvasókönyv c. kötetben is.

 

Mondjam-e, hogy a berlini alkony vörösét azóta én is látom a Párhuzamos történeteket olvasva? Hogy azóta Ingrid Caven haja képzeletemben azonosítójelként rajzolja körül Andria személyiségének különlegességét és Klára markáns szépségét?

 

„Fekete, hegyes orrú antilopcipőt viselt, hihetetlenül magas sarkakon, s a szőrme alatt egy kereken kivágott, szorosan a testére öntött, dísztelen fekete ruhát (...) Őrületes szőke haja volt az ékszere, amelyet most tényleg egy sosem látott frizurába tett fel (...) Ezt a frizurát biztosan az Andria csinálta meg (...) Honnan veszem, hát onnan veszem, hogy az Andria is ilyen frizurát visel. Ilyen frizurája rajta kívül nincsen senkinek. Még arra is pontosan emlékszem, hogyan csinálják. Mert őszintén szólva nekem is nagyon tetszett az Andria haja. Először is a koponyatetőn fésülik kétfelé.“

 

És vajon hogy tűzik fel?

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :