[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Augusztus Oklahomában

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2012-11-05

 

Augusztus Oklahomában

 

Hogy tetszik? kérdeztem a felvonásszünetben egyik ismerősömet. Hát tetszik, mondta kényszeredetten, csak tudod… túlságosan is kimondanak mindent. 
Nem egy ilyen nézettel találkoztam már bizonyos típusú előadásoknál, a válasz csöppet sem lepett meg. Sokan nem szeretik a színházban azt, ha kiborul a bili, nem szeretnek gyarlóságokkal szembesülni, és családi mocskot látni. Márpedig ebben a családban (ebben a darabban) nem csak egyszer borul ki a bili.

 

A túrócszentmártoni Szlovák Kamaraszínház (Slovenské komorné divadlo) Tracy Letts Augusztus Oklahomában (August na konci Ameriky, eredeti címe August: Osage County) című darabjával látogatott el Kassára. Csaknem egy éve játszották ezt a drámát egy alkalommal Eperjesen is, a lányom – osztályfőnöke, Zuzana Kronerová vendégszerepléséről lévén szó – elvitt magával az előadásra. Tudtam hát, mi fog történni, hogyan fog történni, nem érhettek meglepetésként a szereplők reakciói, sem sorsuk, életük vargabetűi. Mégis elemi erővel hatott. Újra. És ha többször látnám, ismét és ismét felkavarna, és nagyon sokáig ott motoszkálna bennem.

 

Nem valami bonyolult történetet látunk a színpadon Czajlik József rendezésében. Egy öngyilkos apa halálának, halotti torának eseményeit. Családi felbolydulást, feszült idegekkel, cinizmust és megvetést, félelmet és kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot és erőfitogtatást, számos bonyolult viszonyt a tágabb család egyes szereplői közt.

 

Az apa gyengébbre formált figurája (Ján Kožuch) kizárja annak lehetőségét, hogy igazi sajnálatot érezzünk halála felett, de hisz

maga a család sem érez effélét, vagy legalábbis nemigen adja tudtunkra. A problémát inkább az egyedül maradt özvegy képezi, a három felnőtt lány gondolataiban ott motoszkál végig a kérdés: mi legyen ezek után anyával? Anyával, aki beteg, tablettákat szed (ó, nem csupán orvosi javallatra, ez már függőség), füstöl, mint egy gyárkémény a szájrákja ellenére (vagy épp azért), fröcsög belőle a rosszindulat, belemar mindenkibe, és mégis ő az anyánk, aki néha jót is akar nekünk, és magunk mellett szeretne minket tudni.

Csakhogy… csakhogy könnyebb saját esküvőt tervezve elhúzni az ország túlfelébe, ahogy Karen teszi. Könnyebb beletemetkezni az épp felszínre került házassági zavarba, bár fájdalmas belemerülés ez, nincs kiút, válás fenyeget, de a „miért jutottunk idáig” kérdését mégis tisztázni kell, ahogy Barbara tenné, ha a férje hajlandó lenne magyarázatot adni. És vajon szemére vethető-e a legfiatalabb Ivy-nak, aki ezidáig anyja közelében élt, első szóra ugrott, elviselte a szeszélyeit, hogy végre a saját életét akarja élni egy férfival, akivel boldognak érzi magát? Ő már vállalt eleget, legkisebb lévén nem volt kire hagynia a terhes kötelességet. Most menne New Yorkba, a barátjával, akibe őrülten szerelmes, egy negyvenes, csalódott nő kétségbeesett szenvedélyével…

 

Pattanásig feszülnek az idegek. Barbara (Jana Oľhová) jólfésültnek látszó házassága szinte az elején robban, és hamarosan az is kiderül, valamit végletesen elrontott a saját lányával kapcsolatban is. A 15 éves Jean (Miroslava Časová) cigizik, füvezik és kihívóan viselkedik egy leendő nagybácsival szemben – aki persze nincs fából, és nem sok hiányzik egy aktushoz sem  az éj leple alatt a családi fészek kellős közepén. És Barbarának, lévén legidősebb, még a saját elrontott élete mellett az anyja elrontott életét is rendbe kéne hoznia, vagy legalább valami mederbe terelnie, és egyre több kellemetlen feladat terhét rakják a vállára. Nem roppan össze. Csak kihasznál egy adódó alkalmat a menekülésre.

 

Karen (Ľubomíra Krkošková), a középső leány negédes boldogságában már a kezdettől fogva van valami hamis önáltatás. A választott lovagról akkor még nem tudni, hogy az első útjába kerülő kislány bájainak behódol, mégis érezni, mennyire kellemetlen Karen áradozása a nagyszerű emberről épp az apa halotti torának előkészületei közben. Barbara mechanikusan válaszol csak a dicshimnuszokra, ő már a saját házasságán rágódik, nem tud örülni a húga önző és szemellenzős boldogságának, szinte észre sem veszi az egészet.
 

A legkisebbik lány, Ivy (Eva Gašparová) körül minden rendben lehetne.  De nagyon hamar kiderül, a nagy szerelem nem más, mint az elsőfokú unokatestvér, a kicsi Charles, aki nemcsak jóval fiatalabb, hanem enyhén infantilisnek is tartja az egész család, hisz felnőtt létére sem szabadulhatott meg a „kicsi” jelzőtől. Ivy ettől még boldog lehetne, hisz kapcsolatukat mindketten vállalni tudják akár a család ellenében is, gyereket meg már úgysem szülhet egy operáció következményeként.
 

De.

 

De mért tűrje az anya, hogy legfiatalabb csemetéje is kiszálljon az ő hatósugarából, mért tűrje, hogy az boldog legyen, ha ő maga beteg és magányos és nyomorult? Kicsi Charles a testvéred, mondja ki, amit akkorra már tud Barbara és tud a néző is, csak Ivy nem, aki a közléstől a szemünk láttára aszalódik parányivá.
Az anya, Violet rosszindulatú figurájának „visszhangja” a húg, Mattie Fae (Petronela Valentová), akinek megvetését, cinizmusát, fiára irányuló lelki terrorját eleinte nem is értjük. Miért gyűlöli ez a nő annyira a saját fiát? Csak mert kicsi Charles nem egészen az ő elképzelései szerint él, és „még autót se vezet”, és nem vitte valami sokra? Több van emögött, valami elemi, amivel az ember a saját végzetes hibáit gyűlöli, a saját kudarcait, a saját bűntudatát. Hát persze, már meg se lepődünk, hogy Charles nem az apja fia, hanem a sógoré, az elhunyté, akit nem sirat itt tán senki.

 

A férfiak, bár szerepük kisebb, a drámában éppúgy fontosak, akár a nők, és visszafogottságuk nagyon is jellegzetes karaktereket rejt. Bill, Barbara férje (František Výrostko) nem akar magyarázkodni, egyszerűen nem tudja már tovább elviselni a zátonyra futott házasság kínjait. Ő már döntött. Nem jön vissza, akkor sem, ha fiatal szeretőjével mégsem működne a dolog. Ő erős, kíméletlen, ugyanakkor van benne valami nyugalom, lehet rá támaszkodni, ha nagy a baj. Elkísérte a feleségét a családi házba, elkíséri a halottazonosításra is, megtesz mindent, ami egy családapa és férj kötelessége, de érzelmeket, összetartozást már ne várjon tőle senki, mert elég volt.

 

Steve Heidebrecht, a kellemesen gömbölyű, kopasz üzletember (Martin Horňák) az a  kedélyes nagybácsi, aki most csöppent a családba, és igyekszik otthonosan mozogni benne, nem veti meg az élet örömeit, és meglehetősen elmosódott erkölcsi érzékkel rendelkezik. Nem zavartatja magát, ha csöng a telefonja az asztali áldás alatt, szívesen osztozik a marihuánás cigarettán a kiskorú Jeannel, és akkor is lazán tovább játssza Karen lovagjának szerepét, mikor már nyilvánvaló, hogy más nőket sem vet meg. 

 

A kicsi Charlest (Dominik Zaprihač) egyszerre látjuk megalázott, félénk gyereknek és saját értéke tudatában lévő férfinak, attól függően, kivel beszél, kinek a hatása alá kerül éppen. Az erősen domináns, gyűlölködő anya mellett az apa (aki ugye nem is vér szerinti) mindig villámhárító volt, elfogadta kicsi Charlest olyannak, amilyen, de ahhoz, hogy felnőtté, férfivá érjen, Ivy kellett, Ivy szerelme, Ivy megértése. Kicsi Charles már épp szabadulóban lenne a családi béklyókból, és végre teljes életet élhetne. Nem tudni, hogy dönt Ivy. Nem tudni, kicsi Charles megtudja-e valaha is, ki az apja, nem tudni, a szerelmesek elmennek-e New Yorkba, és folytatják-e kapcsolatukat úgy, ahogy eddig. Csak azt tudni, Ivy menekül, el innen, örökre.
 

Az apa-Charlest (Michal Gazdík), aki a fiú mellett állt mindig, és egyfajta játékos cinkosság jellemezte viszonyukat, szintén tudatlanságban hagyjuk a darab végén. De állhatatos szeretete, mellyel a gyereket mindig védte a dühödt anya támadásaival szemben, arra enged következtetni, hogy semmilyen közlés nem változtatna a kicsi Charleshoz fűződő viszonyán, semmilyen szennyes titok nem kisebbíthetné a fiatal férfi iránti szeretetét. Ő az, aki a jót keresi mindenkiben, akinek imájába fűzött megemlékezése a halottról valóban igaz megbecsülést, mély érzelmeket rejt. Ő az, aki csendes, mindig háttérbe húzódik, de ha kell, hatalmas erővel tudja óvni azt, akit a szívébe zárt.

 

De térjünk vissza az özvegyhez, Violethez (Zuzana Kronerová), akinek egyénisége rányomja bélyegét az egész ház légkörére. Violet figuráján sokat lehetne rágódni. Ereje, fullánkjai, szókimondása, gyűlölködése elemi erővel hat. Miért ilyen? Próbáljuk számára a mentséget megtalálni, mert miközben szívből utáljuk a karakterét, van benne valami mégis, ami magával ragad, ami elbűvöl, amire nincs megfelelő szó. Beteg. Gyógyíthatatlan. Fájdalmai vannak. Nehéz gyerekkora volt. Zűrös volt a házassága, és végig tudta, hogy a húga az ő férjétől terhes.  Aki egyébként – mármint az elhunyt – ivott, akár a gödény. Volt három lánya, akik közül kettő csak akkor nyitja rá az ajtót, ha nagy a baj, a harmadik meg most akar elmenni, most, mikor ő egyedül maradt, és egy fizetett háztartási alkalmazott jóindulatára van bízva, egy indián lány, Johnna (Lucia Jašková) személytelen segítőkészségére, valakire, aki idegen. Egykoron volt Violet boldog is, villanásnyi időkre, néha a humora is felszínre kerül, de legtöbbször inkább valami őrült elégedettséget érez, ha családtagjainak fájdalmat okozhat. Miért? Mert beteg? Mert magányos? Mert fél a haláltól? És közben játssza valami elképesztő heroikussággal az erős nő szerepét. Aki semmitől se fél. Aki megvan egyedül. Akinek nincs szüksége semmire. Aki meg meri tenni, hogy nem akadályozza meg a férj öngyilkosságát, pedig módjában állt volna. Aki meg meri tenni, hogy kellemetlen igazságokat vágjon mindenki fejéhez, és végleg elmarjon így maga mellől mindenkit, aki kötelességből talán mégis maradt volna. Mert ő erős. Mert ő kibírja.

 

De mikor elhal az utolsó távozó családtag lépte is, az esendőségnek valami olyan hihetetlen mélységét mutatja meg, hogy a néző torka összeszorul. Itt van ez a szerencsétlen magányos öregasszony egyedül, az indián lány ölben ringatja, dúdol neki, és ő ül ott, akár egy megszeppent kisgyerek, és riadtan ismételgeti, hogy elmentek. Elmentek mind.
A nyárfa körül körben járunk, körben járunk, körben járunk, így múlik el a világunk, így múlik el, énekli az indián lány, aztán sötét lesz. És még hosszú ideig nem merünk tapsolni sem.
 

 

fotó: Braňo Konečný


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :