[kapcsolat]   husken

babamasszázs

 

kit

 

vaskakas

 

Berlin

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Az áhítat szakrális gesztusai a Hajnali részegség tanításában

szerző: Veress Zsuzsa 2010-05-13

 

Az áhítat szakrális gesztusai a Hajnali részegség tanításában


Egy olyan gimnáziumban, ahol az egyik leghíresebb volt diákunk – Jókai – jelmondata áll a homlokzaton: Istennek, Hazának, Tudománynak, szinte szükségszerű, hogy a Hajnali részegség tanítását elsősorban a szakrális gesztusokra hegyezzük ki.

A textussal való megismerkedés előtt a cím mindkét eleme a XIX. sz. végének franciás költészetét asszociálja. Hajnal, átmeneti napszak – ez alapján impresszionista napkelte-leírást várnánk, mint amilyet mondjuk Tóth Árpád Körúti hajnalában vagy Hajnali szerenádjában olvashatunk. Utóbbi annál is inkább eszünkbe juthat, minthogy az egy züllött éjszaka utáni percekről szól. A részegség szó mintha hasonlóra utalna. A fin de siécle mámorkultusza látszik visszaköszönni.
Az első felolvasás után inkább Ady közismert sora („Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze”) jut a diákok eszébe a címről: ’részegség’ nemcsak alkoholtól, hanem vallásos révületből is származhat. Így villan össze a részeg és a révül szó közös töve is. A Kosztolányi-vers címében a főnév konnotációjába belejátszik Rimbaud is, hiszen illuminációról van szó, s a melléknév szintúgy a fény megjelenésére utal.
A költemény részletes elemzése utáni órán meg lehet mutatni a szerző 1907-es keltezésű Álmatlanság című versét, hogy a diákok is felfedezhessék ebben a korai megfogalmazásban a Hajnali részegség előképét. („Kigyúl a kép, fal s ágy a lángözöntől… halkan kinyílik egy aranykapu…”)

Az ebben a versben szereplő „álmos mákvirág” szókapcsolat játékba hozza Morpheust, és a részegség – mámor – morfium jelsor által a kábítószeres utazásokat. Az asszociációk mentén eljuthatunk nemcsak a Kubla Kánig, de a misztikus túlvilági utazásokig, pl. Dantéig és a sámánélményekig.

A Hajnali részegség részletes elemzését szakaszonként végezzük el.
Hogy a vers indítása radikálisan hétköznapi, szinte prózaszerű, a ’te’-hez való odafordulás fecsegős tónusa is megerősíteni látszik.

Kipróbáltan gyanútlan áldozatokon: a rímelés és a metaforák ellenére csak a Logodi utca említésekor kezdett derengeni nekik, hogy nem a saját tegnapi élményemet mesélem…
Másrészt itt érdemes megjegyezni, hogy a néhány évvel korábban keletkezett Ha negyvenéves… című vers még fokozottabban prózai. Ez is a Hajnali részegség előképének tekinthető, csak bármiféle gyónás és feloldozás nélkül.

Pedig egy bizonyos szempontból ez a megszólítás is értelmezhető szakrális gesztusként. A beszélő lénye lényegét érintő megrázó élményéről és ebből származó nagy felismeréséről számol be. Ahhoz kell valaki, hogy ez a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” szituáció feloldható legyen úgy, hogy a vallomás ne veszítsen intimitásából. Az illető nem lehet családtag, nem lakhat vele együtt („ismered a házam… emlékezni tudsz a hálószobámra”). Nem állhat hozzá túl közel: nem tartozhat azok közé, akiknek alvását a szeretet nyelvén a „lágy, álombeli mézek” kifejezéssel illeti. De nem tartozik – természetesen – az idegenek közé sem, akiknek alvását a beszélő „agyvérszegénység”-nek titulálja. Csak így maradhat mindvégig arctalan és néma: a ’te’ egy beavatott kívülálló. A megszólítottnak ez a funkciója emlékeztet a lelkiatya szerepére, ahogy a szituáció a gyónásra – csak persze profanizált változatban.
A szentség beszédhelyzetének ez a világi megfelelője mintegy átértékeli az első két szakasz zsánerszerű, referenciális olvasásra csábító elemeit is. Az első szövegegység zárlatában szerepel – és az egész versben egyedül itt! – a „részeg” szó, a lírai alany sötétben való botorkálásának hasonlataként, s rögtön utána ott áll az ablak, a kitekintés. Itt ismét emlékeztetnék az 1907-es Álmatlanságra, ahol a címmel megjelölt fogalom olyan, némileg módosult tudatállapotot jelent, melynek hatására a lírai alany képzeletében kinyílik egy égi kapu. Másrészt a Hajnali részegség második szakaszában jól látható a többi embertől való elhatárolódás. A ”feldöntve, vakon, vízszintesen, kancsítva, agyvérszegénység” szavak „az emberekre” vonatkoznak. Ezektől az ’ők’-től a beszélőt az különbözteti meg, hogy egyedül ő van ébren. Az álmatlanság átminősül virrasztássá, a vigília nagy erejű és nagy hagyományú toposzává. Az egyedüli virrasztó az, aki nem vak, aki az ablakon át meglátja, hogy a „tárt otthonok” – jelzőjükkel ellentétben – valójában zárt dobozok, ketrecek. De ez csak a látó szem előtt tárul fel, ilyen értelemben illik rájuk a jelző: felfedik magukat, nem takargatnak semmit. Az ébresztőóra képzelt megszólalása az egyes számú általános alanynak (az alvónak) szól. Az ők („az emberek”) – ő („az alvó”) – te („ébredj”) sor elvezet a mi-hez, az azonosuláshoz a totálisan elidegenedett, méltatlan, emberalatti állapottal. Az „otthonunk” szó jelzi, hogy a beszélő önmagát sem vonja ki a sötétség lenti birodalmából.

A Számadás kötetben néhány oldallal előrébb szereplő Otthon és A mi házunk című versek szintén a Hajnali részegség részletes elemzése utáni órán olvashatók fel. A szorongás is, a tárgyi világ rémisztő mivolta is hasonló. „Nézd, itt a portám, itt a kulcsom, itt az asztalom és itt az ágyam… Éjjel a zongora, mint barna medve, fogat vicsorgat fenekedve…”, vagy: „Az ablakunk egy más világra nyílik… Nálunk a tükrök mind-mind kancsalítnak… Elment az élet innen… nincs, ami van és van az, ami nincs…” Az 1907-es Pasztellek között is szerepel olyan darab, a Lefekvés után című, amely hasonló. Még a memento mori jelzése, az óra is szerepel a szövegben: „Sóhajtanak a bútorok ropogva… Az óra ver és félős hangulat nyom…” Az érettségi előtt a „sunt lacrimae rerum”-tól a „kinnfeledt nyugágy”-ig ismét messze visz innen az út… Másfelől, belátható, hogy a Hajnali részegség első szakaszát záró „otthonunk” többes szám első személye régóta érlelődött.

Aki éber tudattal felismeri, hogy az emberi nyomorúságban ő maga is osztozik, az érett meg a csodára.
A csoda a gyerekkor emlékének megidézésével kezdődik. Mint Kosztolányinál mindig, ez jelenti az emberi teljességet, az elveszett édent.

Diákjaim, akiket elviszek a Fiumei úti temetőbe, megrendülten fedezik fel, hogy Kosztolányi sírja is a kisgyermeket idézi fel.

A harmadik szakasz zárásaként ott áll maga a gyerekkor szó, de ezt megelőzően már felvillantotta az anya paplanja és az irkára folyt vízfesték. (Mostan színes tintákról álmodom, A szegény kisgyermek panaszaiból)
A kék szín is lehet a szakralitás jelölője. A keresztény hagyományban az ég és a víz színeként a tisztaságot, az igazságot és a hűséget jelképezi. Az Istenanyát szokás kék köpenyben ábrázolni. Ezek megfelelői a Hajnali részegségben a harmadik szakasz elején az égbolthoz kapcsolt „tiszta” és „hűség” szavak, valamint az anya paplanjának kéksége. A következő szövegegységekben, a bállal kapcsolatban folytatódik ez a sor. A kék először „egy drága, szép nő pazar belépő”-jének színe /Szűz Mária köntösének világi – egyszersmind az anya paplanjának égi megfelelője/, majd ez kapcsolódik a fény, tisztaság, béke szavakhoz, és azonosul a „halovány ég túlvilági kéké”-vel. A Szentháromság színszimbolikájában többnyire a fehér az Atya, a piros a Szentlélek, a kék a Fiú jelképe. A záró szakaszban a lírai alany a szívével dalol /az Úrnak/ az azúrnak. Ez a keleti eredetű szó mintegy a kékség szuperlatívuszát jelenti, és kiválóan alkalmas arra, hogy felidézze a fin de siécle miszticizmusát. Ez visszakapcsol a vers címének ilyen irányú asszociációihoz – így zárva ezt a kört. Az örökkévalósághoz a kéken kívül természetesen az arany szín, és a fény jelentéskörébe tartozó különböző szavak sokasága illik: benne is vannak a versben.
A csillagok motívumát is érdemes megvizsgálni. A szöveg „lélekző” lelküket említi. A helyesírási szabálytól eltérő írásmód csak helyreállította ezzel a figura etymologicával az ige eredeti értelmét, a lélek és a levegő – nyelvünkben ősi örökségként meglévő – kapcsolatát. Ugyanakkor a csillagok – égi szemek azonosítás is nagy hagyománnyal rendelkezik. A versben a lírai alany és a csillagok nézik egymást. A csillagok a kozmikus rend és harmónia végtelen terében mérik az időt – szemben a „keltőóra” mechanikus esetlegességével. Hannibál említése is távlatot nyit az idő végtelenségére, ezzel áll ellentétben az én végessége. Az Ének a semmiről zárlatában Caesar és Napóleon kora ugyanezt a szembenállást jelzi. Ám ott az ember végleges végessége a lényegi állítás, akárcsak a Halotti beszédben. A kötetben az e két költemény között elhelyezett Hajnali részegség is állítja ezt, ám – a másik két verssel ellentétben – mást is állít.
Az égi bál látomása által egy olyan élmény, tapasztalat fogalmazódik meg ékes szavakban, melyről szavakkal voltaképpen nem lehet hírt adni. Csak körülírni lehet. Hogy ki miféle hasonlatokkal táncolja körbe a kifejezhetetlent, az eklatánsan jellemző rá. A homo aestheticusnál sziporkázó, tündökletes szépség szecessziós ízű leírásával találkozunk. Mi más lenne nála a hű és igaz megfelelője, mint a szép?
A Hajnali részegség föld–ég ellentétezése megfelel a siralomvölgy-mennyország évezredes keresztény hagyományának. Hiszen a ketrecbe zárt lentiekéhez képest a látomás egy másik, teljes létből mutat meg valamit. De – hasonlóan minden eddig érintett szakrális mozzanathoz – ez is világiasított változatban. A Bibliában is szerepel égi vendégség.

Bál viszont – ’az élet bálja’, a szecesszióban kiváltképpen kedvelt toposzán kívül – a sátán báljaként lesz ismert a diákok számára, /Bulgakov/ ráadásul Kosztolányiéhoz hasonló nagyvilági változatban – tündöklő szépséggel és „gyémántos donnával”. Innen a boszorkányszombatok felé nyílik ösvény…

„Boldogok, akiket meghív lakomájára Jézus, az Isten báránya.”/Ez a – minden misén elhangzó – mondat a Jelenések könyvében olvasható a mennyországról./ A lakoma mint vendégség szerepel magának Jézusnak a mennyek országáról szóló példabeszédei között is. Máténál királyi menyegzős lakomáról van szó, Márknál és Lukácsnál nem a király, egyszerűen csak „egy ember” hív vendégsereget a menyegzős lakomára. A túlvilági vendégség ószövetségi előképei közül a diákok számára is jól ismert a 23. zsoltár. Ennek második szerkezeti egysége az Isten–ember viszonyt a házigazda és a vendég kapcsolatához hasonlítja. Kosztolányinál égi vendégsereg és glóriás házigazda szerepel ugyan, ám a biblikus túlvilág-szimbolika lényegi elemei: a menyegző és az együtt evés, az asztalközösség logikusan elmaradt, azzal együtt, hogy a meghívás az Úr házába örökre szól.

Ennek pandanja a Szeptemberi áhítat „el-nem-múló vendégsége”, ami itt is a véges, evilági létre vonatkozik. Ebben a versben azonban a beszélő kifejezetten büszkélkedik azzal, hogy nem dadogott „halvány istenekhez hideglelős és reszkető imát”… A tizenkettedik évfolyamon Kosztolányi vendég motívumához kapcsolva bemutatom tanítványaimnak Esterházy Pétert mint pincért .

A mennyei menyegző és az égi bál között ugyanaz a különbség, mint Mária köpenye és a báli belépő között. A Hajnali részegségben olvasható égi bál egy mondén férfi frivol fantáziájának, és egy Hamupipőke-szerű gyermekmesének az /elbűvölő/ összege.

Hasonló a kötetbe nem került, 1910-es keltezésű Hajnali bálteremben című vers – erős csáthos /A varázsló halála/ zamattal.

Nagyjából ezen a ponton szokták tanítványaim megfogalmazni ezt az – egy ideje már körvonalazódó – oxymoron-féleséget: egy ateista istenélménye.
Ez éppen a költemény befejezésében, az átélt tapasztalatot követő reflexióban válik nyilvánvalóvá. A vers harmadik nagy szerkezeti egységében, az utolsó négy rövid szakaszban megszaporodnak az áhítat gesztusai. A Magyar értelmező kéziszótár az áhítat szó következő jelentéseit adja meg: 1. vallásos elmélyülés 2. megilletődéssel párosuló tisztelet, csodálat. A fölvilágolt a titok értelme /misztikus élmény/; és a”szájtátva álltam”… virradatig… bámultam” kifejezések kimerítik az áhítat szó definícióját.
Diákjaink egy része sok kegyes, vallásos irodalmat ismer, mely szövegek felsorolását itt most méltatlannak találnám, annak leszögezését azonban nem, hogy ezek az Istennel való találkozásról szóló történetek éppen ilyen esetekben kapóra jönnek, ugyanis a gyerekek azonnal felismerik, ha hasonló jelenséggel találkoznak. Így meglátják a Köszönöm, köszönöm, köszönömmel – és néhányan Augustinusszal is – közös elemeket. Tehát azt, hogy a szavakkal kifejezhetetlen élmény képekben fogalmazódik meg; hogy a misztikus tapasztalatot az eufória, utána a megrendült és áhítatos életátértékelés, majd a mélységes hála követi. Azt is meg tudják fogalmazni, hogy a beszélő ilyenkor észreveszi, hogy voltaképpen mindig is létezett az, amit ő csak most élt át – s efeletti megbánását és csodálkozását is megfogalmazza.

Tehát Kosztolányinál is: az élmény következménye először a rendkívüli boldogság, majd az életgyónás. Ez a helyzet olyan, mint mikor valaki „a sínek közé esett”, és ezért úgy „lát, ahogy nem látott sose még”. Az éles, új megvilágításban világossá válik, hogy mi fontos, és mi nem az. A beszélő átértékeli az egész életét. A bevezető szövegegységben (amikor is a beszélő végül azonosítja önmagát az emberi nyomorúsággal) a doboz – ketrec – ól motívumsor a rabság képzetét kelti – s ez meg is jelenik ebben a megbánást megfogalmazó szakaszban: „hát te…miféle ringyók rabságába estél”. Ezt kérdi önmagától a beszélő, s a „ringyók” gyűjtőfogalomként bármiféle kedvteléseit jelenti, beleértve még az írást is. („Mily kézirat volt fontosabb tenéked.”) Az önmegszólítás is a lírai alany önmagával való elégedetlenségét, korábbi szerepeivel való azonosulási képtelenségét jelzi. A háromszor ismételt „ötven éve” – „Ötven felé kivetjük önmagunkból / mindazt, ami cifra s szedett-vedett lom / s olyan komor, fönséges lesz a lelkünk, / olyan hideg és kongó, mint a templom.” /Negyven pillanatkép, 34./ -, és a „csak most tűnik szemedbe” ellentét is döbbenetesnek állítja a megvilágosodás iszonyú késői mivoltát. De rögtön utána jön ez a belátás: kegyelem, hogy – ha későn is – egyáltalán megtörtént. A könny a katarzis, a meghajlás pedig a hódolat és hálaadás szakrális gesztusának szó szerinti megfelelője – ezúttal bármiféle világiasítástól mentesen.
Hogy fent is, lent is vendégség van, az szembetűnő. És ez valósággal kínálja a Boldog, szomorú dal zárlatával való összevetést.1917-ben az „e világ”-hoz kapcsolódik a közelre mutató szóval az „itthon vagyok”, s az éghez a távolra mutatóval a „már nem vagyok otthon”.
A Boldog, szomorú dal a létige használata alapján osztható szerkezeti egységekre. A „van” dolgokra, fogalmakra vonatkozik, melyek a beszélő grammatikai birtokai is, a ’nekem van valamim’ szószerkezetben. Ha a beszélő csak akcidenciákkal írható le, szembetaláljuk magunkat a ’birtokolni vagy létezni’ problémával. Hiszen mindvégig a birtoklást jelentő „van” uralja a szöveget, s a létige csak a befejezésben vonatkozik magára a lírai alanyra.  Ennek következménye, összegzése a vers idézett zárlata: az evilágban való itthonlét látszatlétezés csupán, a személy elvesztette harmadik dimenzióját, a magasságot – a valódi létezést.
A Hajnali részegség bevezetése ezt látszik fokozni: a látszatlét lenti birodalma a teljes idegenség. A fenti, teljesebb létezést jelentő bál viszont ellentmondásos. Egyrészt nem hagyható figyelmen kívül, hogy a beszélő nem látja magát a bált. Csak azt, amikor már vége van.  És ebből érti meg, hogy „az égbe minden este bál van”. Látja a lépcsőt, ahol a házigazda búcsúzik, és látja /”künn”/ az előcsarnokot, de beljebb nem lát. Tehát az égi vendégségből mindenestül kimarad: nemcsak nem meghívott vendég, de a vendégség látványától is megfosztatott. Viszont az átélt élmény hatására megfogalmazza a ’köztes lét’ állapotát: nem idegen ezen a világon /mint, mondjuk, Camus hőse/ – de nincs is otthon /mint, mondjuk, Tamási Áron hőse/ – hanem vendég,” itt e világban”. Tehát a költemény beszélője – amint ezt már korábban a ’te’ kapcsán megfogalmaztuk: egy beavatott kívülálló. Ám míg a megszólítottra a szónak abban a hétköznapi értelemben vonatkozik ez, hogy nem illetéktelen, a beszélő közölte vele egy bizalmas titkát – addig a beszélőre a szakrális aktus értelmében vonatkozik. Neki – valamiképpen mégiscsak – megnyílt az ég.

A Hajnali részegség záró szakasza kétszer tartalmazza a „tudom”, és egyszer az „érzem” igét. A „tudom” a Semmire, és az egyén végleges végességére vonatkozik, ahogyan ezt a kötetben előtte Halotti beszéd, és az utána álló Ének a semmiről is tartalmazza. Az „érzem” arra vonatkozik, hogy ’valami, vagy inkább valaki, mégiscsak van’. A Boldog, szomorú dal a létigét csak a zárlatban alkalmazza a lírai alanyra: („vagyok”). A Hajnali részegség ugyanezt múlt időben fogalmazza meg („vendége voltam”), az átélt részleges beavatódás hatására mintegy visszamenőleg átminősíti egész addigi életét. Kupolás szerkezetű a vers, akárcsak az ember élete. Az összegzés-számadás szempontjából az ötven év – különösen a halál közelségében – ugyanolyan fontos, mint a krisztusi harminckettő, vagy a dantei „félút”.

A ’beavatott kívülálló’ oxymoron persze könnyebben megfogalmazható a hit és kétely ambivalens viszonylatában. Itt visszakapcsolunk az ’egy ateista istenélménye’ ellentmondásosságához. A mi iskolánkban a diákok nem tanulnak filozófiát. Hittant tanulnak. Azon belül is kevésbé az elvont dogmatikát, inkább a praktikus apologetikát. Így hát a Hajnali részegség számukra legfeljebb a Deus absconditus – Deus revelatus ellentétével, másfelől a Hiszek hitetlenül Istenben című verssel hozható kapcsolatba. A mondottakból következik, hogy csak annyit éreznek: a közös elem a hit és hitetlenség együttes jelenléte. Azt természetesen meg tudják állapítani, hogy Ady versében a hit kétségbeesett akarásáról van szó, míg Kosztolányinál ez szóba se jöhet. Azt is érzékelik, hogy egészen más ember- és istenkép felől, valamint egészen más filozófiai megközelítés felől jutunk el valami hasonlóhoz: a hit és a hitetlenség drámai viszonyához.

A „hiszek hitetlenül” állapotot a diákok hajlamosak tipikusan modern élményként aposztrofálni – egészen addig, amíg nem juttatom eszükbe, hogy ezt Márk evangéliumában is olvashatták már, a megszállott ifjú apjának megnyilatkozásaként. /Mk 9,24/ Ekkor azonban fontos emberi alapélményként ismerik fel.

Visszakanyarodván bevezető szavaimhoz, olyasmivel szeretném befejezni előadásomat, aminek az irodalomtudományhoz nincs semmi köze, de tanári és emberi mivoltomban engem a leginkább érint. Ezt a tapasztalatomat fontosnak tartom megosztani: a mi gimnáziumunkban a himnuszokat, az Isten–ember viszonyt megfogalmazó verseket, kiemelt figyelemmel kezeljük. Balassitól kezdve Berzsenyi Fohászkodásán át a XX. századi költők /szöveggyűjteményekben nem feltétlenül szereplő/ verseiig sok vallásos – istenes költeménnyel találkoznak diákjaink. És bár Ady mindig megrázza őket, könnyekig ható megrendülést: valódi sírást csak a Hajnali részegség tanításakor tapasztaltam – többször is. Úgy tűnik nekem, ez nemcsak Kosztolányi versének kivételes remekmű mivoltával magyarázható, hanem iskolánk speciális helyzetével is: az intézményes vallásosság keretei között élő fiatalok különlegesen érzékenyek a személyes érintettség megfogalmazására. És valami miatt Kosztolányi ’beavatott kívülállóként’ közvetített vallomását minden másnál hitelesebb híradásként élik meg.
Április 25: Márk napja van a naptárban. A mai napi ige Péter apostoltól származik: „Köszönt titeket Márk, az én fiam”.

 

 

 

Ez az előadás a 2010. április 25-26-án tartott szabadkai Hajnali részegség konferencián hangzott el.


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: cinkos e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-05-20
Hajnali részegség konferencia :))) Ilyenekre én is szívesen járok!
név: Carcasse e-mail: p.lilla15@freemail.hu dátum: 2010-06-01
   nagyon bejön, és sokat segített:)