[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Az antik görög mûvészet II.

szerkesztette: SZABÓ OTTÓ, 2006-01-19

az ErechteionA dórok – akik a hõs Heraklesz leszármazottainak vallották magukat – azt állították, hogy visszajöttek. Visszatértek atyáik földjére, ahonnan régen a iónok ûzték el õket. Pusztítva, rombolva érkeztek, akár a vihar.


kurosz


a ión oszlop


a ión oszlop


a dór oszlop


a korintoszi


kurosz - 

archaikus férfiszobor


koré 

- archaikus nõi szobor


Posszeidón?


kocsihajtó


fogathajtó


versenyzõ


Mürón: Diszkobolosz (római kópia)


Feidiasz alkotása


a Panathené játékok felvonulói - 

Feidiasz


valószinûleg 

Praxitelész-utánzat (római kópia)


Praxitelész: knidoszi Afrodité


a Parthenon 

(klasszikus kor, i.e. V.sz.)


az Akropolisz a Parthenónnal


a Niké templom 

az Akropoliszon


az 

Erechteion


a pergamoni 

oltár rekonstrukciója


a 

dárdavivõ - Polükleitosz alkotása


Megalexandrosz - Lüszipposz 

alkotása


a Laokoon


a szamothrakei 

Niké


Alexandrosz és 

Dárius csatája


falfestmény Pompejibõl - görög szerzõtõl


a gyönyörû rhodoszi Afrodité


a 

tirannus-üldözõk

Mükénét és körülötte lévõ városokat a földig lerombolták; lakói fejvesztve menekültek elõlük – Kisázsia partvidéke felé.
A dórok támadása kikerülte Attikát és Athén is érintetlen maradt.
A iónok vándorlása valószínûleg az achájok megjelenésével kezdõdött, Heraklesz fiai csak betetézték a dolgot. A dórok elfoglalták a Peloponnészoszi-félszigetet, itt alapították legendás városukat, Spártát. A dór-ión ellentétbõl Spárta-Athén ellentét kerekedett hosszú évszázadokra.

A görög kultúra második korszakában – az archaikus korban (i.e. VII.-VI. század) – kialakulnak a városállamok, a poliszok. Csaknem minden poliszra más és más társadalmi berendezkedés lett jellemzõ.
Mindent elülrõl kellett kezdeni a dór betörés után. Maguk a görögök is a saját kultúrájuk kezdetét az elsõ olimpiai játékok idejére teszik – i.e. 776-ra. Vajon miért olyan fontos ez az idõpont? Óriási feszültséget sikerült az adott idõszak államférfiainak feloldaniuk, amikor az istenek szent hegye alatt – hogy ne hulljon a drága görög vér a testvérháborúkban – megrendezték az elsõ harci viadalokat, nem életre-halálra. Azokból a fegyvernemekbõl csináltak sportágakat, amelyeket a háborúkban is alkalmaztak, majd bizonyos szabályok alapján megküzdött egymással Spárta és Athén. Esetleg a szövetségeseik is...

Egészen biztos, hogy Homérosz mûve, az Illiász sem a semmibõl tör elõ elsöprõ erejével, hanem a dór betörést megelõzõ idõszak kultúrájából és fantáziavilágából táplálkozott.
Emberközpontú a görög vallás, a mûvészet és az egész gondolatvilág is. A görögök mondták ki elõször, hogy az ember a mércéje mindennek (Prótagorasz).
Az Olümposzon trónoló Zeusz és az istenek gyakran ellátogattak az emberek közé, részt vesznek ügyes-bajos dolgaikban, harcolnak velük együtt valami nemes ügyért, vagy csak heccbõl is – puszta kedvtelésbõl. A halhatatlan istenek gyakran unatkoznak az örökkévalóságban. Nem ismerik a halált, így a hõsi élet perspektívája sem jelent semmit nekik. Nem ismerik a szeretetet sem igazán, hiszen nem tudnak veszteni. A szeretetet szerelemmel helyettesítik, és mámorral …

Az istenek hierarchiájában Zeusz a legfõbb istenség. Nem õ a világ teremtõje, õ pusztán egy a különbözõ termékenység-istenek közül, aki elfoglalta helyét a távolságtartó Teremtõnek, a Legeslegmagasabbnak. Aki miután megteremtette a világot, a világ dolgait és összefüggéseit, visszavonult. (Érdemes elolvasni Mircea Eliade elmélkedéseit a szentrõl és a profánról, amelyet kivonatosan az "Idõtlen" címû rovatunkban közlünk)
"A legeslegmagasabbhoz" az ember mint olyan nem érhet fel; ez a hely az emberfeletti hatalmaknak és lényeknek van fenntartva, de még õket is irtózatos távolság választja el Tõle. Aki valamilyen szentség lépcsõfokain, a rituális létrán felemelkedik az égbe, az többé már nem ember. Így vagy úgy az istenek világának részesévé válik.
Az égi istent nem az éggel azonosítják, hiszen mint a kozmosz teremtõje, õ teremtette meg az eget is. Ezért nevezik "alkotónak", "mindenhatónak", "úrnak", "legfõbbnek", "atyának". Még a nevének kiejtése is megtilttatott az ember számára.
Már a görögök is körülírták, mint Démiurgoszt (Teremtõ) említették, de nem foglalkoztak Vele különösebben.

Különös jelentõséggel bír viszont Apolló és Dionüszosz kultusza. Apolló a Napisten, minden magasabb szellemi tevékenység istene. Az õ dicsõségét emeli a görög képzõmûvészet minden alkotása. Minden férfiszobor õrá hasonlít, mindgyik mintha a gyermeke lenne.
Az ideális nõi szépség Afrodité, az érzéki szerelem istennõje. Feltûnik viszont egy további istennõ-ábrázolás is – egy hideg, méltóságteljes, érinthetetlen, abszolút szépségé – Vénuszé. Vénusz valószínûleg Nagy Görögországban (Dél-Itália és Szicília) talált rá a görögökre. Általában arról hallani elemzéseket és elmélkedéseket, hogy görög hatásra indult virágzásnak a római kultúra – viszont ez a távolságtartó, fenséges szépség mást bizonyít. Az ilyen jellegû ábrázolás már nem a testi szerelemrõl és a buja vágyakról szól. Ez valami más.

Nagy tévedésben élünk, ha azt hisszük, hogy Vénuszt valaha is ábrázolták meztelenül. Testhez tapadó, nedves ruhában igen, amely nõiességét kétségtelenül kiemeli, sõt hangsúlyozza – de meztelenül a testi szerelem istennõjét, Afroditét ábrázolták. Tévedésbõl ered az az elképzelés is, amely minden nõi aktot, a történelem bármely korszakából, Vénusznak nevez.
Van ám másféle tévedés is, mint például Winckelmann félreértése, amellyel a neoklasszicizmust életre hívta – a görög szobrok nyugodt fehérsége és csendes nagynsága, mint követendõ minta.
A görög szobrok ugyanis nem készültek márványból, de bronzból, fehérek sem voltak, hanem festve voltak, mint az egyiptomi szobrok, és üvegberakású szemeik voltak. Fehérek voltak ellenben a római kópiák, valamint leegyszerûsítettek, mivel másként kell a márványt megmunkálni, mint a nedves agyagot, amely a bronzszobrok alapjául szolgált. Bizony.

A görög szobrászatról talán elmondható az is, hogy minden szobor „A férfit” és „A nõt” ábrázolja.
Gyakran dobálózunk ezzel az abszolút értékkel, hogy „Az ember”. De, ugyan milyen Az ember? – Alacsony, magas, karcsú, kövér, szõke, barna, fekete?…kékszemû, barnaszemû?…fehérbõrû, fekete, kreol…?
Minden egyén más, de valahogy mindenkiben ott lakik az abszolút ember. "Mindannyian rendelkezünk az összes emberi tulajdonsággal, csak egyes tuladonságok jobban elfojtva, mások jobban felfokozva … így vagyunk mindannyian mások".

Az emberrõl szóltak a görög templomok is. Elmondható tehát, hogy a tökéletes emberrõl szólt a vallásuk is. A legkiválóbb tulajdonságokkal rendelkezõrõl. Minden emberi tevékenységet, szakmát, hozzáállást, életvitelt, miheztartást, viselkedést... valamilyen isteni példa képviselt.
Az egyes istenek az általuk képviselt eszme, szakma, hivatás tökélyre fejlesztését tûzték ki a halandók elé. Mindent lehet tökéletesen és a szakma becsületével végezni - még a tolvajlást, rászedést, füllentéseket is. Így akadt náluk még a tolvajoknak is istenük – a szeretetreméltó Hermész. Úgy tõnik 3000 év távolából, hogy a durvaság, a becstelenség, a másoknak kárt okozó hazugság, a csalás és a gyávaság voltak azok a tulajdonságok, melyeket mindenek fölött utáltak.

Dionüszosz a bor és a termékenység istene volt; dallal, tánccal hódoltak neki. A dalok szövegekre épülnek – versekre lényegében; a tánc, a mozgás – a megjelenítés, az eljátszás valójában… - így válik fontossá Dionüszosz a görög tragédia születésénél és válik majd a színjátszás teremtõjévé.

A görög mûvészet e két pólusa minden késõbbi kultúrában fellelhetõ Európában.
Az egyik nagy szaktudáson, a tehetség kimûvelésén alapuló dolog; látható visszafogottság és nyugodt nagyság. Pontos méretek, arányok … rend és tisztaság.
A másik õsi mélységekbõl szakad fel, alig korlátozva, mámorosan és vadul; túlfûtve érzelmekkel. Az egyik racionális gondolkodás, a másik emocionális (talán szentimentális).

A görög kultúra aranykora a klasszikus kor (i.e. V.sz.).
A görög poliszokban, elsõsorban Athénban, a perzsa háborúk után megindult gazdasági és társadalmi fejlõdés a demokrácia hatalomra jutásához vezetett.
Az antik demokrácia értelmében minden szabad embernek egyenlõ jogai voltak.
"A mûvészet is, az istenek ábrázolásáról áttérve, a demokráciát ünnepelte: a görög tragédia a halált, a szobrászat a mezítelen emberi testet – mivel a halálban és a mezítelenségben minden ember egyenlõ..." – Íme, egy újabb félreértés, jelen esetben Will Duranttól, akinek különben nagy tisztelõje vagyok; õ rakott rá arra az útra, amin most már önállóan járok. Durant el volt káprázva az emberi egyenlõség utópiájától, a szabadság, a testvériség gondolatától.

Elméletként mindez jól is hangzik, azonban a gyakorlat bebizonyította, hogy a gazellatöbbség demokráciájában az oroszlán-kisebbségnek esélye sincs a megmaradáshoz. Egy ilyen világban, ahol az egyenlõek dönthetnének, végül a még egyenlõbbek – a legeslegegyenlõbb vezetésével – képviselik a többség véleményét. Aki pedig netán nem értene egyet, arra rábizonyítják, hogy oroszlán. Bizony.

Ugyan hol lenne már a halálban mindenki egyenlõ! Van, aki elalszik és nem kél fel reggelre. Van, akit elevenen nyúznak meg. Van, aki lassan elfelejt élni. Van, akit kihegyezett karóba húznak... Tovább is van, mondjam még? – Inkább hagyom.
Aztán itt van a meztelenség! Vetkõzzünk csak pucérra és álljunk a tükörbe. Egyenlõen szépek vagyunk? – Na, ne már! Akkor meg miért értékeled felül a teremtõt? Miért gyúrod magad, hiszen szép vagy! – Még szebb akarsz lenni..., értem. Ezek szerint te tisztában vagy "a szép" fogalmával!?
Iróniának nevezte Szókratész az efajta kérdezõsködést, amivel sok embert elbizonytalanított, még többet magára haragított. A delfoi jósda papnõje ki is jelentette róla, hogy õ Athénban a legbölcsebb ember. Õ ugyanis már tudja, hogy nem tud semmit, míg a többiek ide még nem értek el... Nem is voltak válaszai, õ csak kérdezgette az okosokat.

Újjáépült Athén, újjáépült a fellegvár is, az Akropolisz.
Athénban gyûltek össze a kor legjelesebb mûvészei, hiszen akadt munka bõven…
Egy-egy kultúra felvirágzása bizony egyenes arányban áll a nagy megrendelésekkel; az elismerés, a hírnév és természetesen az anyagiak lelkesítõ ereje sem mellékes.
E megállapítás tûnhet szentséggyalázásnak is: hiszen a köztudatra jellemzõ az a téveszme, hogy a mûvészet fölötte áll a jelennek. A múltból tanul és a jövõben él. Ezek szerint sem ételre, sem italra, sem megbecsülésre, sem pénzre nincs szüksége. Önpusztító tûz, kényszer; szinte transzcendens kielégülés…

De várjunk csak: ha nincs téma, ha nincs határidõ, ha nincs keret, ami összefogja az egészet – a lélek befelé fordul, a mûvész a saját élményvilágából, elfojtott indulataiból, elhallgatott, soha ki nem mondott vágyaiból, és – gyakran nagyon is sekélyes – mûveltségébõl kezd építkezni. Gyakran puszta dacból is vállalja azt, amit más körülmények között soha nem vállalna. Az õrület határán, borotvaélen táncol, és abból a vízbõl merít, amibõl állat nem inna.

Felébreszti a lelke mélyén szunnyadó, láncra vert állatot.
Ha már elismerés nem jön, büszkén vállalja az el nem ismert lángelme szerepét – méltósággal és önérzetesen. Cinikusan kikerülve a szerencséjét, ami sokszor éppen szembe jön vele az utcán.
Születnek így is nagy dolgok, a zsenialitás a mûvészet eszközeként nagyot alkothat így is. Ez a mûvészet egyik oldala. Expresszivitás, amivel sokan, sokszor visszaélnek.
A másik oldal a nagy, nemes mûalkotások, a lelkesedés, a lángoló hevület, a munka oldala.
Ezen a parton csak az igazán nagyok tudnak megállni. Nincs belemagyarázás, nincs elhitetés, öntelt elzárkózás; nincs a sértett önérzet dacos önajnározása. Nincs szélhámosság.
A hibákból és a torz értékrendszerbõl itt senki sem kreálhat újfajta felfogást. Nem foghatja rá a hiányosságokra, hogy a haladás már túllépett az apró részleteken…

A mûvészet a gazdagság kényszerítõ ereje. A megismerés egyik formája, a transzcendens kinyilatkoztatás egyik eszköze. Konstruktív tevékenység – ha néha rombol, tudja, hogy újat kell építenie.
Ha rombol is, konkrét tervei vannak az újról.
Ha elpusztítja a régit, újat épít. Új értékrendet hoz…

Nem, nem kell szándékosan félreérteni ezt az elmélkedést. Nem a barokkot emelem a szabad mûvésztevékenység elébe. Nem a paloták pompáját emelem az egyszerû szépség elébe.
A mûvészetrõl, mint olyanról beszélek. Az igazi kifejezésrõl, amely nem szabad terep a szélhámosok számára.

De folytassuk a görögökkel, a mûvészi kifejezésmódhoz pedig majd késõbb visszatérünk.

Akárcsak minden kultúrában, a görögöknél is az építészet fogja össze, foglalja keretbe a képzõmûvészetet.
A görög templomokra ugyan jellemzõek a hatalmas, lenyûgözõ méretek, azonban szembetûnõ az arányosságuk. Vajon mihez mérten, vajon milyen mérce szerint épültek? Vajon miért olyanok, amilyenek …
Miért érezzük a transzcendens világ hatását rajtuk? Szépek? Jók? Igazak talán?
Igen.

A dór oszlopok a férfi testarányait szimbolizálják. Erõsek, megbízhatóak. Délcegek, harciasak. Polükleitosz, a híres szobrász állította elénk elõször az ideális emberi test kánonját. Nála a talp mérete az alapegység. A férfiaknál ez az alapegység hatszor fér bele az egész test magasságába. A dór oszlopok aljának átmérõje hatszor fér bele az oszlop magasságába.

Polükleitosz a klasszikus kor, vagyis i.e. az V. század híres szobrásza, dór oszlopcsarnokos templomok pedig már elõtte is épültek… Megfigyelhetõ viszont a különbség. A dór oszlop az archaikus korban is férfit szimbolizál, azonban az oszloptörzs vaskos és tagbaszakadt. A klasszikus kor dór stílusú szentélyeinél viszont már figyelembe vehették az emberi test helyes arányait. Az is lehet, hogy ekkor már a kisportolt emberi testet vették alapul.
Példa rá a Parthenon, amely az athéni Akropolisz ékköve. Az oszloptörzs jóval karcsúbb, mint az archaikus korban. E fantasztikus templom a görög építõmûvészet csúcsát jelenti. Egy kor teljes szellemisége nyert benne kifejezést, összefoglalva a homéroszi kor hõsi életfelfogását, az archaikus kor elképzeléseit és álmait, a klasszikus kor minden addigit felülmúló szellemi nagyságát.

Férfit szimbolizáló templom Athénének szentelve? Érdekes. Több magyarázata lehet, elképzelhetõ, hogy a dór stílus egyszerûsége és méltósága miatt választották. Másrészt Athéné harcos, nem a testiségébe ernyedt nõ. Lehet az is, hogy a timpanont tartó oszlopok szimbolizálják az athéni férfiakat, az erõs és bátor harcosokat, akikre minden harcában támaszkodhat Athéné. A háromszög alakú orompajzs egyébként Posszeidon és Athéné harcát ábrázolta Attika földjéért.
Feidiasz, a klasszikus kor legnagyobb szobrásza készítette a Parthenon összes szobrászati díszítését. A kryzelephantin Athéné-szobrot is, amely a szentély belsejében állott.
Posszeidon és Athéné harca kifejezhette az athéniek dominanciáját a Földközi-tenger medencéjében. Vagyis a tenger legyõzését...
A Parthenon Iktinosz és Kallikratész tervei alapján épült az V.század közepén, a munkálatok vezetésével a kor kiemelkedõ szobrászát, Feidiaszt bízta meg Periklész.

A ión oszlop az asszonyok testarányai szerint volt megtervezve. Itt ugyanúgy a talp mérete az alapegység. Az oszlopfõ díszes – volútákkal díszített.
A ión stílusú épületek közül kiemelkedõen harmonikus az Akropolisz másik szép temploma, az Erechteion. A kariatídák oszlopcsarnoka már nem is oszlopokból áll, hanem szobrokból – az oszlopokat gyönyörûen megmunkált asszony-alakok helyettesítik, akik a fejükön tartják a mennyezetet.

A korinthoszi oszlop a fiatal lányok testarányait idézi. Az oszloptörzs karcsú, kecsesen szép, a fejezet ékes, virágos kosárra emlékeztet. Akantuszlevelek díszítik több sorban, egymás fölött.

Néhány szó még a szobrászatról...
A Napisten, Apolló az ideális férfi. Az összes görög férfiszobor õt ábrázolja. A görög szellemiségre jellemzõ idealizmus a szobrászatban is nemesen egyszerû, kiegyensúlyozott, lelki békérõl tanúskodó, nagyszerû alkotásokat teremtett.
A különféle lelkiállapotok kifejezésének olyan magas fokát érték el, ami többszáz évre követendõ mintát állított Európa elé. A XX. századig a görög mûveltség és mûvészet befolyása alatt élt Európa, kikiáltva magát a szellemi örökség részesének.
A barokk istenábrázolások Zeuszhoz hasonlóvá teszik a keresztény Mindenhatót; Jézus és Apolló szintén nagyon sok közös jelet mutat az ábrázolás területén. (Nagyon érdekes felfedezést tehetünk, ha tollal vagy ceruzával egy Apolló szobor fényképére hosszú hajat, szakállt rajzolunk…)
Tehát, a görög szobrászatra jellemzõ az idealizmus, a kifejezõerõ, jellemzõ továbbá az általánosan érvényes (vagyis objektív) igazság és szépség kifejezése.
Az archaikus kor szobraira még az egyiptomi-mezopotámiai merevség jellemzõ, valamint egy titokzatos földöntúli mosoly, ami a szájak szögletében bujkál – az, amit minden fáraó arcán látni; az, ami Leonardo mestert annyira elkápráztatta és felkavarta – ami a Mona Lisa mosolyában újjászületett.

A klasszikus kor hajnalán az élethûségre törekvés jellemzõ. Mintha élne … mintha mozogna … mintha beszélne …
Azonban az idealizált Apolló és az idealizált Vénusz egyfajta elvonatkoztatást jelent mégis. Az elsõ igény az expresszióra. A görög szobrok ugyanis sokkal többrõl szólnak, mint amennyi a szemnek látható. Ez a lényeges különbség a görög szobrászat és a római szobrászat között.
A görög szobrászat legkiemelkedõbb alakjai:
a híres Feidiasz – aki a csak elbeszélésbõl ismert hatalmas Zeusz szobrot készítette az olümpiai Zeusz templom számára, elefántcsontból és aranyból. Õ az alkotója a Parthenon díszeiként szolgáló mozgamas dombormûdíszeknek, amelyek az athéni polgárokat jelenítik meg a Panathenae ünnepségeken..., a tümpanon dombormû-díszeinek valamint a legendás, 10 m-es Athéné szobornak...

A nagyszerû Polükleitosz két kiemelkedõ alkotása „a dárdavivõ” (Dorüforosz) és a „diadalszalagot homlokára erõsítõ atléta” (Diadúmenosz). A két alkotás proporcióiban tökéletesen arányos, az atléták izomfelépítése lenyûgözõ.
Mozdulataik élethûek, a mozdulatoknál az izmok játéka (összehúzódás, megnyúlás) kiváló. Elõször õ jelentkezik az ún. kontraposzt motívummal – nem feltétlenül járás közben ábrázolja alakjait, hanem nyugalmi állapotban úgy, hogy a test súlya az egyik lábra nehezedik, a másik pedig felszabadulva a súly alól, lazán behajlik. A test tengelye enyhe „S” alakban meghajlik.

Mürónról viszonylag keveset tudunk. A legendás "diszkoszvetõ" (Diszkobolosz) hozta meg számára a halhatatlanságot. A diszkoboloszt nem egy mozdulatban ábrázolta; nem a mozgás egy pillanatában, hanem három fázisra bontotta a mozgást. A mozgás más és más pillanatában van a kéz, a törzs és a láb. Az egész szobor egy megfeszített íjjhoz hasonló.

Praxitelész kiemelkedõ alkotása a „Knidoszi Afrodité”. A szerelem istennõjét, éppen amikor a fürdõbõl kilép, meztelenül ábázolja. És – ez a meztelenség nem önmagában a meztelenség: az istennõ szégyenlõsen kapja bizonyos testrészei elé kezét – eltakarva, amit el lehet. Nem egy másik szobortól ijedt meg, hanem tõlünk, akik nézzük õt… Az örök idõtlenség árad az alkotásból – ugyanúgy fogják ezt érezni a mi késõbbi leszármazottaink is…
Úgy tartják, hogy ez a mûvészettörténet elsõ aktja. Nem csak a meztelen nõi test szépségérõl szól; nem is olyan mint egy mai aktfotó. Egy pornográf fénykép sokkal többet feltár a testbõl – de az a test halott, mûanyag, hiába bámul ránk csábos kihívással… Inkább hasonlít egy falusi disznóvágás bontó-munkálataira, mint mûvészetre. Pedig minden emberi tevékenység lehet mûvészet... Csak hozzáállás és kellõ tisztelet kérdése az egész.
Praxitelész szobra él. Természetesen viselkedik, ahogy általában (objektíve?) minden asszony. Nemcsak akkor, de ma is, és állítani merem, mindig.

Tudom, hogy szubjektíve mindenki másképpen reagál, összefoglalva a dolgokat viszont… azt hiszem, hogy csak a mûalkotások elemzésével tudunk választ találni arra a kérdésre, hogy mi a mûvészet – bár a választ szavakba önteni nem mindig lehet.
A görög kultúra nagy képviselõi társadalmilag megbecsült emberek voltak. A megélhetésük biztosított volt, bár anyagi jólétrõl nem minden esetben beszélhetünk. A lényeg: szabadok voltak. Nem voltak a pénz függésében, mint nagyon sokan a modern Európában.

Pénz … ha nincs – az a baj; ha sok van – az. Mindenképpen az értékrendjük középpontjába kerül a pénz, és leköti figyelmüket. A kirekesztett, "meg-nem-értett" mûvész dacos önelégültségében "csak azért is" olyan dolgokat csinál, hogy megpukkassza környezetét. Botrányosan viselkedik, hogy úgy emelkedjen ki.
Az a mûvész, akinek sok megrendelése van, és veszik a mûveit (és ez itt a lényeg), egyre inkább arra törekszik, hogy vegyék, mint a mézet. Alkalmazkodik a pénz elvárásaihoz és pénzre cseréli a mûalkotást. Mûalkotást? - Errõl sokat lehetne még polemizálni.

A szabadság a mûvészet szabadsága. Témát megszabhatnak, de azon belül a szabad kifejezés jogát nem. Ahogy a reneszánsz nagyja Michelangelo kifejtette: „a szobrot megveheted, a gondolatot nem!”. A nyomor agresszivitást szül, forradalmat; a gazdagság eltompít minden fogékonyságot a változásra. Sem a koldus, sem az üzletember nem képviselheti a mûvészetet magát és nem is értheti. Nem lehetnek célközönség.
– Hogy régen is a gazdag emberek rendelték a képeket...
– Nem egészen. Õk finanszírozták. De az egyház rendelte. Amely a 19. századig a szellemi fejlõdést és a haladást képviselte. A stílusokat, a mûvészetek kibontakozását és továbblépését. A modernet...

I.e. a IV.század elsõ felében Nagy Sándor egyetlen hatalmas birodalommá egyesítette a kisebb államalakulatokban élõ görögséget. Birodalma középpontja Görögország – Hellasz. Fõleg kelet felé terjeszkedett. Legyõzte a perzsákat, ura lett Egyiptomnak és Szíriának, Föníciának és Palesztínának, övé volt Babilon, Suza és Persepolis.
"Gyõztes seregei lándzsái hegyén vitte kultúrát keletre"; a hellenizmust amelyet ráerõszakolt a meghódított területekre. Ez az idõszak a görög kultúra következõ korszaka – a hellén kor.
Nagy Sándor a hellenizmus legnagyobb metropoliszát építette fel Észak-Afrikában: Alexandriát – i.e. 331-ben. Alig egy évtized alatt az egész akkori világ ura lett. Babilon nagymúltú falai alatt, viszonylag korán érte a halál i.e. 323-ban. Halálával birodalma hellén országokra bomlik szét, azonban a hellén kultúra hatása nem szûnt meg, hanem virágzásnak indult.
A III.század – idõszámításunk elõtt – már a dekadencia idõszaka. "Lassú haldoklás – káprázatos még, mint színeiben az õszi táj; borillatú, mint õsszel a szõlõhegyek; gazdag, mint a betakarított termés; nyugodt, mint a vénasszonyok nyara … De közel a tél …
Nyugaton egy nagyon erõs nemzet készülõdik, hogy megkapjon mindent, ami neki jár."



(Az idézetek W. Duranttól vannak, néhány gondolatmenete még átértelmezésekben feltûnhet itt-ott. Mestere hatása alól sosem tud teljesen megszabadulni a tanítvány. Platón sem bírta Szókratész hatása alól kivonni magát; Arisztotelész sem bírt Platónnal, bár tagadta nézeteit.
Mások példája is felhozható a történelmi távlatokból – pl. Freud és Jung – de aki érti a beszédet, annak nincs szüksége rá. Aki meg nem, annak mindegy...)




Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: iván georgina e-mail: iván georgina anna dátum: 2009-02-04
Szerintem jó