[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Az ébredés kockázatai

szerző: Mizser Attila 2010-05-21

 

Az ébredés kockázatai


Az ébredés kockázatai

(Szászi Zoltán:
A felejteni nem tudás gyönyörűsége és szomorúsága
[Gépesített kisremény])

Szászi Zoltán első hosszabb epikai teljesítménye, kísérlete tulajdonképpen túllép az író eddig főleg tárcákat tartalmazó kötetein. Ebben a könyvében egy terjedelmesebb szöveget, dramaturgiai csapásvonalat, ívet próbál rajzolni, feszíteni. Többnyire sikerrel, eredményesen kerülve ki az új terepre tévedés csapdáit és kelepcéit.

A kvázi regény világa, ’reménye’ saját kisarcolt idejében létezik, sokszor a valóság(os), az elképzelt és a megálmodott határán mozogva, s oszcillálva, hol erre, hol arra hágva át a határt. A délutáni szieszta, az álom, a transzcendens, a [kép]zelt, és gyakorta az emlék, a megidézés kap főszerepet ebben a műben, a folyamatos cselekményszál helyett. Pedig az asszociációkra, fragmentumokra épülő, szándékosan megtört cselekmény, a struktúra kiszámítható lesz idővel, a nyelvjáték, a(z) (ön)reflexivitás explicit módon szinte adja, illetve helyenként, nem adja meg magát a szándék eredeti tendenciájának. Minden bizonnyal ez az arányérzék a szerző egyik legnagyobb erénye: a történetet (történeteket) a fragmentumok laza összefűzése révén, sajátos „lebegtetéssel” teszi hozzáférhetővé, amely technika azonban, látszólagos könnyedsége ellenére, igen pontos ritmusérzéket, pontos dramaturgiát igényel.

Mindennek – a történetvezetésnek, a cselekmény kibontásának, sőt a mű poétikai hangoltságának is – az alapja a tulajdonképpeni tapasztalat, a megélés, életszemlélet, visszaemlékezés: a kifejezni-megjeleníteni vágyott elmondhatatlan képzelet. Egyedi, megélt események közvetítésében bővelkedve, amelyek közül egy-egy helyzetet előkészítő mozzanat többször is előbukkan. A képzelet azonban nemcsak tematizáltságában, motivikus értelemben van jelen, hanem egyfajta retorikát is feltételez: az álom, a fantázia, az önreflexivitás szövegszervező elemként van jelen. Van, amikor egy kép, és van, amikor egy retorikai, szerkezeti alakzat ihletettségében. Valamiképp ez az elbeszélői megoldás okoz egy sajátos időszemléletet és időkezelést a műben. És voltaképp ez adja meg szöveg stílusát is. Az álom, emlékezet és valóság határán mozgó szituációk, az enigmatikus, balladisztikus személyek voltaképp a felidézett képek, motívumok köré/közé szerveződnek, a regény világát és a cselekmények rendjét ezért – rendkívül izgalmas módon – nem annyira a kauzalitás, mint inkább az asszociatív, analogikus kapcsolódás határozza meg. Amelyet a retorika lekövet, a fragmentumok nyelvileg a szöveg szintjén ismétlődnek, már-már refrénszerűen. A szerkezet sokszor montázs- vagy mozaikszerű, de szerveződését tekintve, folyamatában modulárisnak is nevezhetnénk.

A kötet feltételezhető főhőse írásban szeretné az emlékeit rögzíteni, ehhez keres, kutat eszközöket. Így jut először el a fotók által generált emlékek továbbírásához, majd a délutáni alvások álmait, álomképeit próbálja felhasználható eszközként kezelni, ezúton generálni a szöveg terének bejátszható felületét. A harmadik személy használata finom utalás az önéletrajziság megidézésére, előhívására egyaránt. A szöveg időnként intenzíven utal ennek a valószínűségére, a megnyilatkozás ilyetén formájára. Talán tartalékai is itt lennének egy lehetséges továbbírásnak.
A szövegek megpróbálnak egy homogén nyelven komponált történetsort felépíteni, de itt-ott törések mentén illeszkednek, szerkezetükre, sorrendiségükre nézve már-már esetlegesnek hatnak. Ez jó esetben, helyenként felszabadítja a szöveget, és az olvasás lehetőségeit. A visszaemlékezések szituálása során tudatosan, vagy kevésbé szándékoltan kétfajta tevékenységet is végez a szerző: a szelektálást és az utólagos értelemadást, kijelölést, determinációt. Ami az olvasót egyre-másra ellentmondásokba sodorja az olvasás folyamán, az az, hogy az elbeszélő mindvégig megkérdőjelezi a szöveg és az alkotó terminusát, státuszát. Lejeune jegyzi meg találóan egy helyen, hogy az önarcképfestő esete talán ez, aki számára az identitás problémája kettős, hisz szerző és modell egy időben. És ez a probléma akkor szűnik meg feltehetőleg, ha lemond annak jelzéséről, hogy adott esetben épp a saját portréjáról van szó.

Szászi Zoltán megálmodott egy könyvet. Erre a könyvre minden potenciál adott is a részéről. Csak ne ébresszék fel idejekorán. Mármint az álmok rögzítése kapcsán. Hiszem, hogy ’nagyreményekre’ hivatott. Aludjunk rá egyet.

(Plectrum, 2009.)


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :