[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Az ellentmondás egyensúlya

szerző: Szabó Gábor 2010-05-11

 

Az ellentmondás egyensúlya

Vízkereszt, vagy amit akartok.
 

Azt mondják, hogy az idők fordulóján az ember átalakul, lehetőséget kapva egy új történethez, amiben mintegy letisztulva építheti újjá a rajta átvonuló – Eget és Földet összekötő – hidat. Sorsa egy tabula rasához válik hasonlatossá, és elkezdődik egy új korszak, ami minőségileg alapvető különbséget mutat az előző időszakhoz képest.

Nemcsak történelmileg vagy kronologikusan kell mindezt elképzelni és megérteni, hanem kozmikusan is, hisz az ember nem csupán az ész szülötte, hanem a természeté is – vagyis a gondolati-intellektuális élet mellett a Földön élve elszakíthatatlan részesei vagyunk egy ciklikus rendszernek, amely évről évre ismétli köreit, körcikkeit. Valahol ez látványosabban, négy felvonásban zajlik, valahol leszűkül ez a játék két hosszabb, egymástól jól elkülöníthető részre.

Azt mondják, hogy az egyes évkörökben is megjelenik a fordulópont minősége, vagyis az évköri eseményekkel párhuzamban az ember, mintegy tükrözve az Eget, a Földön átéli, megéli a természeti változásokat a saját emberi minőségében. S ahogy a természet is megújul, átcsap az újjászületésbe, vagy meg- és elérik, majd felkészül a téli csöndre – sorsában az ember, a maga szellemi síkján végigjárja ugyanezeket a stációkat. Persze mindenki a maga individuális szintjén. A kérdés többek között az, hogy ha van fordulópont – ahol maga a ciklus elkezdődik, avagy befejeződik –, az hová tehető? Lehet, hogy ez a húsvéti időszak (a tavaszi napéjegyenlőség?), vagy a János-nap, vagy karácsony, vagy vízkereszt, vagy amit akartok?

A Komáromi Jókai Színház legutóbbi bemutatója, Willam Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című előadása megpróbál egyféle választ adni a fenti kérdésekre, ám szerencsére nemcsak válaszokkal szolgál, hanem számos kulcskérdést is magába foglal, ami több értelmezési kapu zárját is meg-megzörgeti.

A Valló Péter által jegyzett rendezés több szempontból is izgalmas és sokrétű vállalkozás. Elsősorban a díszlet – aminek megálmodója és tervezője nem más, mint maga a rendező – meghatározó jelenlétére és e darab értelmezésében játszó kulcsszerepére hívnám fel a figyelmet, itt Komáromban.

Maga a konstrukció rendkívül egyszerű. Képzeljünk el, egy hatalmas fémgolyót, amire csapágy-technológiával felerősítettek egy különálló játéksíkot – maga a golyóbis egyébként nem látható, a sík által vetett árnyék miatt – körülbelül fél méter magasságban az eredeti színpad felett, amelyet a hátsó rész felől, szimmetrikus elrendezésben az emelvényeken hidak és pallók kereszteznek, amik lehetővé teszik a járást a színpadra a szufiták mögül és egyben a golyóra helyezett játéksíkra is. Ám ez a látszólag primitívnek tűnő tér egy rendkívül összetett játék lehetőségét rejti magában. Mert amikor ki-be kerülnek az átépítések során a különböző nagyságú és számú ékek e másodlagos színpad alatt, a bekövetkezett térbeli változások különféle vertikális viszonyokat hoznak létre e tér egyes pontjai között. Így a felállított színpad (a színpadon) szimbolikus avagy metafizikai jelleggel ruházódik fel, ami ebben a lecsupaszított térben, időnként rendkívül koncentrált kompozíciókat eredményez. Attól most eltekintenék, hogy ez mennyire indokolt vagy indokolatlan az egyes jelenetekben, vagy az egyes jelenetek egymásra fűzésében. Inkább fordítanám a figyelmet e díszletelem szubsztanciájára, ami talán megoldással szolgálhat az egész darab megértéséhez.

Ez a középpont, amelyen keresztülhalad vertikálisan a tér imaginárius tengelye is. Ez a pont egyben e rendszer egyetlen változatlan, mozdulatlan és állandó pontja is. Körülötte minden más pont helye a térben változó, mozgó és ideiglenes. Vajon mi ez a pont, amely ilyen hatalommal bír a rá helyezett síkon megjelenő szereplőkön? Ami leleplezi és megmutatja az egyes viszonyokat, amelyeket a Gadus Erika által tervezett fekete-fehér jelmezvilág még inkább segíti és nyilvánvalóbbá tesz.

Mi ez a pont? Vagy ki ez a pont?
- Isten?
- Az igazság?
- Logosz?
- A vízkereszt?
- Vagy amit akartok?

Katartikus a játék fináléja, amikor az összes éket eltávolítva a szereplők folyamatosan fellépnek e síkra, és egy rendkívül törékeny egyensúlyi állapotot létrehozva, szinte lebegve a színpad fölött, mintha visszakerültek volna a színdarabot megnyitó hajótörés okozójának víz őselemébe, bár, ami a kapcsolatokat illeti, már teljesen megváltozott felállásban. Itt kiderül valami. A cél nem más, mint ennek a folyamatosan le és fel, jobbra és balra, keresztbe-kasul imbolygó rendszernek az egyensúlyi állapotba való tendálása. Ez egy instabil, ám annál inkább kiegyensúlyozottabb állapot, amikor e játék 360 fokos mérlegének serpenyőjében maguk a darab hősei játsszák el a latot, e finomságértékeket. Ők maguk hozzák létre a shakespeare-i mércét, amelynek mutatója középen áll. Egyensúly a középpont felett, ami változatlan, mozdulatlan és állandó. Ez most már e világ közepe, ami etikailag mértékadóként szolgál Buddhánál vagy Arisztotelésznél. Ez az arany középút. A közép fogalmának jelentése, még akár más nyelvekben is, ekvivalens a békével és a renddel. És itt jutottunk el a második szemponthoz, amelyen keresztül még talán kibontható ez a komáromi vállalkozás. Ez pedig a gemini faktor.

Platón a Lakoma (Symposion) című művében egy rendhagyó és azóta klasszikussá vált emberképet ír le. Szerinte, bár a gondolatait Arisztophanész szájába adja, eredetileg három nem létezett a földön: nők, férfiak és androgünök, akik lényegében egyesítették magukban az előző kettőt. A formájuk mindannyiuknak eléggé szokatlan volt. Négylábú, négykezű, kétfejű lényeket kell elképzelni, akiknek a két teljesen egyforma arcuk egy közös körkörös nyakon foglalt helyet. A két ellenkező oldalon lévő archoz egy koponya tartozott és négy fülük volt. Az egyes párosokat könnyű kikövetkeztetni: férfi-férfi, nő-nő és nő-férfi. „A nemek száma pedig azért három … mert a hím a nap sarjadéka volt, a nő a földdé, a közös nemű pedig a holdé, mert a holdban is van valami mind a kettőből…” (Platón: Lakoma, Telegdi Zsigmond fordításában, 1961). Zeusz ezen emberek gondolkodása és viselkedése miatt szörnyű csapással próbálja megfékezni őket. Kettéhasítja az összes embert, „mint a naspolyát szokás, aszalás előtt” (uo.), és az így szétvágott felek megzavarodnak, de a vágytól átfűtve, lázasan önmaguk keresésébe kezdenek, vagyis az árván maradt másik felükért áhítoznak. Az egységes természet így hasad ketté, és megjelenik az éroszi impulzus, ami motiválja e (fél)embereket egymás felé, hogy újra megtalálhassák az eredeti egységüket.

Ezek szerint mindannyinknak van egy másik fele, ikertestvére, aki valahol a világban szintúgy kutat, keres valakit, hogy visszaállítsa a teremtés rendjét, azáltal, hogy önmagát kiegészítse. Ez az elveszettség, ez az ikerpár motívum jelenik meg szinte az összes szereplő lelkében. Természetesen a legkonkrétabban a Viola (Tar Renáta), Sebastiano (Hajdú László) páros követeli meg ezt. Hiszen maga a mű is eredetileg ikerpárnak tünteti fel őket, bár a rendezői koncepció csupán árnyaltan rajzolja fel azt a fájdalmat, amit csak egy szétszakított ikerpár érezhet, hozzá kell tenni – sokszor a színészi játék sem húzza alá mindezt. Bár az egymásra találás jelenetének igaz és őszinte ölelése a leghitelesebb éroszi gesztus ebben a történetben – sajnos azt is tükrözi, hogy mi minden nem történt meg. Nem mondható el mindez a körülöttük zajló szerelmi csetepatékból kisarjadó szerelmespárokról. Ugyan hajtja őket Érosz a másik felé, félretéve minden szociális vagy szexuális korlátot, és eszeveszetten vagy nyeglén újra meg újra megpróbálkoznak elnyerni a másik kegyeit, többször vakon, olykor a legalantasabb ármányokat sem kerülik ki. Nem érik fel az ikerpár erkölcsi ártatlanságát, van bennük valamiféle tragi-komikum és ügyetlenség, ahogy a sorsuk révbe fut. (A legsikerültebb példa erre a Nemes Büffögh Tóbiás /a kiváló Fabó Tibor/ és Mária /Molnár Xénia/ párosa.)

Ám az értelmezésemben van egy ellentmondás. Ha mindenki a saját felét keresi, mindenki átalakul az idők fordulóján, és letisztulva építheti újjá a rajta átvonuló – Eget és Földet összekötő – hidat, és eszeveszetten vagy nyeglén újra meg újra megpróbálkoznak elnyerni a másik kegyeit, akkor ki a bohóc (Mokos Attila)?  Ki ez a pártatlannak látszó, hiperintelligens és arcátlan figura? Ő a tarot bolondja, aki senkit sem akar megváltani? A megfoghatatlan és elérhetetlen? Az egyetlen szabad? Aki kint van minden rendszeren, mégis otthonosan mozog az emberek világában, és kibeszéli magát a legszorítottabb helyzetekből is. Egy helyütt szófacsarónak nevezi magát, bolond helyett. A darab végén még meg is esküszik, hogy nem bolond. Ha ez igaz, akkor illene őt komolyan venni, mert lehet, hogy ő az esszenciális igazságok kimondója. Ő semmit sem veszíthet. Hisz nincs semmije. Pontosabban szólva nincs afféle egója, amit féltene a kárhozattól, mert ő a rangját ajándékba kapta. Többek között ezért bukik annyira hatalmasat Malvolio (a monológjában oly zseniális Olasz István). A bohóc rangja ajándék, vagyis nem kellett tennie semmit érte, sem jót, sem rosszat. Tudása, helye a teremtésben föntről származik, nem úgy, mint a többieknek, akik örökölték vagy hosszas küzdelmek árán megszerezték azt. Ezt keresztényül úgy hívják, hogy kegyelem. Erkölcsi ellentmondás ez, de Istent nem az emberi racionalitás jellemzi. Mondják, hogy az erkölcs az földi találmány, az Olympuson érvénytelen. De már Arisztotelész szerint is a paradoxon nem más, mint az igazság érzetének előszele.

Talán ő, a bohóc a legbölcsebb kulcs. Aki kinyitja az összes zárat. S talán ő maga Shakespeare, a komédiás, aki újra meghívott minket egy táncra, s rajta, mint sarokszegen imbolyog bizonytalanul a világ színpada, hol fel-felsejlik az emberi rendhez vezető út, de mindig csak töredékesen, amin azért mulatni még lehet.

 

 

(fotó: Dömötör Ede)


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: cinkos e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-05-20
Ez eléggé metafizikusra sikerült, ami nem feltétlen baj, de az elsõ három bekezdés szerintem elég felesleges. A bohóc szerepének a fürkészése a legizgalmasabb az elemzés végén, de érdekesek a billenõszínpadról leírtak is. Végsõ soron nem rossz szöveg! Még talán Keszeg András (Szabó Viktor játssza) említést érdemelt volna, õ olyan zseniális volt a darabban, máig elfog a röhögés, ha rágondolok!