[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Az igazi Kertész

szerző: Mayer Kitti Hanna 2011-11-09

 

Az igazi Kertész

 

Párizs, Winterthur és Berlin után végre Budapestre érkezett az André Kertész életművét bemutató kiállítás. Akár hazatérésről is beszélhetnénk, hiszen mindenki tudja, hogy ez az André valójában Andor volt egykor, és mindaz, amit a huszadik század folyamán a fényképezőgéppel elkövetett, immár a magyar kulturális örökség részét képezi (még akkor is, ha a hagyaték java részét külföldi, elsősorban amerikai gyűjteményekben őrzik). Nem is olyan rég még egy másik, ugyancsak nagy jelentőségű fotográfussal ismerkedhetett meg a magyar közösnég. Akárcsak a Ludwig Múzeumban megrendezett Moholy-Nagy László-kiállítás, a Magyar Nemzeti Múzeumban épp aktuálisan futó Kertész retrospektív is képes újat mondani a kíváncsi nézőnek. „Az év fotókiállítása!” címmel ellátott tárlat nem sztárolja a művészt. Nem elégszik meg a híresebb darabok felvonultatásával, áttekinthető és átfogó képet igyekszik adni André Kertész életéről és munkásságáról. Akik magukat a Kertész életműben járatosnak tartják, azok sem fognak unatkozni: a kiállított műalkotások „itt és most” jellegén túl ugyanis jópár érdekesség őket is meglepheti.

 

Magam sem tudom, melyik csoportba tartozom, nem gondolom, hogy Kertész-szakértő lennék, ugyanakkor korábbról ismertem már fotókat a művésztől. Valahol tehát két tűz között rekedtem, ami nem feltétlenül baj, sőt. Hol egyik, hol másik látogatói attitűdömet öltöttem magamra, mikor a kiállított munkák között sétáltam.

 

A bejáratnál a látogatók magukhoz vehetnek egy-egy nagyítót, az első teremben található fényképek ugyanis annyira aprók, hogy jobbára csak ezzel az eszközzel lehet kényelmesen szemrevételezni őket. Nagyítóval a kezében járkálva az ember rögtön az elfoglalt, a minden részletre kíváncsi kutató bőrébe bújhat: a lencsét a kép elé tartva közelebb kerülhet a látványhoz, mintegy tudatalatt rákényszerülve arra, hogy ne csak felületesen suhanjon át a miniatűr képeken. A kézbe vett nagyító minduntalan rendeltetésszerű használatra kötelezi a tárlatlátogatót, nemcsak a miniatűr felvételek előtt állva, hanem a nagyobb formátumúak esetében is. A néző tehát nemcsak nézelődik, nézeget, hanem egyenesen vizslat, szó szerint górcső alá veszi a képeket. Egy kiállításnál már az első terem döntő jelentőséggel bír, magát az egész tárlat jellegét meghatározhatja. A segédeszköznek szánt nagyító sokkal inkább a figyelem és az érdeklődés generátora, megadja a látogatónak a „kezdő lökést”. Ugyanitt derül ki, hogy a híres „Vízalatti úszó” valójában Kertész öccse, Jenő személyének feleltethető meg (a szomszédos képek is erre utalnak). Az 1920-as „Cirkusz” címet viselő képen egy nekünk háttal álló férfit és nőt látunk, akik feltehetően egy kémlelőnyíláson, a cirkusz deszkáinak repedései között lesik meg az odabenn zajló előadást. Hasonló jelenetet látunk egy másik, 1937-ben készült felvételen: az asszony immár eltűnt, csak egy idősebb bácsi maradt, aki folytatja a kukucskálást – a kép címe: „Vágóhíd.”

 

De nemcsak ezt az egy párhuzamot lelhetjük fel, ha figyelmesek vagyunk. Kertészről és feleségéről, Erzsébetről egy éjszakai felvételt látunk, mely 1920. október 7-én készült, „Lágymányos” címmel. A fényképész és neje vállukat egymásnak vetve néznek a távolba, nekünk háttal, csak a sziluettjük rajzolódik ki a háttér előtt. Ez a forma Kertész jóval későbbi színes polaroidjain tér vissza, akkor már teljesen más kontextusban. A fotográfus két évvel felesége halála után, 1979-ben egy Polaroid SX-70 géppel kezd dolgozni: ezeken a képeken az amerikai ég alatt egy összeboruló szerelmespár üvegből fúvott szobra jelenik meg. Kertész fekete-fehér technikával készült képei sokszor vidámabbnak, vagy legalábbis kevésbé melankolikusnak tűnnek, mint ezek a színes felvételek, melyekből szabályosan sugárzik a bánat, a szomorúság, a magány, a szeretett feleség elvesztése miatt érzett hiány.

 

Érdekes, hogy az ún. „hiány portréja” sorozat mennyivel másabb hiányt közvetít a szemlélő felé. A Párizsban készült felvételek inkább afféle lírikus műteremlátogatások, ahol az alkotó nincs jelen, csak minden más, ami az ő egykori jelenlétét testesíti meg. Mondrian és Léger tárgyait szemlélve fel sem sejlik bennünk a fájdalom vagy akár a szomorúság érzése, inkább úgy érezzük magunkat, mint szerencsés besurranótolvajok, akik nem az otthagyott műtárgyak ellopása végett, hanem magának a meglesés élményének az átélése miatt törnek be a festő műtermébe. Aki azonban nem elégszik meg a kihalt terekkel, megszemlélheti a művészekről készült portrékat: a magyarok közül Tihanyi Lajossal, Zilzer Gyulával, míg a külföldiek közül Alexander Calderrel és Szergej Mihajlovics Eizensteinnel kerülhetünk szembe, többek között.

 

Nyilván a Kertész-szakértők felszisszennek majd tudatlanságomon, de a világért se gondoltam volna, hogy a kiállításon még Ady Endrébe is sikerül belefutnom. Bölöni György 1934-es „Az igazi Ady” című könyvéhez ugyanis nem más készítette a felvételeket, mint maga Kertész. Ez a kötet a költő kedvenc párizsi helyszíneit is bemutatja: többek között láthatjuk itt a Rue de Lévis 92-t, a házat, melynek harmadik emeletén Léda lakott, a Place de Lévis-t, ahol Ady szívesen vett virágot a férjes asszonynak. Sőt a „Párisban járt az ősz” kezdetű vers születésének körülményeit is megismerhetjük: a kéziratos papírlap egy kávéházi terasz asztalán fekszik, egy vizeskancsó mellett.

 

Az érdekességek és párhuzamok sorát folytatva csak annyit mondanék, hogy a sokunk által ismert Rouen városa elsősorban a Monet által megfestett katedrálisnak köszönhetően vált híressé, Kertész egyik felvételén meglepő módon mégsem a templom homlokzatával, hanem egy heverésző leopárddal van szerencsénk találkozni. Aki pedig nem hisz a kémények és tűzlépcsők szépségében, annak nem kell Amerikába repülnie, elég, ha Budapestig utazik.

 

 

André Kertész retrospektív, Magyar Nemzeti Múzeum

2011. szeptember 30. – december 31.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :