Az út elve

Tóth József és Szabó Ottó alkotásaiból nyílt kiállítás Füleken, a Városi Galériában. Kétféle megközelítésben láthatóak ugyanazok a gondolatok. Kétféle iskola, kétféle hozzáállás, kétféle hitvallás, de ugyanazon világkép.

Mindketten a Bibliában keressük a válaszokat, a transzcendenciát kutatjuk kérdéseinkkel, keressük az utat, de nem találjuk.
Abban mindketten megegyezünk, hogy az már eleve jó, ha az ember keresi az igazságot. Van aki a karriert keresi, van aki a pénzt, van aki a hibákat, van aki problémákat ott is, ahol nincsenek. Az utat keresni, miközben az elõbb felsoroltak mellékesek, úgy mondják, felér a kegyelemmel.
Érdekes kifejezés: kegyelmi állapot...
Ki kegyelmez meg kinek és miért? Miféle bûnök terhét kell cipelnünk életünk folyamán? Miért nem dobható le ez a teher? Miért nem tehetõ le ez a kereszt?
- Letehetõ, már hogy ne lenne letehetõ! - Ezt mindketten tudjuk. De az út csak a kereszttel járható. Mert valójában nincs is kitaposott, berajzolt vagy meghatározott út. Az lesz úttá, amit terhünket cipelve kitaposunak magunknak!
Ez itt a lényeg!

Sokan a mások által kitaposott, ösvénnyé szélesedett, jól látható utat választják és eltévednek. Saját út rendeltetett minden egyénnek. Ahhoz viszont, hogy mindezekre rájöjjön, tehetség kell! Beleérzés! Sokan azt hiszik, hogy a rajztudás jelenti a született tehetséget. A hasonlatok rímbe szedésének csodálatos képessége jelenti a tehetséget. Meglátni a szobrot a kõben, érezni a teret a térben, új dimenziókat hozni létre egymás mellett vagy egymáson belül - ez jelenti a tehetséget...
Nem, barátaim. Mindez megtanulható. Az út elvére ráérezni - ez jelenti a tehetséget!

Láttam már sok termékeny alkotót, akik úgy vélték, mások után könnyebb dolguk lesz. Akik látva, hogy az elõttük járókat mi vezette el a hírnévig, azt gondolták, nekik is ezt az utat kell járniuk. Akik festõknek készültek, de mert egy irodalmár akadt követendõ példának, kinek a nyomai jól kivehetõk voltak, költõk lettek...

Láttam már sok termékeny mûvészt, akik egyéni és csak rájuk jellemzõ cselekedetet egész életük alatt nem vittek végbe, pedig ontották az alkotásokat. Akik elásták a tálentumaikat, félve attól, hogy elveszítik. Akik kicsinyhitûek voltak és féltek önmagukat adni. Akik sírtak éjjelente a takaróik alatt, mert azt hitték, így kikönyöröghetõ a gondolat. Akik maguk is tisztában voltak azzal, hogy amit csinálnak nulla, de mégsem hagyták abba. Sõt, teóriákat gyártottak alibiként. Akik alkohollal és kábítószerrel próbálták az ihletet kizsarolni, de aztán elégtek önpusztító tûzben. Akik regényekbõl lesték el a mûvész viselkedési normáit és aztán úgy is viselkedtek. Kalapot hordtak meg hosszú kabátot, és sálat viseltek nyáron. Furcsára nyírták a szakállukat és selyemkendõt tettek az inggallér alá. Akik arca átszellemült volt, mintha elvarázsolták volna õket. Akik nem beszéltek csúnyán és akik direkt csúnyán beszéltek. Akik finomak voltak és távolságtartók és akik botrányt botrányra halmoztak...
Akik eredetinek és egyedinek születtek de hitvány utánzatként haltak meg!

Az út elve...

Mindketten úton vagyunk. Közel egymáshoz, de mégis két különálló világ.
Érdemes megnézni tárlatunkat Füleken. Május elsõ hetéig lesz megtekinthetõ.

Szászi Zoltán: Kettõs megközelítés

Sem a bálványimádók, totemoszlopállítók, aranyborjú szobra elõtt hajlongók, sem a bigottak, elvakultak, megingathatatlanok táborába nem tartozom. Gyermekkorom szakrális élményei:  születés és halál, vetés és aratás, ültetés és betakarítás. Mint a teremtés részese, mint a hatodik napon e világra teremtett ember, helyet kérek a nap alatt. Hajlamos vagyok minden rosszra miként minden jóra. Választás lehetõségét kaptam, nekem kell megbirkóznom vele. Kettõs megközelítés. Két alkotó, Szabó Ottó és Tóth József mondhatni ugyanazon szakrális témára alkotott festményei mutatkoznak be ma Füleken. Két egymástól látszatra különbözõ világ, s mégis, témájuk, gondolkodásmódjuk, a mélyebb összefüggések meglátására adott tehetség, a kéz formát és színt felvinni tudó mozdulataihoz adott felsõbb engedély, a szellem kompaktsága az anyagi világba való átvetítéskor, mindkettõjüknél oly erõs mértékben él és dolgozik, hogy képesek materializálni az isteni sugallatú eszmét. Hitet. Mélyet és igazat, fájót és olykor vitába bocsátkozót, megingót és vaskeményet. Képekrõl beszélni fölösleges. Az alkotás folyamatáról szinte lehetetlen. Nem tudja senki, mikor ecsetet vesz kezébe, mely mozdulata marad meg tökéletes szín, forma, jelentéstartalom formájában ecseten vagy farostlemezen. Azt viszont tudja, dolga van, alkotni kell, festeni, faragni, írni kell, ha értelmét csak sejti, csak remélni tudja is akit az alkotni vágyás és tudás terhével-ajándékával rakott meg a teremtõ. Szakrális festészet ez, lehet, nem glóriás szentek sorát, nem hagyományos értelemben megfogalmazott piétákat, kálváriákat lát a szem. Valami mást. Homályt és éles kontúrokat. Formát és látszólag nonfiguratív elemek tartásában textusokat, színek szimbólumrendszerét, áthatásokat, rezgéseket. Lehet-e, tud-e az ember Istennel kommunikálni? Egymaga képes-e vagy közvetítõkre van szükség? Lehet-e egy életen át igaz és tiszta kapcsolat fenntartását festményben kifejezni? Szakrális festészet. Igen. Szakralitás, de a választott lehetõség, a tudás, a bûn, a megtagadás idején van-e rá befogadó? Bûnösök vagyunk mi akár a többi nép? Szabó Ottó és Tóth József annak a régiónak az alkotói, ahol a léleknek még értéke van, ahol a szellem még nem fulladt bele az anyagiakba. Ahol még van arra remény, hogy nem maradunk bûnösök, nem válunk cinkosokká köztük. Jel – kép – rendszer. Mindekttõjük alkotásaiban ezernyi asszociációs lehetõség, alkalom elmélyülésre, gondolkodásra, létre és a szakralitás jobb megértésére. Befogadhatón, íme, itt, mindenkinek.