[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Bánk bán - az első magyar nemzeti(ségi) opera(előadás)

szerző: Lovas Enikő 2010-11-09

 

Bánk bán - az első magyar nemzeti(ségi) opera(előadás)

 

Áldott emlékű Bohony Ernő tanító bácsi az elmúlt század nyolcvanas éveiben azt vette eszébe, hogy kisvárosi tanító kollégáiból, ha törik, ha szakad szimfonikus zenekart verbuvál. Fel is kereste e célból földrajz-történelem szakos apámat, azzal az ötlettel, hogy legyen a zenekar első hegedűse. Apám megrendülten tiltakozott: „Ernő bátyám, húsz éve nem volt a kezemben hegedű.“ –  Mire Ernő bácsi így szólt, halálkomolyan: „Na, de annál csak jobban hegedülsz, öcsém, mint akinek meg még sose volt hangszer a kezében!“ 

 

Apám nem vitatkozott tovább. Látta, hogy nincs kivel. Viszont a királyhelmeci szimfonikus zenekar ötlete – aligha kizárólag az „első hegedűs“ passzív rezisztenciája miatt – hamvába holt.

 

Párhuzamok és különbözőségek természetén tűnődtem, mikor elvetődtem Dunaszerdahelyre, a Teátrum Színházi Polgári Társulás Bánk bán c. operaelőadására.

A helyszín egyáltalán nem mellékes. Színházi esemény vonatkozásában sosem az. Merthogy az opera – számomra is – leginkább és mindenekelőtt színház. Úgy nézem, úgy veszek (vennék, vettem volna stb.) részt a rituáléban, mint bármi másféle színházééban. Persze, ahhoz előbb tisztázni kellett volna a kérdést: hová vetődtem én el tulajdonképpen? Hol is vagyok? Színházban? Tényleg?

Csak mert egy színházban nincs semmi, ami veszélyesebb volna, nemcsak a nézőre, sokkal inkább intézményi önmagára nézve, mint az önismeret tökéletes hiánya. Mindenekelőtt tehát az érdekelne engem: mit gondolt a Teátrum Színház, ill. mit a Teátrum színháziak saját magukról, amikor a Bánk bánnal kezdtek el „operálni“? Micsoda a Teátrum Színház? És ezzel a Bánk bánnal mit akart?

 

Hogy a nézők minek tartották a történést és az abban résztvevőket, arról részint a szünetben a zavart félrenézések, az előadás mint téma súlyos kerülése, és a végén, a színpadon a szép bocskaiban megjelenő és ott szónokoló, a színházi polgári társulást képviselő elnököt is felállva tapsoló tömeg – (istenem, csak ezt lehetne ilyenkor valahogy megúszni!) – relevánsan beszélt. Tömeggyűlésnek tartották. Olyan tömeggyűlésnek, amelyen mindannyiunkat, akik itt most ilyen szépen egybe´ vagyunk, összeköt a nagy érzés: magyarok vagyunk. Annyira magyarok, hogy annál több se kell a boldogsághoz. Ha időnként ezt el is felejtenénk, egy-egy ilyen este kiválóan alkalmas rá, hogy eszünkbe jutassa: isten, a magyarok istene, midőn az embert teremtette, nálunk tévedett a legkevesebbet. Ezért kell Bánk bánt játszani, de nem ám a klasszikus drámát, a Katonáét – azzal egy valódi színtársulat tán még kezdeni is tudott volna valamit (szoktak tudni) –, hanem mindjárt az operát!

 

Hogy a Teátrum Társulásnak egy opera kiállításához se emberi, se szakmai, se művészi potenciál nem állt rendelkezésre, az nem akadály. Igaz, hogy is állhatott volna? Felvidéki magyar gettónk nem a művészet fellegvára. Pláne nem valamiféle nemzeti kritériumok alapján működő operaművészeté. De hát oda se neki! „Ha isten velünk, kicsoda ellenünk?!“ – olvasom Dráfi Mátyás mint rendező sorait a műsorfüzetben.

Meg lehet ott még olvasni mást is: Rendkívüli idők, rendkívüli teljesítmények címmel Batta György írását, amelyben ez áll: „Aki lát és hall, bizonyára tisztában van vele, hogy manapság történelmi időket él meg mind a magyarság, mind a világ...“ És hogy ennek az egyik bizonyítéka épp a „nemzetünk örökbecsű művének színrevitele“ volna.

 

Hm. Attól eltekintve, hogy úgy vagyok én ezzel a „történelmi idők“ szintagmával, mint Grecsó Krisztián a „történelmi táj“-éval – tudniillik, hogy melyik táj / melyik idő nem az? –, nem gondolnám, hogy annak, hogy ez van, és ilyen van speciel az lenne a bizonyítéka, hogy valamiféle magyar virtusból színre visszük az általunk színrevihetetlent.

Persze mért mondom, hogy lehetetlen, ha egyszer nyilvánvaló tény, hogy a dolog meglett, megtörtént az időben. (Abban, ja! A „történelmiben!“) Megesett az eset, meg biz´ a!

 

Dráfi Mátyásék összeszedtek, akit csak lehetett: profit és amatőrt, nyugalmazott és pályakezdő énekest, prózai színészt, világot járt és falunapi sztárt, névtelen és médiapróbált személyiséget, templomi és színházi énekkart, műkedvelő táncost... A Medveczky Szabolcs által vezetett zenekar viszont tényleg zenekar volt.   

Bár, hogy az előadásnak csaknem a teljes időtartama alatt min röhögtek a kürtösök olyan csillapíthatatlanul, hogy amiatt olykor alig bírták a kürtjeiket megfújni, azzal kapcsolatban azért volnának tippjeim.

(Kérdezem a szórakoztató zeneiparban jártas férjemet, mi visz rá egy profi zenészt arra, hogy méltatlan körülmények közt is vállalja, hogy játsszék? Azt mondja, a pénz. „Ha megfizeted a zenészt, az az előszobádban is eljátszik neked bármit.“) 

 

Amúgy szép, „gerontofil“ előadás volt. A színjátszás ill. az operajátszás legősibb hagyományait másolta.  Színes, köntösök – mindenkié más színű (könnyebb legyen megkülönböztetni kéket a sárgától, piros énekest a zöld énekestől), a díszlet festett függöny és gipszkartonból készült tárgyak csodálatos eklektikussága... Tiborc subáját Kukorica Jancsi is megirigyelhetné... de van itt hordágy a halott Melindának, nyakig érő ravatal a halott Gertrudisznak... Nehéz az ilyet megállni könnyek nélkül. A legembertpróbálóbb pillanat mégis az volt, amikor az énekelni nem tudástól erőlködő Gertrudisz – aki, mint tudjuk, épp magához hivatá Bánkot, annak „szikrát okádó vére éktelen dühében“ – pihegve el-elfutkosott a testes és élemedett korú Bánktól, de hát a nóta végére mégiscsak az van megírva, hogy ő itt a bán gyilkos tőrétől leszúratik, ezért aztán – futkosás felfüggesztve – lemondóan bevárta a nagyurat, és előzékenyen hagyta, hadd döfjön, ha döfni akar.

De ami ennél nagyobb baj volt, nagyobb, mint az anakronisztikus rendezés, az ágálás, a színjátszás tökéletes hiánya, az az, hogy ezen operában fellépő „énekesek“ számára láthatóan gondot okozott az éneklés. 

 

Ha nem olvasom el ezt is a műsorfüzetben, a Melindát éneklő Csonka Zsuzsán kívül senkiről se feltételeztem volna ott, hogy valódi operaénekes.

 

Jellemző, hogy a végén csak Csonka Zsuzsa nem kapott virágot. „Biztosan azért, mert csak nála nem lehetett érteni, hogy mit énekel.“ – jegyezte meg mögöttünk egy „műértő“. Mármint a szöveget.

Hát igen. Itt tartunk.

Azaz még ittebb:

A nézőtér első sorában ültünk a sógornőmmel, pont a zenekari árok fölött. Sógorom jegye pár sorral feljebb szólt. Az első felvonás végén megkérdeztük a nézőtéri szomszédainkat a mellettünk végig üresen maradt szék felől, hogy szabad-e, mert ha igen, akkor esetleg a hozzánk tartozó férfiember átülne ide.

Mire a megkérdezett hölgy értetlenül nézett ránk. „De ez a hely a miénk, kifizettük.“ Elnézést – mondtam –, akkor biztos várnak még ide valakit.“ Mondta, „nem, de kifizettük.“ 

Nem kérdeztem meg, hogy a végén aztán haza is szándékoznak-e vinni azt a kifizetett széket, mert annál jobban szégyelltem a szitut, mindkettőnk helyett.

 

Szóval nemcsak egy szerencsétlen, műkedvelő operaelőadás fáj nekem ebben a történetben.

Mindenekelőtt az alkotók attitűdje az, ami fölött nem tudok napirendre térni.

Mert hogy is volt ez? Egy neves színészember jó hírének, szakmai és emberi hitelének köszönhetően összeszedett egy csapatot, hogy teljesüljön régi vágya: halljon az a szegény, szerencsétlen felvidéki magyar – a legutolsó faluban is – operaelőadást. És mivel amúgy is komoly restanciák mutatkoznak nemzeti érzület dolgában, legyen az az opera ízig-vérig magyar.

A meghívott magyarországi énekesek és zenészek, mint mondják, missziót teljesíteni jöttek ide. A cél: a szegény, Trianont szenvedett országrész – ha másképp nem megy – legalább nemzeti operánk révén, virtuálisan emeltessék be az egyetemes magyar izébe. (Nem most találom ki ezeket, számtalanszor lenyilatkozták.) Hogy milyen végtelen önteltség munkál itt az elhivatottság álorcájában, azt, mint egy kellemetlen viszketést, folyamatosan érzi az ember.

Miközben a hatalmas „elhivatottságból“ készült produkció tulajdonképpen a műfaj megcsúfolása volt. Egy operaparódia.

 

Egyébiránt a nézőtéren ülőkkel kapcsolatban sincsenek illúzióim. Készségesen részt veszünk mindig a botrányban, hogy ha magyar ügyből tereltetik falkába a magyar, attól néhány fokkal mindig magyarabb lesz.

Miközben önmaga identitásának dolgában – tisztelet a kivételnek – többnyire zavart és alibista. Ahhoz a természetes gesztushoz, hogy magyar gyerekét vacillálás nélkül magyar iskolába adja, sajnos egyre ritkábban elég magyar. Lelkifurdalása van attól, ha nem tud olyan jól szlovákul ahhoz, hogy ne tévesszék össze szlovák honfitársaival, és lelkiismeretfurdalása van attól is, hogy hideglelést kap, valahányszor honi politikus szájából nemzeteszmére való hivakozást hall. (Az már más kérdés, hogy ezek a mai politikusok tu. valahol a XIX. század derakán, vagy újabban inkább, ami még rosszabb, a XX. elején ténferegnek.) 

Napi tapasztalatom, hogy a felvidéki magyarnak nemcsak Bánk keservével, de Világossal vagy Araddal, 1956 októberével vagy novemberével sincs érzelmi kapcsolata, és sose tette helyre magában az elmúlt évtizedek történéseit, a saját ill. a családi történeteit se – a kitelepítéseket, a málenykij robotot, a puha diktatúra éveit... meg hát persze a rendszerváltást sem.

Hogy a magyarországi magyar jó példával járna előtte nemzeti önismeret dolgában, az ugye, igen merész állítás volna.

Hogy erre az a megoldás, hogy nosza, alapítsunk polgári társulást, és anyaországbéli segédlettel óbégassuk el színpadon a Bánk bánt...?!

Hát nem tudom.

Persze, ha a felállva, hosszú percekig ütemesen tapsoló tömegre gyúrtunk, akkor ez bejött, a számítások beváltak. 

 

Az Erkel bicentenárium alkalmából a pesti Operaházban nov. 6-án és 7-én az eredeti, Erkel- és Egressy Béni-féle ős-Bánkot adták, Héja Domonkos vezényletével. Egy igazi raritást, azt, amit még nem igazított át a 30-as években Rékai Nándor és Nádasdy Kálmán jótékony keze. (A koncertet az M1 vasárnap késő este közvetítette.)

A Duna Tv-n a Káel Csaba rendezte és Zsigmond Vilmos fényképezte, 2002-ben készült Bánk-film ment. A főbb szerepekben Kiss B. Attilával, Marton Évával, Rost Andreával, Gulyás Dénessel, Kováts Kolossal...

 

Éppenséggel van, volna mire büszkének lennünk.

Bohony bácsi szimfonikus zenekara meg valahogy ma se hiányzott itt senkinek.


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Lovas Enikő e-mail: eniko@nextra.sk dátum: 2011-02-27
Aki ott volt aznap este, hallotta, látta, mi történt a színpadon, Kedves Hübschné Dráfi Anikó.
Megértem az elfogultságát, és sajnálom, ha bármi érzékenységeket sértettem.
Festett függönyt és gipszkartont a színpadon láttam, mint ahogy éneklés közben kvázi fuldokló Gertrudiszt is. És még megannyi mást, amiről beszéltem...
Ha pedig a produkciónak a végén a szép bocskaiban szónokló úriemberhez semmi köze se volt, úgy alighamen a vastaphoz se lehetett a produkciónak semmi köze.
név: tomi e-mail: toto@gmail.com dátum: 2011-02-27
Nekem meg mindegy, hogy hány iskolája van valakinek, ha nem sikerült éppen a produkciója. Ha nekem nem tetszik, akkor az akkor sem fog tetszeni, ha három egyeteme van neki. Ha meg tetszik, akkor az tetszik akkor is, ha a milánói scalaban takarít az illető.   
név: Hübschné Dráfi Anikó e-mail: hübschaniko@gmail.com dátum: 2011-02-27
Szóval nem ártott volna kissé jobban tájékozódni, mielőtt megírta a cikket. Az szóló énekesek közül mindenki profi,akinek van már némi szakmai múltja. Egyedül Kosár Szabolcs (Biberach) kezdő, illetve Dráfi Mátyás színművész nem rendelkezik énekesi diplomával. A cikk írója szerint énekelni nem tudó Gertrudis (Illés Gabriella) például minden évben a Salzburgban lép fel az operettfesztiválon. De hát ez van: Salzburgba jó, Szerdahelyre nem. Vagy itt van például Ottó (Szerdahelyen Derzsi György): ugyanezt a szerepet alakította a Győri Nemzetiben. Ott is biztos úgy szedték valahonnan össze. Sorolhatnám tovább, de nincs értelme.
Meg aztán - ha már egyszer az első sorban ülünk - nem árt kissé jobban kinyitni a szemünket, meg a fülünket. Például a szép bocskaiban megjelenő úriembernek semmi köze nincs a Teátrumhoz. Nem az elnökük.
Mondjuk arra is kíváncsi lennék, hol látott festett függönyt meg gipszkartonból készült tárgyakat.
De hát ez van, ha valaki azért megy valahova, hogy fikázzon.
Mindenestre a cikk nagy tanulsága egy mondatban a következő: Nehéz az élet egy ennyire okos ember számára ennyi hülye közt. Nagyon fájhatott a végén az a vastaps.

http://www.televizio.sk/2010/12/komaromi-teatrum-bank-ban/
név: Görözdi Judit e-mail: gorozdi@nextra.sk dátum: 2010-11-18
Az előadást nem láttam. Viszont a jelenséget, amiről a cikk beszél, ismerem: a szégyenérzetet, a gyomor összeszorulását olyan szereplés kapcsán, amihez nincs is közöm, s így befolyással sem lehettem rá, mégis bele vagyok rángatva. Legyen szó szlovákiai magyar kulturális vagy kisebbségi politikai megnyilvánulásról. Arról, amelyik közönségként a „nektek és értetek vagyok magyar“ rétorikájával morálisan szorít bele a tapsonc szerepébe, morálisan kötelez az együttműködésre. S amelyik ráadásul (lásd a fenti példát) e rétorikával leginkább szakmai felkészületlenségét és igénytelenségét, korlátoltságát leplezeli el. (A többiről – s van erre is számtalan példa – ebben a kontextusban nincs szó.)
Az ilyen moralitással azonban az az alapvető problémám, hogy nem a művészi teljesítménnyel vagy érvekkel akar meggyőzni. Hanem egyszerűen hülyébe vesz. Mint például a cikkbeli előadás a dunaszerdahelyi közönséget.
Bár erre az állótapsos fogadtatásra van egy elméletem. Szerintem kompenzációból fakad. A közönség nem akarja elhinni, hogy azt látta, amit látott, s azt hallotta, amit hallott. Nem akarja elhinni, hogy kijátszották, hogy hülyébe vették, s még fizettetek is vele! Az állótapsolással magát győzködi és lelkesíti ütemesen: mintegy a szégyenérzet ellen.
Nem szeretnék következtetések levonni, így csak mesélem inkább, hogy a magam részéről nem veszem jó néven, ha hülyébe néznek. A Teátrum Színház Bánk bánját például nem véletlenül nem láttam.