[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Bártfa város visszafoglalása 1914 telén (1. rész)

szerző: Pap Krisztián 2014-10-16

 

Bártfa város visszafoglalása 1914 telén (1. rész)

 

Konfliktusok és súrlódások a központi hatalmak hadvezetései között

 

Bevezetés

 

     Az I. világháború kitörésének centenáriuma kapcsán elmondható, hogy van egyfajta kiemelt érdeklődés ezzel a négy és negyed évig húzódó eseménysorral kapcsolatban, amely végül is 100–150 évre eldöntötte, behatárolta Európa, de legsúlyosabban Közép-Európa sorsát, történelmét. Pedig az elmúlt évtizedek nem igazán kedveztek ennek a témának, amelyet a sokkal ,,látványosabb”, jobban dokumentált II. világháború eseménysora is elhomályosított. Inkább a hallgatás volt a jellemző, vagy az elítélő, degradáló hangnem, ami a központi hatalmak szereplését illeti. Azonban a hallgatás is lehet beszédes, hiszen megbolygatva a tényeket, ugyancsak meglepő eredményekhez juthatunk. 

 

     Először is ahhoz, hogy mind Németország, mind az Osztrák-Magyar Monarchia képes volt túlélni az antant hatalmak által jól előkészített hadihelyzetet és az orosz támadásokat az 1914-es évben. A rendkívül válságos ’14-es háborús időszak túlélése pedig azt is megmutatta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia minden bonyolultsága, hiányossága ellenére is igen erős belső kohézióval bír és akadályokat legyűrni képes katonai-politikai vezetéssel rendelkezik, márpedig akadályozó nehézségek jócskán akadtak. Ma már az is világosan látható, hogy az első nagy európai háború legfontosabb, egyben legmozgalmasabb időszaka a Monarchiára nézve az első fél év volt, vagyis 1914 második fele. Ekkor minden hadviselő fél nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy csupán néhány hónapos erőpróbáról lesz szó, s mindenki bízott a saját gyors győzelmében. Az antant fő képviselői talán azért bizakodtak ebben, mert valóban óriási, több évtizedes politikai-katonai előkészületeket végeztek Németország és Ausztria-Magyarország növekvő gazdaság-politikai hatalmának szétzúzása érdekében. Az antant tudatos háborús készülődéséhez talán elég azt a tényt megemlíteni, hogy a 40 milliós Franciaország 1914 júliusa végén, augusztusa elején 1,5 millió emberrel többet mozgósított és szerelt föl elsőrangúan, mint az 52 milliós Monarchia.1 De a nyílt színen zajló megegyezések (Entente-cordiale) mögött még ott zajlottak a ,,titkos diplomácia” eszköztára által nyújtott módszerek, amely állandó egyeztetéseket, pénzügyi támogatások megszervezését, fegyvervásárlásokat és katonai tanácsadók közvetítését jelentette. 

 

     A német birodalmi és az osztrák-magyar vezérkarok együttműködését számtalan tényező nehezítette, amelyek viszont az antant vezérkarnál nem merültek föl, nem merülhettek föl, mint például a közös főparancsnokság, amely a hadműveleteket és az erőforrásokat összehangolta volna. Ezen hiányosságokból következő problémák természetesen elsősorban a keleti fronton jelentkeztek, amely a Moltke-i2 szemlélet szerint másodrendű volt a nyugatival szemben, de később az olasz harctéren is megnyilvánultak. Ennek a szemléletnek a téves volta a harcok kirobbanását követő másfél-két hónap multával bebizonyosodott, de az új német vezérkari főnök Erich Falkenhayn3 is elődje felfogását követte, és idővel csak a kényszer, valamint a komoly tekintélyt szerző Paul Hindenburg4 hatására változtatott némileg hozzáállásán. A megmerevedett, állásháborúba fulladt nyugati-front mindkét oldal számára áttörhetetlennek bizonyult, miközben keleten több jelentős győzelem (és kisebb arányú, bár fájó vereség) születik. A keleti front tehát jóval képlékenyebb, az osztrák-magyar tisztikar által ,,gumiháborúnak”-nak5 is mondatott a korai hadműveletek állandó és gyakran áttekinthetetlen hullámzása nyomán, ahol viszont éppen a mozgó háború miatt még jelentős változást lehet(ne) elérni, mert az oroszok túlerejük ellenére is sorozatosan megverhetőnek bizonyulnak.

 

     Az Osztrák-Magyar Monarchia vezérkari főnöke Conrad von Hötzendorf6 aktív részvételt volt kénytelen vállalni a keleti front eseményeiben, mivel erre kötelezte az ifjabb Moltkéval a világháború kitörése előtt tett kizárólag szóbeli megegyezés, amely arra vonatkozott, hogy monarchia hadereje maximum ,,hat hét”-nyi időre magára vonja, leköti az oroszokat, amíg a német haderő nyugaton legyűri az ellenséges szövetségeseket és ezt követően keletre fordulnak. Ezt a vállalását Conrad azon feltétezésére alapozta, hogy az oroszoknak azok hagyományos lomhasága miatt ennyi időt adott a túlerejüknek nyugati határukon történő felvonultatására, ami óriási tévedése volt7, mert azt ugyan tudta, hogy az oroszoknak az áprilisi hadgyakorlatuk óta fegyverben maradt nem egy hadosztálya8, de a jól kiépített orosz-lengyelországi vasúthálózat, egyéb más tényezők mellett, úgy látszik elkerülte a figyelmét. Az említett német vállalás nemhogy hat hét alatt, de közel három háborús év alatt sem teljesült egészében, hiszen a nyugati front erőltetése sosem szűnt meg a német nagyvezérkar részéről. A szóbeli ígérgetések tehát megbosszulták magukat, mivel Conradnak semmilyen írásos garancia nem volt a kezében, amellyel a német szövetségest kötelezni lehetett volna vállalásának teljesítésére. De Conrad kezdetben ezen megállapodás értelmében használta fel a rendelkezésére álló haderőt, amely így öt hónap alatt négy nagy hadjáratot9 indított, hogy a támadó orosz seregeket magára vonva leköthesse, illetve azért, hogy lehetőség szerint legyőzhesse azokat. 

 

     Conradnak több nehézséggel kellett megküzdenie, hogy vállalt feladatát végrehajthassa. Először is egy számszerűleg kisebb haderővel kellett az ellenfelet magára vonnia, s ez a feladat érthetően óriási vérveszteségekkel járt. A nehézségeket fokozta, hogy a már megindult szerbiai hadjárat miatt nem rendelkezhetett a monarchia teljes haderejével, mivel már három hadsereg állomásozott a szerb határon, a 6. (Potiorek), az 5. (Liborius) és a 2. (Böhm-Ermolli) hadsereg, amikor az orosz csapatok megindulása nyilvánvalóvá vált. Conrad mindössze tanácsokat fogalmazhatott meg ebben a kérdésben. A haderő döntő többségét északra kellett volna átirányítani, ez azonban csak kisebb részben sikerült, mivel csupán az osztrák-magyar 2. hadsereget vonták el augusztus végén, azt sem egyszerre. Szerbia kapcsán is történtek érdekes véleménykülönbségek, súrlódások a Monarchia vezetésén belül, de a német szövetségessel is, ezért témánk szempontjából érdemes azokat áttekinteni röviden. /folytatjuk/

 

Forrás: Valóság, 2014. augusztus

 

1/ A 3 800 000 franciával szemben a Monarchia csupán 2 300 000 katonát mozgósított. A franciák 1914 nyarán 1,8 millió katonát tudtak kiállítani, majdnem annyit, mint a németek, szemben a Monarchiával, amely csupán 1,4 milliót. Erre a tényre Henry Pozzi hívta fel a figyelmet A századunk bűnösei c. könyvében (In.: Püski 1936-os hasonmás kiadása, évszám megjelölés nélkül. 69. o.) De a magas fokú harckészültségüket mutatja az is, hogy a francia állam az ,,állomány tekintetében elment teljesítőképessége legvégső határáig; fegyverfogható ifjúságának 80%-át képzete ki katonai szolgálatra. A hadsereg további szaporítása ezek után már csak a bennszülöttekből álló gyarmati hadsereg felállítása és fejlesztése által volt lehetséges és meg is történt, úgyhogy a francia hadsereg már jóval a világháború kitörése előtt bármely pillanatban harcra kész volt.” (In.: Az I. Világháború (1914–1918) Szerkeszti és kiadja: A M. Kir. Hadtörténelmi levéltár (továbbiakban: HTL), Bp. 1928-1942. 62. o.) 

2/ Helmuth von Moltke (1848–1916) tábornagy, 1906-tól 1914-ig, a német haderő vezérkari főnöke, aki ,,a marnei kudarc után betegségre való hivatkozással nyugdíjazását kérte.” (In.: Magyarország az első világháborúban. Lexikon. Szerkesztő: Ravasz István. Petit Real kiad. 2000. 476. o.)

3/  Erich Falkenhayn (1861–1922) német gyalogsági tábornok, vezérkari főnök. A marnei kudarc után, 1914 szeptemberében átveszi Moltketól a hadműveletek irányítását, de hivatalosan csak november 3-án kapja meg kinevezését. (In.: Magyarország az első világháborúban. Lexikon. Szerkesztő: Ravasz István. Petit Real kiad. 2000. 167. o.)

4/ Paul Hindenburg (1847–1934) német tábornagy. Poseni porosz junker családból származik. 1911-ben nyugdíjazzák, majd a világháború kitörésekor saját kérésére reaktiválják. 1914. augusztus 22-én kinevezik Kelet-Poroszországban a német 8. hadsereg parancsnokává. Augusztus 23–31. között a tannenbergi csatában az orosz 1. hadsereget keríti be és semmisíti meg, majd szeptember 5–15. között a 2. orosz hadsereget is felmorzsolja a mazuri csatában. 1914. szeptember 18-án kinevezik a német 9. hadsereg parancsnokává. (In.: Magyarország az első világháborúban. Lexikon. Szerkesztő: Ravasz István. Petit Real kiad. 2000. 289. o.)

5/ A. A. Brusilov: A cár árnyékában. Zrínyi, 1986. ,,A fogoly osztrák tisztek törzsünk felderítőosztályán nevetve mesélték, hogy a Kárpátokban vívott háborút Gummikriegnek (gumiháborúnak) nevezik, mivel ezen a szárnyon a háború kezdetétől kénytelen voltam folyton az oldaltámadásokat kivédeni, miközben nyugat felé nyomultam előre. Valóban, hol mélyen behatoltunk a Kárpátokba, hol pedig valamelyest visszahúzódtunk, és mozdulatainkat összefoglalóan joggal lehetett ,,gumiháborúként” jellemezni.”  (In.: Magyarország az első világháborúban. Lexikon. Szerkesztő: Ravasz István. Petit Real kiad. 2000. 120. o.)

6/ Conrad von Hötzendorf, Franz gróf (1852–1925) tábornagy, 1906–1911-ig, majd 1912 decemberétől 1917-ig ismét az osztrák–magyar haderő vezérkari főnöke. 1907-től követeli a Szerbia elleni preventív háborút. 1917. február 28-án lemond, mert nem ért egyet a ,,béketapogatódzásokkal”. 1917. március 11-től a róla elnevezett hadseregcsoport parancsnoka Tirolban. (In.: Magyarország az első világháborúban. Lexikon. Szerkesztő: Ravasz István. Petit Real kiad. 2000. 108. o.)

7/ Galántai József: Szarajevótól a háborúig. 1914. július. Kossuth, 1975. ,,Az orosz offenzíva kibontakozása – úgy számoltak – a lassú mozgósítás miatt legalább hat hetet igényel.” (In.: Magyarország az első világháborúban. Lexikon. Szerkesztő: Ravasz István. Petit Real kiad. 2000. 48. o.)

8/ HTL id. m. ,,…hadvezetőségünk tudta, hogy Oroszország 1914 tavaszán több hadtestnél próbamozgósítást rendelt el, a behívott legénységet azonban még nem szabadságolta. Az elmondottak alapján lehetségesnek vélte, hogy az orosz hadüzenetet csakhamar mozgósított állományon lévő, gyalog seregtestek kísérte lovas tömegek betörése fogja követni.” I. kötet. 95. o.

9/ Conrad négy északi támadó hadjárata: 1. augusztus–szeptemberben az orosz főerő lekötése, sőt megverése céljából a keletgaliciai hadjárat; 2. októberben, Hindenburggal együttesen a Visztula mindkét partján lezajlott hadjárat; 3. novemberben a krakkói hadjárat, amelyben Conrad az orosz gőzhenger közepét és déli szárnyát állította meg; 4. decemberben a kárpáti hadjáratot, amely Krakkótól délre a limanovai győzelmet és ezzel együtt az orosz támadás végleges visszaverését szerezte meg, de a duklai horpadás előtt még egy kudarcot is hozott.

 

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :