[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Bártfa város visszafoglalása 1914 telén (11. rész)

szerző: Pap Krisztián 2015-10-19

 

Bártfa város visszafoglalása 1914 telén (11. rész)

 

A novemberi események Bártfa felszabadításáig

 

Október végére a kibontakozó orosz szuronyhenger megrendítette az osztrák-magyar frontvonalat és újra lehetővé vált Szilézia, illetve Berlin felé való előretörés, ennek érdekében öt orosz hadsereg és más erősítések jelentek meg a német-porosz határ közelében, a Visztula partján. Hindenburg kezdetben azt kérte Conradtól, hogy a Monarchia seregei vonuljanak vissza a Kárpátokba, mert attól tartott, hogy ezek az erők nem tudják feltartóztatni az oroszokat, amíg ő merész oldaltámadását végrehajtja Lodz körül. Conrad azonban ezt nem hagyta, és kijelentette, hogy ,,Németországot a német vezér akarata ellen[ére] is megvédi” /94/ Ebből aztán egy igen érdekes hadművelet született, mivel az osztrák-magyar 2. hadseregnek mintegy felét a Kárpátokból vasúton átszállították Krakkó fölé, a Hindenburg hadsereg segítésére. Miközben már folyt Krakkó kiürítése, arra az esetre, ha az oroszoknak sikerülne áttörniük a frontvonalat. 

 

A sikertelen október  31-ei üzenetváltás után november 2-án az általános visszavonulás elrendelése napján Conrad nem restelt újabb ,,átiratot” küldeni Falkenhaynhoz, melyben egyebek mellett kimondta: ,,…Igaz ugyan, hogy a dolgok ebben a háborúban sok esetben másként alakultak, mint ahogy mi azt elgondoltuk; erről kár beszélni. Most már csak az adott tényekkel kell számolnunk. Ezek pillanatnyilag oda csúcsosodnak, hogy az oroszok a Visztulától nyugatra oly hatalmas tömegekkel lépnek fel, melyek az ott levő szövetséges csapatok erejének kétszeresét teszik ki; ugyanakkor a Visztulától keletre álló csapatainkkal szemben szintén számbeli fölényben vannak. Az oroszok további előnyomulását a Visztulától nyugatra, akár Bécs, akár Berlin irányában, nemcsak katonai, hanem politikai okokból is igen aggályosnak tartom.” /95/ Levelében még utalt arra, hogy a semleges Olaszország és Románia a megromlott állapotot látva akár a beavatkozás mellett is dönthetnek az antant oldalán, és őszintén felfedte reményeit: ,,azon kívül az volt a meggyőződésem, hogy új erőknek kiadós és gyors bevetése révén itt oly átütő sikert lehetett volna elérni, amely végeredményben mindent Németország és Ausztria-Magyarország javára döntött volna el.” /96/

 

Erre a levélre mintegy válaszul, másnap II. Vilmos hivatalosan is kinevezte Falkenhaynt német vezérkari főnöknek. Falkenhayn a Flandriában kulcsponti fontosságú Ypern-nél zajló harcok eredményességében való reménysége november elejére megszűnt, ő is belátta, hogy ,,a folyton erősödő ellenséggel szemben döntő sikerre számítani nem lehet.” /97/ De még mindig nem tudta elszánni magát a döntő fordulatra keleten, miközben ,,a két arcvonal követelményei között fennálló feszültség, a két arcvonalon folytatandó háború válsága, tetőpontjára hágott.” /98/ Ekkoriban (október 29-én) lépett a háborúba Törökország a Központi Hatalmak oldalán, ezzel pedig Oroszországot sikerült szövetségeseitől a Földközi-tenger felől is elszigetelni. Ugyanis meg kell jegyezzünk valamit, a sok hátráltató tényező mellett, amely csökkentette a Monarchia haderejének hatékonyságát, volt egy fontos előny, amely a német szövetséges számára is feltétlenül segítséget jelentett. Mert mint Andrássy Gyula írta: ,,Nagy előnyünk volt a belső hadműködési vonal, amely lehetővé tette, hogy egymáson segíthettünk, hogy az erőket a harcterek között tervszerűen megoszthattuk.” /99/ A központi hatalmak erejét tehát növelte földrajzi összeforrottságuk, amely lehetővé tette egymás között a gyors vasúti csapatmozgásokat. Csakhogy ,,Ennek a döntő előnynek teljes kihasználásához azonban sajnos ritkán jutottunk, mert előfeltétele, a teljes harmónia a vezetésben hiányzott.” 1914 második felében ez az előny csak alig, vagy akadozva valósult meg a téves német stratégiai szemlélet miatt, de például 1915. április-májusában Gorlicénél már átütő erejűvé vált. Ilyen fokú csapatszállítási gyorsaságra az antant a hosszabb, körülményesebb hajózási utak miatt nem volt képes. /100/

 

II. Vilmos a keleti két német hadsereg egységes vezetése érdekében Hindenburg vezérezredest ,,az összes német keleti erők főparancsnok”-ává nevezte ki november 2-án. Ezzel újra felmerült a német 9. és az oszrák-magyar 1. hadsereg alá-fölé rendelési kérdése. Háttértárgyalások folytak uralkodói szinten, de ettől függetlenül s vele párhuzamosan a diplomácia is foglalkozott az egységes vezetés kérdésével. Mert Zimmermann, a német külügyminiszter helyettes államtitkára a berlini osztrák-magyar nagykövettel Hohenlohe herceggel folytatott beszélgetése során felvetette, hogy Frigyes főherceg átveszi az egész keleti arcvonalat, vezérkari főnökül Ludendorff tábornokot kapja, míg Conrad az összes osztrák-magyar erők főparancsnoka lesz. Conrad ebben a tervben az ő háttérbe szorítását érzékelte s bizonyos rosszindulatú intrikákat saját személyével szemben (Ludendorff előtérbe kerülése miatt) és Magyarország valamiféle különválását, amit a leghatározottabban ellenzett. A ,,bizalom elvesztését” olvasta ki az ilyen irányú egységesítésből, valamint a német tábornok személyét és vezetési módszerét nem tartotta elég sikeresnek, emiatt pedig ,,napirenden lettek volna a nézeteltérések, aminek megint csak az ügy vallotta volna kárát”, most már a lemondását is kilátásba helyezte. /101/ Tiszának a már említett Buriánnak szóló levélében annak adott hangot, hogy a közös vezérletre alkalmasabbnak tartja a horvát Svetozar Boroevićet, az osztrák-magyar 3. hadsereg parancsnokát, mint Conradot, vélhetően annak kevésbé összetett, kevésbé érzékeny személyisége miatt. 

 

Az általános helyzetből levont következtetés az osztrák-magyar erők (s azok vezetése) iránt oda tornyosult, hogy Hindenburg november 3-án átcsoportosítást rendelt el saját csapatai körében a Posen-Thorn térségébe, mint egy új támadás kiinduló pontjára. Mivel a San s a Nida-vonala tényleg nem volt sokáig tartható, Conrad ,,örömmel” csatlakozott Hindenburg tervéhez. Tehát egy furcsa szimbiózis alakult ki, hiszen Hindenburg nem adhatott parancsot az osztrák-magyar vezérkar főnökének, ezért az alkalmazkodni próbálván a másikhoz, olyan rendelkezéseket hozott, melyek feltehetően a leginkább segítették az erőeltolásokat. Ezért Conrad az 1. hadsereget jobbszárnyával Krakkó magasságába visszavonta. Egyfajta ,,harapófogó” csapdát készítettek elő, amely már bevált a mazuri tavaknál (bár az akkor egyáltalán nem volt egy tudatos, gondosan előkészített csapda), tehát valóban sikerrel kecsegtetett, egyben pedig az egyetlen lehetőség volt a gőzhenger megállítására. 

 

November 4-én Hindenburg vezérezredes jelentette a legfelsőbb hadvezetőségnek, hogy a német 9. hadsereg három hadtestét egyesíteni kívánja a 8. hadsereg részeivel és azokat Posen (ma: Poznan), Thorn vidékén kívánja összevonni támadáshoz. Ha itt nagy erőkkel indítják meg a támadást, az szép sikerrel bíztatott, ehhez azonban nyugatról kellett erőket elvonni. Most Falkenhaynon volt a világ szeme, hogy vajon hozzájárul-e az átcsoportosításhoz, hiszen nyilvánvaló volt, hogy az orosz túlerő visszaszorítására egyedül a német 9. hadsereg nem lesz elegendő. A ,,dübörgő követelmények” mégsem bírták elérni, hogy a vezérkari főnök felülvizsgálja a háborúban eddig fenntartott álláspontját és Falkenhayn csak kötötte az ebet a karóhoz, és az addig eredménytelenül ostromolt Ypern támadását erőltette, irtózva a vérrel szerzett területek feladásától. Ha ez a támadása sikerül, úgy is csak egy kisebb harcászati eredményt könyvelhetett el, mely csupán egyik lett volna a háború menetében, míg a keleten aratott nagy hadászati siker átütőerejű lehetett volna. De hagyta kicsúszni a kezéből a törökök közbelépésével csak fokozódó kedvező helyzetet.

 

Az önérdek és a józan ész küzdelme azért, ha lassan is, de végül dűlőre jutott. Az osztrák-magyar közös hadsereg veszteségei már azt is veszélyeztették, hogy egyáltalán kitartsanak a támadó oroszokkal szemben. Ez Falkenhaynt is cselekvésre bírta és olyan jellegű üzenetet küldött Teschenbe (az AOK új főhadiszállása november 9-től), amely szerint az Ypern-nél folytatott harcok befejeztével 5-6 hadtestet fog küldeni a keleti hadszíntér számára, ezek azonban csak november 22-e után érkezhettek meg. Ugyanakkor november 11-én a német keleti főparancsnok, Hindenburg akart támadást indítani és bár Conrad jobbnak látta volna várni az erősítések beérkezésével, a ,,díszharmónia” elkerülése érdekében nem ismertette véleményét. Már csak azért is, mert november 11-ére mind Hindenburg, mind Ludendorff ,,végleg” megértették, belátták, hogy Conrad terve mellett kell kiállniuk és a döntést most már halaszthatatlanul keleten kell keresniük. Három nappal később Falkenhayn is, meglepő módon, olyan hangvételű üzenetet küldött Conradnak, amely szerint ,,örömmel” látja, hogy az általa vallott felfogás teljesen megegyezik az övével. Conradban volt annyi türelem és mértéktartás, hogy hasonlóan barátságos hangú választ küldött, miközben a német főparancsnok a szükséges erőnek körülbelül a felénél kevesebb (10–12 hadosztályt) tervezett keletre küldeni. /102/ 

 

Az oroszokat lelassította a visszavonuló központi hatalmak seregeinek ,,felperzselt föld” taktikája, vagyis mindent módszeresen szétromboltak maguk után, ezért az újabb offenzívájukat november közepére tervezték. A németek azonban november 11-én már August von Mackensen parancsnokságával megindították támadásukat Lodz irányába, amelyből a Lodz-i, vagy más néven krakkói csata keletkezett. Kezdetben ígéretes győzelmek születtek, de végül Lodz előtt elakadt ez az előrenyomulás, és a bekerítésre készülő németeket kerítették be az oroszok, amiből nem kevés meglepetésre később kivágták magukat, és súlyos veszteségeket okozva, a mozgásba lendült oroszokat így is megállították. Közben ,,november 17-én indult meg József Ferdinánd főherceg és két nappal később Dankl seregének előtörése Krakkó felől, a Visztula északi partján. A támadás az orosz gőzhenger déli seregét (a 9-et) találta”, amely erősítéseket kért, ezért egy osztrák-magyar hadtest meghátrálni volt kénytelen Krakkó felé. /103/ Itt 12 osztrák-magyar hadosztály állt szemben 7 és fél orosszal, azonban amíg az orosz hadosztályokat november 10-ig feltöltötték, addig az osztrák-magyar oldalon ez nem történt meg. Így alig valamivel volt nagyobb a fölény, amellyel a jól kiépített ellenséges védelmet kellett megrohamozni. Conrad nem akart időt hagyni az oroszoknak, hogy azok újra visszavonulva rendezzék soraikat és újra támadhassanak, ezért az erőltetett támadásokkal a harcérintkezés fenn akarta tartani, mert mindenáron meg akarta semmisíteni az ellenséget. 

 

Ugyanekkor, november 15-én a Bruszilov hadsereg a kárpáti hágók megszállása céljából benyomult a duklai horpadásba, heves harcok után magyar területre szorította Boroević hadait és elfoglalta a kárpáti hágókat Duklától Uzsokig. Sorrendben, november 16-án az Uzsoki-, 20-án a Zemplénoroszi-, 23-án a Palotai-, a Lupkovi-hágó és végül 27-én a Dukla horpadás is orosz kézre kerül. Emiatt a Pflanzer-Baltin seregcsoporttól megérkezett 56. hadosztály is kénytelen a Vereckei- hágóra visszamenni. Az egyik orosz hadoszlop merész lendülettel november 26-án Boroević jobbszárnyán a fontos közlekedési csomópontnak számító Homonnáig (ma: Humenné) hatolt, november 28-án /104/ pedig Bártfáig (ma: Bardejov) jutottak. Bekövetkezett tehát az orosznak második betörése Magyarországra, mintegy 30 km mélységben, amely most már nagyobb erejű volt, nem pusztán tapogatódzó jellegű, de a háború folyamán Bártfa-Homonna volt a legmélyebb vonal, ameddig eljuthattak. A Kárpátok védelmét ellátó 3. Boroević hadsereg eddigre már rendkívül legyengült állapotba került a folytonos harcoktól, járványoktól, nélkülözésektől, az állandó menetelésektől, és a helyzet a többi hadseregben sem volt rózsásabb. A helyzet annyira válságosnak látszott, hogy mint a bécsi vezérkari munka írja: „Bártfa elvesztésének nyomasztó hatása alatt a 3. hadsereg parancsnoka újólag azzal a gondolattal foglalkozott, hogy hadseregét egy megerősített táborba rendeli Eperjesre, sőt a budapesti hídfőig veszi vissza, hogy a túlterhelt és elcsigázott csapatok végre felmelegedve megpihenhessenek, a lőszert kiegészíthessék és a hiányokat pótolhassák.” /105/ Ebben a helyzetben Boroević számára az időnyeréséért folytatott harc volt a legfontosabb, hogy az utolsó tartalékok beérkezésével az oroszokat kiszoríthassák magyar területről. 

 

Az AOK-nak küldött egyik hadseregjelentés szerint: ,,Több mint 20 napja tartott már a 3. hadseregnek a Kárpátokban folytatott harca. Az Uzsoki, Zemplénoroszi és Palotai hágó elveszett, a Dukla horpadás körül csoportosuló erők még tartották magukat, de a helyzet itt is úgyszólván már csak egy hajszálon függött. A csapatok ellenálló képessége a végét járta. A csapatok ugyan emberfölötti teljesítmény árán igyekeztek gátat vetni az oroszok meg-megújuló támadásainak, de előre volt látható, hogy kimerülés és legyengülés következtében már csak ideig-óráig tudják tartani magukat. A csapatokat ugyanis csak leírhatatlan nehézségek árán lehetett úgy-ahogy élelemmel és lőszerrel ellátni, de semmiképpen sem az időjárás viszontagságai ellen megvédeni. ...Megfelelő fedezékek hiányában éjjeli pihenőről még az állásokban sem lehetett szó; az emberek ugyanis nem mertek elaludni, nehogy megfagyjanak. A létszám ijesztő módon apadt...” /106/ Például a III. hadtest ekkora mindössze 15 ezer puskásból állt, vagyis az eredeti létszám (65 ezer) alig negyedével rendelkezett.

 

Tisza István és a magyar hadügyminiszter, Hazai Samu /107/ ezekben a hetekben lehető legenergikusabban fogott a védelem megszervezéséhez és legyűrve minden hátráltató tényezőt és akadékoskodást képesek voltak a Pflanzer-Baltin haderővel együtt, összesen 70 ezer katonát az északi Kárpátokban összpontosítani a szükséges felszerelésekkel együtt. Ez akkor óriási teljesítmény volt. Emiatt előfordulhatott az, hogy a front egyes pontjain a Monarchia erőfölénybe került az orosz csapatokkal szemben, azonban ez csak relatív erőfölény volt, hiszen a szükség alakulatokat, a ,,kedélyes Bürger” dandárok minőségét és felszereltségét nem lehetett összehasonlítani az orosz hadászati tartalékokéval.  Tisza első rendű kérdést csinált abból, hogy az ország területén ne legyenek idegen hadak, mert jól tudta, hogy ez milyen hatást gyakorol egyrészt a magyar lakosságra, másrészt az olasz és román politikára. A gyors szervező munka tehát akkor is életbevágó volt, ha tudjuk, az oroszok ebben az időpontban nem törekedtek a Kárpátokon át lejutni a magyar Alföldre, hanem kizárólag a Limanova iránnyal Szilézia felé ,,gördülő” 8. hadseregük szilárd oldalbiztosítását látták el. Limanova azért fontos ezekben a hetekben, mert itt volt az osztrák-magyar haderő egyik végső hadtáp pontja, ha az oroszoknak itt sikerül áttörniük, azzal kettévágták az osztrák-magyar északi haderőt és megnyílik az út Sziléziába és a Monarchia területei felé. /Folytatjuk/

 

/Forrás: Valóság, 2014 augusztus/

 

 

/94/ Julier id. m. 35. o.

/95/ HTL id. m. VII. kötet. 14. o.

/96/ HTL id. m. VII. kötet 15. o.

/97/ u. o.

/98/ u. o.

/99/ Andrássy Gyula id. m. 141-142. o.

/100/ Az angol-francia és az orosz érdekkör egymást hadianyaggal-emberrel csak igen nehézkesen tudták támogatni, hiába volt II. Miklós és köre feltétlenül lojális Franciaországhoz a szállítási problémák (a tengeralattjárók miatt is) gyakran megoldhatatlan helyzetet teremtett. Oroszországnak például hiába volt meg Arhangelszk kikötője, Galícia felé nem volt lefektetve vasútvonal, ezért az ott felhalmozott hadianyag nem tudott elég gyorsan a frontra érkezni. 

/101/ Conrad levelét idézi HTL id. m. V. kötet.: ,,Megengedem, hogy hadműveleteinknek, lefolyása mindazokat, akik nem ismerik a jelenségeknek igazi okait és összefüggéseit, arra ösztönzi, hogy ítéletet mondjanak a vezetés felett és bírálatukat kizárólag olyan személyekre összpontosítsák, akiknek félreállításában látják az orvoslás egyedüli lehetőségét, még akkor is, ha azok semminemű vonatkozásban sem állanak az elszenvedett kudarccal. Ezt annyira természetesnek találom, hogy szemrebbenés nélkül vettem volna tudomásul egy ilyen irányú elhatározást, mint ahogy nyugodtan fogom elviselni azt, ha valamikor sor kerülne rá...” 22. o.

/102/ HTL id. m. VII. kötet. 20. 

/103/ Julier id. m. 35-36. o.

/104/ Bárfa elvesztését három különböző mű három különböző időpontban adja meg, ezért elképzelhető, hogy a harcok hullámzásában többször is gazdát cserélt a város, ez akkor egyáltalán nem volt lehetetlen. A Szurmay könyv szerint Bártfát november 28-án foglalták el az oroszok ,,E napon jött a hír, hogy közben az oroszok egészen Bártfáig előnyomultak magyar területre” 65. o., de a budapesti Hadilevéltár VI. kötete szerint viszont december 1-én ,,déltájban”. Szabó László szerint az oroszok ,,November 26-án Hommonát szállták meg, 30-ra Bártfáig jutottak”. A nagy temető. Kossuth, 1982. 96. o. 

/105/ Idézi: Szurmay id. m. 65. o.

/106/ HTL id. m. IV. kötet. 286. o.

/107/ Hazai Samu (1851 – 1942) o-m vezérezredes, m. kir. honvédelmi miniszter 1910 január 17-től 1917 február 19-ig.

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :