[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Bártfa város visszafoglalása 1914 telén (12. rész)

szerző: Pap Krisztián 2015-10-25

 

Bártfa város visszafoglalása 1914 telén (12. rész)

 

A novemberi események Bártfa felszabadításáig

 

A történet 1914. november 25-én érdekes fordulatot vett és bizonyos értelemben diadalszerűvé vált, ugyanis ekkor érkezik meg Kassára a 3. hadsereg főhadiszállására Szurmay Sándor /108/ altábornagy, ahol meglepetésére Boroević közölte vele, hogy nem csupán a 38. hadosztály, hanem az egész Ung-völgyi hadseregcsoport parancsnokságát bízza rá. Ez azt jelentette, hogy Szurmay rangban azonnal három magasabb rendfokozatú (rangban idősebb) osztrák, veterán altábornagy fölé került, és ez a megoldás a későbbiekben másokkal szemben is alkalmazásra került. Rövid megbeszélés után Szurmay főhadiszállására, Nagybereznára megy, ahonnan meg is indítja hadműveleteit és november 28-án már Szinnánál és Homonnánál elért győzelmet jelenthetett, épp Bártfa elvesztése napján. Szurmay a legnehezebb helyen támadta meg a ,,nyakig beásott” oroszokat Méhesfalva és Cirókaújfalunál, illetve Uzsoknál, akiket a meglepési tényező miatt sikerült is hátbatámadással kimozdítani és ezzel gyakorlatilag megindul az oroszok kiűzése a Kárpátokból. 

 

Szurmay kapcsán meg kell jegyezzük, egy kimagasló katonai vezetővel van dolgunk, aki három nappal a frontra kerülése után már győzelmet képes jelenteni. Ami viszont későbbi eredményeit is figyelve különösen lényeges, nincs harctéri tapasztalata, még nem esett át a tűzkeresztségen, amikor jelentkezik Kassán. Szabad legyen megjegyezni, hogy abban a szigorúan hierarchikus Ferenc Józsefi világban az, hogy valaki ekkora lehetőséget és felelősséget kap pusztán a képességei alapján, az a lehető legritkábban fordult elő. Szurmay kiemelkedő lehetősége mögött egyértelműen a magyar miniszterelnök beavatkozása húzódott meg, és ebben az esetben kivételesen szerencsés döntés született. Hiszen Szurmay Sándor személyében talán a legnépszerűbb és legszerencsésebb magyar katonai vezetőt tisztelhetjük, aki éppen ezért is kapja meg 1917-ben a hadügyminiszteri tisztséget. Tisza levelezésében nincs nyoma, hogy ismerte volna Szurmayt, ezért csak sejteni lehet, hogy a magyar honvédelmi miniszterrel folytatott személyes informálódás útján érdeklődte meg, hogy ki az a személy, akibe érdemes bizalmat helyezni. Szurmaynak november végén talán nem is az oroszok adták fel igazán a leckét, hanem inkább csapatok morálisan szétesett állapota, főleg a 40 éven felüli, ,,kedélyes Bürgerek”-ből állt osztrák népfölkelő dandárok, melyek a rendkívüli körülmények és fokozott igénybevétel következtében már ugyancsak könnyen szétszaladtak. Szurmaynak meg volt az a képessége, hogy még ezeket az alakulatokat is képes volt okos és kemény intézkedésekkel újra szervezett erővé formálni, de harcértékük továbbra is bizonytalan maradt. /109/

 

Mindeközben a Krakkótól nyugatra mindjobban szétnyíló osztrák-magyar haderő helyzete (a magyar határ és Krakkó védőkörlete közötti rés) és az egyre romló viszonyok november 25-én Conradban a következő elhatározást érlelték meg: ,,a Visztulától délre nem elégszem meg a puszta védelemmel, hanem ott lehetőleg sok erőt egyesítek s azokat keleti irányban meglepetésszerű támadásba indítom avégből, hogy a Visztulától északra folyamatban lévő hadműveleteket közvetve előmozdítsam, a Visztulától délre az ellenségnek mind kellemetlenebb előnyomulását végleg feltartóztassam, a szorongatott 3. hadsereget tehermentesítsem és a Magyarországba irányuló ellenséges betörést megakadályozzam. Elhatározásomat gyorsan és habozás nélkül követte a kivitel; mindenki iparkodott azt előmozdítani....” /110/ 

 

Tehát kezdett körvonalazódni a Limanovai csata, vagyis az orosz 3. hadsereg bekerítésének terve és november 26-án már ebben az értelemben részletes parancsokat kapnak az AOK-tól a seregrészek. Ugyanis az történt, hogy a központi hatalmak támadásai sem Lodz-nál, sem pedig a Krakkó-Czestochowa-i vonalon nem jártak a várt eredménnyel. És amíg a német 9. hadsereghez újabb német erők érkeztek, ott tehát meg volt adva a lehetőség a támadás újbóli megindítására ,,addig az osztrák-magyar haderőnek nem álltak erősítések rendelkezésre s az osztrák-magyar hadsereg-főparancsnokság a két részre szakadt arcvonalnak hézaga felé előtörő orosz 3. hadsereggel sem tudott jelentékenyebb erőket szembeállítani. Ennek következtében a lengyelországi arcvonal oldal és hátbiztonsága komolyan veszélyeztetve volt s ezt a veszélyt kellett új hadművelettel elhárítani. A két arcvonalrész között fennálló, mintegy 100 km kiterjedésű térköz most előnynek mutatkozott, mert lehetővé tette, hogy egy abban felvonuló erőcsoport meglepetésszerűen előtörjön az orosz 3. hadsereg oldala ellen.” /111/ Ezt a feladatot az osztrák-magyar 4. hadseregnek szánták és a támadást december 2-ár tűzték ki.

 

A csapatok erősen zilált állapota és a Limanovánál egyre inkább kiélesedő harcok közepette minden attól függött, hogy a 3. hadsereg jobbszárnya, a Szurmay- és a Jozef Krautwald-csoport milyen eredményt tud felmutatni. Ha ezek az erők nem tudnak időben lényeges eredményt felmutatni és tehermentesítő támadást indítani a 4. hadsereg számára, amelynek a jobbszárnya ekkor ,,levegőben” lógott támogatás nélkül, a kezdeményezés kicsúszik az AOK kezéből és az ellenség ,,mozgási szabadsága” felszabadul. Az egész téli hadjárat sorsa látszott ekkor veszélyben. Ebben a feszült helyzetben jelentett megkönnyebbülést a Méhesfalvánál elért áttörés híre. A versenyfutás célja most az volt, ki tudja a másikat megakadályozni abban, hogy a Krakkó alatt végbemenő döntő ütközethez csapatokat legyen képes küldeni. Az oroszok ebben a versenyben alul maradtak, mert nem mindenhol tudtak kifejteni kellő erőt hol a védelem, hol pedig a támadás érdekében, illetve komoly akadályozó tényező volt a magyar csapatok vitézsége, amely Limanovánál képes volt a túlerőt kiegyenlíteni. Azon kívül a Kárpátokba befészkelődött és megtámadott oroszok tétlensége például Uzsoknál (az Eck-csoport esetében) egészen érthetetlen volt /112/, mert tétlenségükkel ,,módot és időt adott” arra, hogy a 38. hadosztályt elvonva, azt más helyen bevethessék. Az oroszok ezen magatartását nehéz másként értékelni, minthogy testileg és pszichikailag kimerültek a rendkívül embert próbáló magashegyi harcokban, ahol orosz részen ,,nem csupán a halottak és sebesültek száma volt nagy, hanem eddig el nem képzelt arányokban nőtt a hadifogságba kerültek, a szökevények és az öncsonkítók tömege is.” /113/ Miközben a magyar csapatokat fűtötte a tudat, hogy most közvetlenül hazájukat, családjukat védik, ahogy erről Bruszilov is írt: ,,A rendkívül kemény és elkeseredett novemberi harcok csapatainknak igen nagy veszteséget okoztak... Kiváltképpen a magyarok védték borzalmas és kétségbeesett elszántsággal a magyar síksághoz vezető kapukat.” /114/

 

Szurmay pedig az a katonai vezető volt, aki felismerte, hogy a Kárpátokban folyó harcokat már nem a fegyverek túlsúlya, hanem az a ,,fegyver” képes eldönteni, amelyet így lehet megfogalmazni: ,,az ökölbe szorult, akadályokat nem ismerő magyar kéz, mely tulajdon hazája felszabadításáért küzd!”. /115/ Ezen ,,motivációs” tényező kihasználására az itt parancsnokló nem magyar hadvezérek nem voltak képesek és ezzel kapcsolatban jegyezte meg Boroević: ,,Részemre Szurmay kétszeres erőt jelent” /116/, ahogy az orosz oldalon erre Bruszilov volt képes, de a Kárpátokban természetesen a magyarok voltak előnyben, mondhatnánk: otthon. Az orosz hadosztályok szintén megfogyatkoztak a folyamatos feltöltés ellenére és ezért volt különösen lényeges, hogy Hazai és Tisza gyorsan új csapatokat tudtak előteremteni és felszerelni októbertől kezdődően. Ezek bevetésével sikerült némileg kiegyenlíteni az orosz túlerőt, és az nem tudott mindig érvényesülni. Még akkor is, ha ezen új egységek egyes zászlóaljaiban már túlnyomó lett a román nemzetiség és ,,sokszor az 50–60 százalékot is meghaladta.” /117/ 

 

A románok megbízhatatlanságát azonban a cseheké messze felülmúlta, mert például az osztrák-magyar 3. hadsereg döntően csehekből álló IX. hadtestének egy alkalommal 5600 fő vesztesége volt, s ezek nagy része egyértelműen dezertált. /118/ Ennek a jelenségnek egyik fő oka volt, hogy a csehek egymás között terjesztett politikai eszmék teljesen aláásták az önfegyelmet és így különösen nem tudtak megbirkózni a ,,téli hegyi háború túlhajtott követelményeivel” és inkább dezertáltak. És ezek már nem Svejki humoreszkek voltak, mert amikor ilyen módon néhány kilométeren megnyílt a front, akkor azt csak több száz osztrák-magyar katona föláldozásával lehetett helyreállítani, hiszen az oroszok azonnal benyomultak ezekbe a résekbe. A csehek ugyancsak szégyenteljes magatartása és rosszindulatú közönye nem gyávaságból fakadt, hiszen maga Brusilov is elismeri, hogy az átszökött csehek náluk kiválóan helytálltak (saját, korábbi fegyvertársaikkal szemben), hanem az erős pánszlávizgatás és főleg azon teljesítetlen elvárásuk, hogy a Monarchiát szerették volna trialista állammá átalakítani, emiatt inkább az önálló államiságban kezdtek gondolkodni.

 

Közben sor került a központi hatalmak legmagasabb szintű katonai vezetőinek találkozására december 2-án Boroszlóban (ma: Wroclaw), a német császár szalonkocsijában, de Ferenc József és Tisza is hiányoztak. A megbeszéléseket Falkenhayn következő előadása vezette be: ,,Őfelsége a császár beleegyezett, hogy nyugaton – akaratunk ellenére – úgy állandósítsuk a hadvezetést, hogy ne kelljen ellenséges áttöréstől tartanunk és ide keletre új erőket irányíthassunk. Ez az áldozat aggasztó következményekkel járhat. A keleten elért siker mindenesetre közelebb vinne célunkhoz, de az is biztos, hogy minden itt elért sikert a nyugaton bekövetkezett balsiker kiegyenlítené, vagy mindjárt az ellenkezőjévé változtatná...” /119/ Falkenhayn leszögezte, hogy amíg a német hadsereget nem duzzasztják föl arra a mértékre, amely ellentállni képes egy nagy francia offenzívának, addig nem tudnak újabb erőket keletre küldeni. Ezenkívül az osztrák-magyar szövetségestől továbbra is a német 9. hadsereg támogatását kérte, hogy folytatni tudja hadműveleteit. ,,De mi történjen aztán? – tette föl a kérdést Falkenhayn – Az én álláspontom csak az lehet, hogy nincs okunk az oroszok után az ország belsejébe szaladni, megelégedhetünk azzal, ha a Visztula és a San mögé szorítjuk vissza őket. Csináljanak azután, ami akarnak.” /120/ Elgondolható, hogy ilyen bevezető után nem sok jóra számíthatott az osztrák-magyar hadvezetés.

 

Conrad ennek fényében belátta, hogy a keleti döntésre vonatkozó javaslatait elejtették és lemondott arról, hogy javaslatait újból előterjessze. Az osztrák-magyar vezérkari főnök ,,úgy gondolkodott, hogy ha a német Legfelsőbb Hadvezetés ismételt javaslatai dacára sem tudott nagy elhatározáshoz jutni, az újabb javaslat is hatástalan maradna és elutasító válaszban részesülne...” /121/ A tárgyalás csak az elégtelen eszközökkel tervezett, készülőben levő hadműveletekre szorítkozott, és a felajánlott mindössze 9 hadosztály erőtöbblettel nem lehetett Oroszország végleges leverésére gondolni, hanem csak korlátolt célokat lehetetett kitűzni. Conrad felszólalásában bemutatta az osztrák-magyar haderő addigi erőfeszítéseit és veszteségteljes harcait, az áldozatos teljesítményeket, amelyeket a császár környezetében voltak, akik lekicsinyeltek, majd így fejezte be: ,,Egyébként az a nézetem, hogy ha tekintélyes erők bevetésével nagy döntő eredményt érnénk el Oroszország ellen, ez az egész hadihelyzetre közvetlen kihatással lenne és nyugaton is döntésre vezethetne... Ha a mostani hadművelet nem sikerül, feladatunk az, ami volt: megtartani azt, amit elértünk...” /122/

 

Bár néhány nappal korábban Hindenburg nyomására úgy tűnt, hogy Falkenhayn képes megváltoztatni makacs álláspontját, mostanra viszont megint meggondolta magát és a Conraddal való négyszemközti megbeszélésen a keletre szállítandó csapatokról szólva kihangsúlyozta: ,,ez minden, amit oda leadhatunk.” Conrad viszont eleve abban bízott, hogy a tanácskozáson nem kész tervet tárnak elé, hanem a lehetőségek megvitatása után születik döntés a leghatékonyabb megoldást illetően. Csalódnia kellett, mert Falkenhayn kész tervet rakott eléje, ami ellen nem akart erélyesen fellépni, nehogy a szövetségesi harmóniát megsértse. „Kedvét vesztve tért vissza Teschenbe, hogy folytassa a Visztulától délre előnyomul orosz erők elleni hadművelet irányítását.” Itt azonban már várta Tisza miniszterelnöknek egy jegyzéke, amelyben aggodalmainak adott kifejezést a Magyarországra betört oroszok okozta helyzet miatt. /123/ 

 

A boroszlói megbeszélés idején merült fel Bethmann-Hollweg német kancellárban, hogy nem Falkenhayn a megfelelő ember a német vezérkar főnökének nehéz feladatára, aki egyben a porosz hadügyminisztériumot is vezette. Falkenhayn december 6-án a következő kijelentést tette a német haderővel kapcsolatban: ,,a hadsereg eltörött szerszám, amellyel döntő hadműveleteket nem lehet végrehajtani; örülni kell, ha sikerül minden arcvonalon az elértet megtartani.” /124/ Ez a felfogás és a németeknek az osztrák-magyar külügyminisztériummal egyetértésben az oroszok felé folytatott titkos béketapogatódzása volt az a hátsó ok, amely miatt keleten nem akart nagyobb szabású eredményt elérni. Conradot azonban nem tájékoztatták a Szentpétervári tárgyalások menetéről emiatt ,,Conrad azt hitte, hogy a németek Ausztria-Magyarország rovására – egész Közép- és Kelet-Galícia orosz kézben volt – akarnak békét kötni. Ez csak fokozta bizalmatlanságát, amellyel a német legfelsőbb hadvezetés s egyáltalán a német hivatalos körökkel szemben viseltetett és megnehezítette az együttműködést.” /125/ A német kancellár kezdeményezte, s megpróbálta elérni, hogy Falkenhayn maradjon csak hadügyminiszter, s Ludendorff legyen a vezérkari főnök, de a császár közvetlen katonai környezetén megakadt az elhatározása. 

 

November végén az oroszok már annyira szorongatták az osztrák-magyar 3. hadsereg Bártfára visszament balszárnyát, hogy annak még további visszavonulását megállítani csakis új erők segítségével gondolhatta a 3. hadsereg-parancsnokság. Ezért ,,december 2-án tehát beszüntette a hadsereg jobbszárnyának eredményes előnyomulását és elrendelte a 200. és 201. honvéd dandár zömének (a Pilisi Kornhaber Adolf csoport) Eperjesre való átszállítását” /126/ mivel tartós ellenállás és a csapatoknak rendbe szedése csak Eperjestől északra volt várható, de ez kizárólag a saját balszárny megtámasztását célozta. Ezek az erőeltolások rosszallást váltottak ki Conradból és december 5-én élesedő hangú üzenetváltás volt az AOK és a 3. hadsereg-parancsnokság között. Conrad talán attól félt, hogy a 3. hadsereg túlságosan önállóvá válik, esetleg lemarad az eseményekről és nem követi a hadsereg-főparancsnokság elképzeléseit. A vitásnak látszó helyzetet az AOK a következőkkel zárta le: ,,A 4. hadseregnek a Visztula déli partján megindított hadművelete sürgősen megköveteli, hogy az orosz 8. hadseregnek nyugati és északnyugati irányban való beavatkozását lehetetlenné tegyük. A 3. hadsereg arcvonala előtt észrevétlenül történő erőátcsoportosításoknak jövőben való megakadályozása céljából az ellenséggel a legszorosabb érintkezést kell fenntartani s minden, erők elvonására irányuló kísérletére azonnali támadással kell válaszolni.” /127/

 

/Forrás: Valóság, 2014 augusztus/

 

/108/ Szurmay Sándor (1860-1945) báró, o-m gyalogsági tábornok. Altábornagyi kinevezését 1914. májusában vette át és államtitkári minősségben a magyar hadügyminisztérium I. ügycsoportjának főnöke, a hadügyminiszter után a második ember. 1917. február 19-től 1918. október 31-ig. m. kir. honvédelmi miniszter. 1919 február 24-én a Berinkey kormány internálja, augusztusig fogságban marad.

/109/ Szurmay id. m. 309. o.

/110/ Conrad könyvét idézik: HTL. id. m. VII. kötet. 374. o.

/111/ HTL id. m. VII. kötet. 376. o.

/112/ Szakall id. m. 320. o.

/113/ HTL id. m. VII. 318. o.  

/114/ HTL id. m. VII. kötet. 308. o., ahol az eredeti francia kiadást használták, illetve Bruszilov id. m. 116. o. 

/115/ Szurmay id. m. 12. o. Előszó, Vándor Kálmán megállapítása. 

/116/ Szakall id. m. 342. o.

/117/ Szakall id. m. 323. o.

/118/ HTL id. m. VII. kötet. 288. o.

/119/ HTL id. m. VII. kötet.  315. o.

/120/ u. o.

/121/ u. o.

/122/ u. o.

/123/ HTL id. m. VII. kötet.  316. o.

/124/ HTL id. m. VII. kötet.  648. o.

/125/ HTL id. m. VII. kötet.  642. o. 

/126/ HTL id. m. VII. kötet.  398. o.

/127/ HTL id. m. VII. kötet.  400. o.

 

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :