[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Bártfa város visszafoglalása 1914 telén (6. rész)

szerző: Pap Krisztián 2015-03-15

 

Bártfa város visszafoglalása 1914 telén (6. rész)

 

Az északi hadszíntér katona-politikai viszonyai

 

     A nagy múltú hagyományokra építő, büszke Habsburg haderő offenzív szellemben volt nevelve, emiatt gyors sikerekben bíztak, és úgy vélték, nem lehet szükség lövészárok háborúra, de a rossz szemlélet és a haditapasztalatok hiánya rendkívül megbosszulta magát kezdetben.

     Az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének oly számos és oly sokrétű problémával kellett megküzdenie 1914 második felében, hogy az példátlan volt bármely más haderő esetében, hiszen már az komoly feladatot adott, hogy a dualista állam tucatnyi nemzetiségét megfelelő erkölcsi-pszichikai szinten tudják tartani. 

 

     Valós haditapasztalatokkal az osztrák-magyar haderő egyáltalán nem rendelkezett, hiszen az utolsó komolyabb katonai vállalkozást 1878-ban, a Bosznia-Herczegovina okkupációja idején hajtotta végre, azóta a világ sokat változott és sokat változtak a követelmények. Az első ,,modern” háború az 1904–1905-ös orosz-japán összecsapás nem kellő mélységű kiértékelése csúnyán megbosszulta magát a monarchia haderejére nézve. 

 

     Hosszú listát lehetne összeállítani azokból a hiányosságokból, amelyek közvetlenül a haderő emberanyagát hátrányosan érintették, mint például kezdetben a huszárezredeknél a szuronyok hiánya, de érdekes módon ezt problémát a magyar katona hamar ,,átértelmezte”, mert megfogta a puska csövét és puskatussal esett neki az oroszoknak. Ez a módszer annyira divatba jött, hogy még az 1916-os román betörés idején (amikor már nem volt szuronyhiány) is így folytatnak közelharcot, igen jó hatásfokkal. Sokkal súlyosabban esett latba a gyalogsági ásó hiánya, egész ezredek (mint a 82. székely gyalogezred) kerültek ki úgy a frontra, hogy nem volt ilyen eszközük, ennek pótlására alkalmas szerszámokat aztán az adott környéken kellett beszerezniük, hogy beáshassák magukat. 

 

     Elgondolható, hogy az adott körülmények között, ez az eljárás mennyire vontatott és nehézkes lehetett. Egyszerűen nem ismerték a védekezés előnyeit, ugyanis a nagy múltú hagyományokra építő, büszke Habsburg haderő offenzív szellemben volt nevelve, emiatt gyors sikerekben bíztak, és talán még Conrad is úgy vélte, hogy nem lehet szükség lövészárok háborúra, de a rossz szemlélet és a haditapasztalatok hiánya rendkívül megbosszulta magát kezdetben. Ennek az írásnak a keretében nem szeretnénk kitérni a mindent részletező hiányosságokra, legfeljebb annak a csodálkozásunknak adhatunk kifejezést újra, hogy a Monarchia hadvezetése minden probléma ellenére talpon maradt és képes volt átvészelni a gyilkos 1914-es évet. Figyelmünket inkább arra a kapcsolatra fordítanánk, amely az osztrák-magyar és a német birodalmi hadvezetés között zajlott, mert ez a ,,kapcsolat”, illetve annak hiánya valószínűleg minden problémát felülmúlt. 

 

     Elsőrendű, fő nehézségként jelentkezett, hogy ki tudja milyen szemérmességből, vagy politikai megfontolásból, de Németország- és az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetése között nem alakult ki szorosabb együttműködési forma. Ugyanis ,,a Monarchia és Németország között az 1879 óta fennálló kettősszövetség ellenére sem volt olyan katonai egyezmény, amely két állam haderejét kötötte volna. A hadműveletek vezetését mindkét állam hadvezetősége fenntartotta magának. A közös együttműködésben csak elvileg egyeztek meg. A valóságos együttműködés csak a krakkói- és a sziléziai csoport részére volt szabályozva.” /53/ Hogy e két utóbbi csoport együttműködése mennyire lazán volt szabályozva, azt a későbbiekben fogjuk látni. 

 

     Anélkül, hogy mélyebben elmerülnénk az északi hadszíntér rendkívül mozgalmas és fordulatos nyári hadieseményeiben, néhány momentumot feltétlenül meg kell említenünk. Először is azt, hogy Conradnak az oroszokkal kapcsolatos elképzeléseiből alig valami valósult meg. A cári hadsereg-főparancsnokság (,,Stavka”) ugyanis nem kizárólag Németország ellen összpontosított nagyobb erőket, hanem délen Galícia ellen is létrehozott egy négy hadseregből álló frontot, amely szinte riadókészültségben (tehát nem pusztán védekezésben) várta a parancsokat. Ez a ,,délnyugati front”, vagy Galícia-csoport Ny. I. Ivanov főparancsnoksága alatt nem várt semmire és senkire, hanem amint a csapatok elérték kiindulási körzeteiket, azonnal támadásba lendültek. Ez nagyjából augusztus 14–15. körül történt, mert augusztus 15-én a 11. honvéd lovas hadosztály már Sztojanovnál indított győzelmes lovasrohamot. Ekkor az erdőn keresztül hatoló két ezred (5. és 9. honvédhuszár ezred) tűztámogatás nélkül, 1800 lépés távolságról rohamozta meg és kényszerítette visszavonulásra az orosz gyalogságot és lovasságot. A honvédhuszár lovas hadosztályok felderítő tevékenységet végeztek, amikor beleütköztek az előrenyomuló oroszokba. 

 

     Augusztus 24-én este a teljes 11. honvéd lovashadosztály Kamionka-Sztrumilovától északra erős kozák lovas csapatra bukkant, amelynek tüzérségét rohammal harcképtelenné tette. Augusztus 16-án Vlagyimir-Volinszkijnál a cs. és kir. 2. lovashadosztály 5. ulánus ezredének egy százada kísérelt meg sikertelen lovasrohamot a beásott orosz gyalogság ellen. Ezeket a fontos felderítési akciókat követte a Satanowi huszárkatasztrófa. Ugyanis az 5. honvéd lovashadosztály augusztus 17-ére virradóra Lysowody és Gorodok irányába nyomultak előre és kora délután megtámadta a magaslatokon lévő orosz erőket, amelyek azonban visszahúzódtak a Gorodok előtti állásaikba. A hadosztályparancsnok, Froreich Ernő altábornagy rohamra rendelte a 23. lovas dandárt, mert nem észlelte, hogy Gorodoktól Északra és Délre húzódó erdőkben orosz tüzérség települt. Ezért a frontális támadás az orosz tüzérségi, géppuskás és gyalogsági tüzében összeomlott. /54/

 

     Az oroszoknak a japán háborúban szerzett tapasztalatai és taktikai fölénye itt mutatkozott meg először. Az erősen szétzilált állapotban visszavonuló 5. honvéd lovashadosztály Satanownál próbálta rendezni sorait, amikor a helyi lakosság belelőtt az összetorlódott, helyüket kereső magyar huszárokba. Ennek nyomán kitört a pánik és vad lövöldözés kezdődött, amelybe a kozákok is bekapcsolódtak. A véres kavarodásban a hadosztályparancsnok, Froriech altábornagy is halálos lövést kapott. Az 5. lovashadosztály két nap alatt 50%-os veszteséget szenvedett.

 

     Az orosz Galíciai csoporttal szemben állt föl az osztrák-magyar 1., 4., a hiányos létszámú 3. hadsereg, és a teljes egészében hiányzó 2. hadsereg helyett, annak ideiglenes pótlására összeállított erdélyi Kövess-seregcsoport.

 

     Conrad számításai szerint az oroszok Varsó–Ivangorod–Breszt-Litovszk térségében koncentráltak nagyobb erőt, hogy megindulhassanak Kelet-Poroszország ellen, ezért ígéretéhez híven ebbe az irányba is indítja meg hadseregcsoportjait. Azonban délen az orosz túlerő előretörése behorpasztja az osztrák-magyar front jobbszárnyát, gyakorlatilag az egész osztrák-magyar galíciai haderőt megállítja, visszaveti, és a közbeeső kisebb győzelmek (Komarov, Krasník stb.) hamar elveszítik jelentőségüket, de Conrad még ekkor sem akarja belátni tévedését, illetve a kezdeményező készséget nem akarja kiadni a kezéből, ezért új támadási tervet készít. Ez szeptemberben újabb kudarcra vezet és az osztrák-magyar haderőt vissza kell vonni a San-folyó mögé, emiatt elesik Lemberg [ma: Lvov], s a kiterjedt erődrendszert Przemyslt pedig bekerítik. 

 

 

     Lemberg feladása váratlanul érte a politikusokat is, mivel a vezérkar elzárkózása szinte teljes volt és a hír azonnal fölélesztette az osztrákokban a kishitűséget, s az önbizalom, ami – Andrássy Gyula szerint ,,Ausztriában úgy sem szokott szilárd lábon állni” /55/ –, megrendült úgy Őfelsége katonai irodáján, mint a közös és az osztrák kormány esetében, de ebben a légkörben érkezett Tisza távirata: ,,A legutolsó kedvezőtlen hírek bizalmasan tudomásomra jutottak. Kérem Őfelségének jelenteni, hogy egyáltalán nem látok okot kishitűségre. Északon harcoló győzelmes csapatainknak addig ki kell tartaniuk, míg a saját és a német segédcsapatok az összhelyzetet kedvezően el nem döntik. Ez férfias katonai és politikai vezetés mellett nem maradhat el. Hadseregünkre büszkék lehetünk és nem szabad csüggednünk.” /56/ Conrad felettébb ,,örvendetes”-nek tartotta a miniszterelnök állásfoglalását. A vezérkar és a politika közötti közvetítésre a közös külügyminiszter, Berchtold személye egyáltalán nem volt alkalmas, pedig a katonai- és politikai vezetés szerencsés egyesülésének hiánya mind égetőbben jelentkezett. /folytatjuk/

 

Forrás: Valóság, 2014. augusztus

 

/53/ HTL id. m. II. köt. 102. o.

/54/ MEV Lexikon id. m. 433. és 210. o.

/55/ Andrássy Gyula gróf: Diplomácia és háború. Légrády testvérek kiadása, évszám nélkül. Internetes változat. 144. o. Andrássy Gyula gróf (1860-1929), jogász, szabadelvű politikus, az O-M Monarchia utolsó külügyminisztere.

/56/ HTL id. m. III. köt. 38. o.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :