[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Beszélgetés a mûvészetrõl

szerkesztette: krónikás, 2006-03-10

Duncsák Attila: SorsHa valaki erre a pályára lép, nagy tülekedésre számíthat, szerencse is kell az érvényesüléshez, hatalmas a harc, a könyöklés, ráadásul nem egy hálás hivatás ez, meggazdagodni semmiképp sem lehet belõle. Állítja Duncsák Attila, és iszom minden szavát...


beszélgetés Duncsák Attilával


a Márai Café


beszélgetés


beszélgetés


6


7


8


századvégi táj


Zsófika közben rajzolt ezt-azt

Juhász Katalin: Kávéházi gondolatok mûvészetrõl és valóságról

Kutya nehéz helyzetben vagyok. Nyugodtan, lehet engem sajnálni, azt úgyis nagyon szeretem. Egy csendes, higgadt, egyáltalán nem „nyomuló“ festõmûvész képeirõl kellene mesélnem, akirõl épp emiatt meglehetõsen kevés információ taláható a neten. Képei leírhatatlanok, õ maga csak hosszas unszolásra hajlandó elmagyarázni õket, nem tudok úgy faggatózni, mint egy képzõmûvész kolléga, esetünkben Szabó Ottó grafikusmûvész, ráadásul ez a vizsgadolgozatom a Rovart-on, ha most megbukom, soha többé nem kérnek tõlem írást…

Szenvtelen MTI-tudósítóvá is átváltozhatnék, az lenne a legegyszerûbb: A kassai Thália Színház Márai Stúdiójának kávéháza március 8-án zsúfolásig megtelt a festészet iránt érdeklõdõ fiatalokkal és idõsebbekkel. Az egyetemistákat és középiskolásokat tömörítõ Kikelet Kassai Ifjúsági Közösség, valamint a Rovás Új Értékrend egyesület közös rendezvénye a Filter nevet kapta, a szervezõk  havonta szeretnének meghívni egy-egy Kassához kötõdõ mûvészt vagy közéleti személyiséget kávéházi beszélgetésre. Az elsõ vendég az Ungvárról származó, évtizedek óta Kassán élõ képzõmûvész, Duncsák Attila volt, aki saját mûveinek elemzése mellett szentpétervári diákéveirõl, ihletet adó olvasmányélményeirõl, a mûvész és a polgár társadalmi szerepérõl, valamint az életében fontos városokról is mesélt. Az est házigazdája Szabó Ottó grafikusmûvész volt, aki szakavatott kérdezõnek bizonyult, mivel maga is ismeri az alkotás fázisait és nehéz folyamatát, a mûvészember örökös dilemmáit.
 
Költõi is lehetnék, titokzatos és elvont: A mûvész alkotás közben egy másik dimenzióba lép át, oda, ahol képpé alakul a gondolat. Elrugaszkodik az õt körülvevõ sivár világból, a lakótelepi kockaházból a velencei karnevál forgatagába cseppen, a mindennapok idegõrlõ valóságából a fantázia birodalmába. Nem csupán sajátosan ábrázolja az õt körülvevõ világot, hanem egy ideális világról szõtt álmait, vágyait is vászonra viszi. Szürreálisan elrendezett kirakatok ezek, melyek minduntalan egybemosódnak a realitással. Felbukkannak a Montmartre utcácskái, belekanyarodnak a színes velencei kavalkádba, és valami miatt az egész olyan, mintha Kassán történne.
 
Ha meg akarnám spórolni a melót, "magamhoz nyúlnék", mert egyszer már próbáltam szavakba önteni Duncsák Attila képeit az Új Szó hasábjain. Valahogy így:  Elsõ látásra esetlegesnek tûnõ kompozíciói valójában az utolsó részletig céltudatosak, mélységük van, és afféle törött tükrökként funkcionálnak. Ezek a tükrök gyakran a mi csodálkozó arcainkat mutatják, amellett, hogy vizuális feladványoknak is tekinthetõek. Olyanok, mint az agyunk mélyérõl felvillanó, érzésekbõl, hangokból, színekbõl és képekbõl álló kollázsok, amelyek egy-egy szó kapcsán („Eposz”, „Hajó”, „Színház”, „Karnevál”) bevillannak. Ezek aztán egymásra torlódnak, tömörülnek, helyet követelnek a térben. Mint mikor a költõnek félmondatok, rímpárok jutnak eszébe álmában, ott kavarog a vers belül, de mire formába önthetné és cizellálná, már nem ugyanaz.
 
A jó hangulatú beszélgetés közepe táján ráadásul mellém ültették rég nem látott barátaim négy éves, tündibündi kislányát, aki stílszerûen rajzolni kezdett a keze ügyébe kerülõ cetlikre, elvette a tollamat, amellyel jegyzetelni próbáltam a beszélgetésen elhangzottakat, sõt folyamatosan kommentálta is, amit rajzol. És némi túlzással azt mondhatom, a mellettem zajló „királykisasszony-parádé“ érdekesebb volt, mint a kivetítõn látható Duncsák-festmények, amelyek zömét már ismertem.

Szóval kutya nehéz helyzetben vagyok, mert hogyan is adhatnám vissza a jópofa anekdotákat, a cinikus félmosolyokat, a mûvészet válságáról és a fogyasztói társadalom káoszáról elejtett tanulságos mondatokat. Félek, nem születne belõle olyan szókollázs, mint amilyen képkollázsokat Duncsák Attila csinál. Mert az õ látszólag szintetizáló szándék nélküli kollázsai mögött ott lapul a világ összerakásának, a valóság kiderítésének, az értékek megõrzésének szándéka. Mintha állandóan figuralitásra törekedne, ám valami vagy valaki minduntalan összerázná a kirakójáték apró elemeit.
 
Lokálpatrióta húrokat se pengethetek. Duncsák Attlia Kassához való kötõdése ugyanis nem minden kritika nélküli. Kárpátaljáról költözött, szinte menekült a városba 1982-ben, számos képén jelenik meg Kassa mint kiindulópont, ám az itt született emberekre jellemzõ feltétlen ragaszkodás nélkül, ha úgy tetszik, pusztán esztétikai megközelítéssel képes szemlélni a "festõi" utcákat. Itt-ott bevillan Szentpétervár, Észak Velencéje, valamint egyik kedvenc városa, a valódi Venezia karneváli forgataga, a gyönyörû maszkok mögé bújó emberekkel.

Mindezeken már a beszélgetés alatt elkezdtem törni a fejem, néha elragadtam a tollamat Zsófitól, és lefirkantottam, hogy Duncsák ugyan lakótelepi lakásban él és alkot, ám festményein kiszínezi a világot, mintha menekülne az õt körülvevõ sivárság elõl. Vagy hogy egy-egy mûvésztelepen, alkotótáborban mennyi féle különbõzõ ember alkot együtt és egymás mellett, ihletet adva a másiknak. Vagy hogy a fiataloknak azt tanácsolja, járjanak nyitott szemmel, érzékeny belsõ radarral, mert a szépség iránti fogékonyságot a tanárok nem tudják megtanítani nekik, egy jót tanár legfeljebb meggyújthatja a mécsest, ám a lángot már ki-ki maga kell, hogy életben tartsa.
 
Mellettem közben elkészült még egy királykisasszony, ennek a pici lánynak könnyû, a rajztehetséget génjeiben hordozza: mindkét szülõ képzõmûvész. Ha erre a pályára lép, nagy tülekedésre számíthat, szerencse is kell az érvényesüléshez, hatalmas a harc, a könyöklés, ráadásul nem egy hálás hivatás ez, meggazdagodni semmiképp sem lehet belõle. Állítja Duncsák Attila, és iszom minden szavát, hiszen ritkán szólal meg, ám mélyeket mond. De még mindig nem tudom, hogyan vetem papírra a hallottakat. Aztán a nõi vécében megszületik a megoldás.

Két tizenéves lány beszélget. „Az elején azt hittem, unalmas lesz, de aztán olyan szépen elmesélték, mi van a képeken, hogy én is látni kezdtem a lényeget. Nehéz lehet egy festõnek, mert ha nem akar kompromisszumokat kötni, csak reménykedhet benne, hogy megértik, amit ki akar fejezni“. Mire a másik csaj: „Ja, nehéz lehet neki. Fõleg mostanában, mert mindenki a tévét bámulja, kevesen járnak kiállításokra. Még kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy festményt vegyenek. Szerinted mennyibe kerülhet egy ilyen kép? Talán nem is lehet felbecsülni a valós értékét. Majd ötven, vagy száz év múlva fog kiderülni“.
Köszönöm, lányok!


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: j. e-mail: suruerdo@gmail.com dátum: 2007-01-03
Amíg ilyen szinten és ilyen igények mellett fognak a képzõmûvészettel foglalkozni és ha a "kortárs" képzõmûvészetrõl van szó, akkor mindig ugyanazt az X számú nevet fogják példa gyanánt felhozni, addig nem is lesz más a helyzet. Kedves Katalin, tanulni kéne és figyelni a dolgokra...


Ugyanazokat az arcokat látom, akiket láttam már 10-12 éve is. Szánalmas... Nem õk szánalmasak (semmi személyeskedés!), hanem ez az egész szituáció. Épp annyira, mint a szlovákiai magyar kult. élet ("kultúra")... Duncsák Attila képei valóban üdítõen tudnak hatni egy ilyen közegben, csakhogy valami pozitívat is írjak. :)

Igazából okosakat mondani képtelenség. Legjobb a csend. Aki hajlandó arra, hogy foglalkozzon ezekkel a dolgokkal az megérdemli a figyelmet.