[kapcsolat]   husken

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

Szathmári Hamvas

 

ŐsziFeszt

 

rákóczi 112

 

WMU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Beszélgetés Bartusz György szobrászművésszel

szerző: Kovács Ágnes 2012-02-01

 

Beszélgetés Bartusz György szobrászművésszel


Bartusz György (Juraj BartuszJ. Bartusz György) (Kéménd, 1933. október 23.) szlovákiai magyar képzőművész, szobrász, akcióművész, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009). 1992 óta egyetemi tanár. 1996 óta a Nemzetközi Fényszimpózium tagja. 1999 óta a Kassai Műszaki Egyetem szabadművészetek tanszékének vezetője. 2004-ben megkapta a Munkácsy-díjat. 

 

 

Ön szinte a „kezdetektől“, azaz az akadémia elvégzése óta szabadfoglalkozású képzőművész. Hogyan tudott az elmúlt rendszerben egy művész évtizedeken át a rendszerváltásig szabadúszó lenni, hogy közben ne kerüljön létbizonytalanságba?

1961-ben végeztem a Prágai Képzőművészeti Akadémián. A feleségemmel Prágában akartunk letelepedni, de nem volt lakásunk. Egy kis időre visszamentünk a szülőfalumba, Kéméndre, de ott legfeljebb traktorista lehettem volna. Pozsony telítve volt művészekkel, írókkal, zenészekkel, fiatalokkal. Még a panelházak babakocsitárolója is foglalt volt, és mindenki helyet keresett.

Kassán már reményteljesebb volt a helyzet. Itt olyan ötemeletes épületeket is építettek, amelyekben a mosókonyhákat, irreális módon, a legfelső szinten alakították ki. Mivel a víznyomás kicsi volt, ezek a helyiségek használhatatlanná váltak, ezért – a kassai művészek nagy szerencséjére – odaadták ezeket a művészeknek. Így jutottunk műteremhez. 

A szocializmusban sok művész került ki az egyetemekről. A rendszer filozófiája az volt, hogy minden embernek joga van a munkához, és kötelessége is dolgozni. A Dielo (a szlovákiai művészek érdekképviseleti szerve volt - szerk. megj.) munkához juttatta a művészeket a nagy építkezések, középületek, posták, éttermek, kórházak, várótermek, közterek építése során. A Dielónak volt egy nyilvántartása arról, hogy hány művész él az országban, és ha munkalehetőség adódott, telefonon megkerestek minket.   

 

Paradicsomi állapotok lehettek. 

Bizony! Franciaországban például most azt szeretnék elérni, hogy a nagyvállalatok a hasznuk három százalékával támogassák a művészeket, mert azok ott sem tudnak megélni.

 

Térjünk vissza egy kicsit a prágai évekhez! Tíz évig tanult Prágában.

Igen, ott jártam ki a középiskolát is. Mivel mindig is szobrász akartam lenni, a bátyám, aki egy kicsit tudott szlovákul (én nem tudtam semmit), elkísért az iparművészeti középiskola felvételi vizsgáira. Csakhogy egy nappal lekéstük a felvételit. Az iskolában már senkit sem találtunk, azon az emberen kívül, aki megszólított minket a folyosón, és elvette a kezemből a faragványaimról készült fényképeket. Megnézte, majd azt mondta: „Maga fel van véve.“  

Ilyen szerencsém volt. Aztán Prágában ragadtam a főiskolai évekre is, és közben a nyelvet is megtanultam.

 

Az életrajzában az áll, hogy a csehszlovákiai konkretista mozgalom tagjaként kezdte a pályafutását a 60-as években. Mi volt az a konkretizmus?

A konkretizmus egy olyan irányzat, amely nem ábrázol se konkrét eseményeket, se formákat. A mozgalom csak saját magát irányítja, és főleg absztrakt művekben fejezi ki magát. A klubunknak vagy harminc tagja volt, és mi jelentettük az egész csehszlovák konkretista mozgalmat.

 

De 1971-ben a Konkretisták Klubját betiltották. Miért?

Mivel nem szólt semmiről. Se a rezsim ellen, se mellette. A ´68-as események után voltunk, és a kommunisták vissza akarták forgatni az idő kerekét... De hát minél jobban nyaggatnak valamivel egy művészt, az annál inkább ellenáll.

 

Az ön számára mit jelentett 1968?

´68-at már Kassán éltük meg. Kegyetlen volt. Bejöttek az oroszok, zömmel ijedt, fiatal katonák, akiknek a tisztjeik biztos azt parancsolták, hogy ha valami megmozdul, rögtön lőjenek rá. Milyest egy emeleti ablakból kinézett valaki, azonnal odalőttek. Aztán ki is hirdették, hogy nem szabad ablakot nyitni. Utcai harcokban, közvetlenül, heten estek el. A srácok az utcán felborítottak egy muníciószállító teherautót, és felgyújtották. Kassán sokkal komolyabb volt a helyzet, mint Pozsonyban, hisz ´68-ban ez volt az első nagyobb csehszlovákiai város, ahová az oroszok bevonultak.

 

Jellemző volt azokra az időkre, hogy a művészek hallgattak inkább, vagy azért megpróbáltak művészileg érvényesülni?

A művészek között is voltak párttagok – én nem voltam soha semmilyen pártnak a tagja. 1973-ban volt egy kiállításom a kassai galériában. Két hét után átvittük az anyagot a Cyprián Majerník Galériába Pozsonyba, amely egy nagyon előkelő kiállítóterem volt. Jött a Pozsonyi Nemzeti Galéria igazgatója a feleségével, és csak lopva szorította meg a kezemet. Az a művészettörténész, akinek meg kellett volna nyitnia a kiállításomat, odajött hozzám, és azt mondta, hogy nem meri megtenni, mert azzal  az állását kockáztatná. Csak tíz napig tartott ez a kiállítás, de ez alatt az idő alatt 780 ember nézte meg. 

Kassára akkoriban még nem volt jellemző a Pozsonyban érzékelt légkör, ugyanis a normalizációt Prága után Pozsonyban folytatták az elvtársak. Persze később már Kassát is elérték ezek a hullámok, és aztán már itt sem lehetett cenzúra nélkül kiállítani. Megválogatták, hogy ki az, aki kiállíthat, és ki az, aki nem. 

1967-ben viszont történt egy pályázati felhívás a korompai felkelés emlékművének elkészítésére. Korompán volt egy kohászati üzem, ahonnan – mivel 1918-19 után rengeteg csehet telepítettek ide – a magyarokat rögtön kitessékelték. 1921-ben pedig leszerelték az egész üzemet. A kohómunkásoknak ezzel megszűnt a munkájuk, ráadásul ők semmi máshoz nem értettek, csak ehhez. Több mint 2000 ember egyszerre veszítette el a munkáját, nem tudták eltartani a családjukat. Felkelés tört ki. Aztán jöttek a cseh zsandárok, és többször közéjük lőttek. Nyolcan a helyszínen meghaltak, sokan később haltak bele a sérüléseikbe. Ennek a felkelésnek az emlékére írták ki azt a pályázatot, amire engem is meghívtak, és amit meg is nyertem.  

 

A 70-es évekre mi volt a jellemző? Úgy tudom, ön a képzőművészek közül elsőként alkalmazta a számítógépes tervezést? 

A Kelet-szlovákiai Gépgyárnak volt elsőként kompjútere Szlovákiában. Számítógépen készítettem egy modult, konkrétan egy színuszgörbét. Ennek függőleges tengelyt rajzoltam, és ha a színuszgörbét a tengelye körül elforgattam, létrejött egy térbeli alakzat. Ennek az alapgörbének pedig rengeteg variációja volt. 

Én ilyen absztrakt dolgokat készítettem, de ugyanebben az időben Jozef Jankovič is művelte ezt a számítógépes tervezést, csak ő figurákat és azok mutációit  vitte be számítógépbe. Arra viszont nem is számítottam, hogy ezt később majd jegyezni fogják a művészettörténészek. 

 

A művészettörténészek azt is megemlítik, hogy voltak úgynevezett „megvalósíthatatlan tervei“ is, 1967-ben. Mitől voltak ezek megvalósítatlanok?

Ezek nagy volumenű tervek voltak. Ma is megvalósíthatatlannak tartanák őket. De talán majd a távoli jövőben megvalósíthatók lesznek.

Terveztem például 4000 kilométer átmérőjű, 3 kilométer magas, hatalmas víztározókat. A bátyámmal, aki gépészmérnök volt. Kiszámoltuk, hogy hogyan lehetne a tengerekből a tartályokba a tengervizet átmerni, úgy, hogy már a sót is kivonjuk belőle, és ivóvizet kapjunk. Ilymódon a meglévő szárazföld még egy harmaddal bővülne. Tehát új telepeket, városokat lehetne létrehozni. Szóval, ezek ilyen fiktív, vizuális dolgok voltak. Gondolatban nem ismertem lehetetlent. A tervek egyébként különféle mappákban vannak, és mint tudjuk, a papír sok mindent elbír. Ezekhez hosszú kommentárokat is fűztem arról, hogy az emberben van egyfajta nyugtalanság, és szereti megváltoztatni a dolgokat. Az elhivatottság és az atavizmus is hozzásegít minket ahhoz, hogy a terveinket megvalósíthassuk. Ami már csak azért is jó volna, mert általuk emberek jutnának munkához, csökkenne a munkanélküliség. 

 

Ön a képzőművészetnek szinte minden a hagyományos és modern területén kipróbálta már magát. Szobrászat, festészet, grafika, illusztráció, arculattervezés, akciófestészet, akcióművészet, fényművészet, számítógépes grafika, videó... Melyik területen, miben érezte igazán otthon magát?

Mindig ott és abban, amiben épp benne voltam.

A barátja lehettem például Jakoby Gyula bácsinak. Nagyszerű művész volt, kimagasló, nagy műveltségű ember, aki kívülről fújta az Ady-verseket, és aki a budapesti akadémiára talán csak másfél évig járt, mert ott azt mondták neki, hogy ő már kész művész, nincs szüksége iskolákra. Már akkor felfigyeltem rá, amikor még nem ismertem személyesen, láttam, ahogy megy az utcán, a tarisznyája mögé rejtett kézzel (gyermekbénulás következtében az egyik keze nem fejlődött ki rendesen).  Meg-megállt, nézte az embereket, aztán továbbment. Két évvel később ismertem meg, és nagyon összebarátkoztunk. Elvárta, hogy minden héten meglátogassam. Tehát elmondhatom, hogy jól ismertem. Még az életében megcsináltam a szobrát, emlékezetből. 

 

Jakoby tudott erről?

Nem, csak később szerzett róla tudomást. Amikor gipszbe öntöttem a szobrát, elhívtam, hogy nézze meg. Azt mondta, „öregem, nem szép szobor, de nagyon jó“. Ma úgy tartják számon, mint az egyik legjobb köztéri szobrot Szlovákiában. Ezt még az én egykori professzorom, Jiři Kotalík állította. 

 

Milyen kapcsolatban álltak Eckert Sándorral?

Eckert Sanyinak gyerekkora óta volt egy kassai, baráti társasága, egy baráti kör, amit nem nagyon bővített. Ő is művészettel foglalkozott, én is, tehát amolyan művészeten belüli barátság volt közöttünk. Elmentem az egyik kiállítására Pozsonyba, és tetszett, amit láttam. Meg is kérdezte tőlem, hogy melyik műve tetszett a legjobban? Nem nagyon tudtam választani, de azért mégis megneveztem egyet. Kérdezte, hogy vajon megvenném-e? Mondtam, ha lesz pénzem, megveszem. Aztán később felhívott telefonon, és megkérdezte, hogy elhozhatja-e nekem a képet. Elhozta, hát megvettem. Egy későbbi találkozásunk alkalmával pedig azt kérdezte: „Bartusz! Mondd meg nekem, de őszintén, miért vetted meg tőlem azt a képet?“ Meglepett a kérdése, de azt válaszoltam, hogy azért, mert tetszett. „Ne kertelj! Mondd meg, hogy miért vetted meg!“, erősködött Eckert. Én se hagytam magam, azt feleltem: „Eltökéltem hogy lassacskán megveszem az összes művedet, és a tudtod nélkül el is égetem valamennyit. Kiradírozlak a művészettörténetből!“ Ezután nagyon jó barátok lettünk. Fura ember volt, de szintén a műveltebbek közé tartozott. 

 

És Löffler Béla?

Löffler nagyon szerette a klasszikus, görög művészetet, és a saját művészetében is azt szerette volna követni. Löffler mindenkit fölkarolt, és azt is szerette, ha emberek veszik őt körül. Neki mindig volt munkája, nem került létbizonytalanságba.

 

Ön igen?

Persze, többször is. 

 

Kéménddel, a szülőfalujával milyen kapcsolata maradt?

Ellátogattam oda sokszor, amíg élt az édesanyám. Az apám hatvanévesen halt meg. 

 

1985-ben megkapta az Érdemes Művész díjat, ám azt 1989 decemberében visszaadta. Miért?

Díjakat adni és kapni a szocializmusban is szokás volt. A Cyprián Majerník-díjat kimondottan a művészetemért kaptam, de ezt a másikat, az „Érdemes Művészt“ viszont érdekes körülmények között adták. Miroslav Válek volt akkor a kultuszminiszter, aki épp Kassán járt, valamilyen gyűlés okán, és bement a Kelet-szlovákiai Galériába is. Jakoby Gyula bácsi szobra már ott állt a galéria udvarán. Válek elment a szobor mellett, megnézte, és tetszett neki. Kérdezte az igazgatót, hogy ki készítette a szobrot. A nevem hallatán megkérdezte, hogy nem tartozom-e valamelyik kisebbséghez. „De igen, magyar“, mondta az igazgató.  Ezután Válek jelezte, hogy meg akar látogatni. A kassai elvtársak kíséretében jött, akiknek kőkemény arcáról lerítt, hogy nem szeretik az ilyen helyzeteket. Egy szót sem szóltak, csak mereven ültek. Volt egy kutyám, egy dalmatiner, az futkosott körülöttünk. Mivel Váleknak is volt kutyája, a kutyáink természetéről beszélgettünk. Ez volt minden. A látogatás tíz percig tartott, majd a galéria igazgatójának Válek meghagyta, hogy én kapjam meg a díjat. Csikorgó fogakkal mentem el Pozsonyba átvenni, és csak a kisebbségek miatt vettem át. 

 

Tudjuk, hogy ön akcióművészettel is foglalkozik... 

Igen, volt például Jakoby Gyula bácsitól egy képem. Leültem elé, fülhallgatót tettem a fülemre, a képhez érintettem a vezeték végét, és hallgattam. Amolyan párbeszédet folytattam vele. Rengeteg, majdnem száz hasonló akcióm volt. 

 

Nagyon érdekesek a gesztusra épülő másodperces rajzok is... 

A másodperces rajzoknál az idő és a cselekvés eggyé válik. Tulajdonképpen az idő nyoma van rajtuk, a nagyon gyors mozdulatok révén. Ha ön aláír valamit, máris ott van a papíron az egyénisége. Egy grafológus milliók közül is felismeri az ön aláírását. Mindnyájan eredetiek, egyediek vagyunk. A másodperces rajzoknál is így van ez. De csináltam én egy húsz másodperces festményt is. Ott tényleg a végletekig elmentem. Egy 2x3 méteres képnek 20 másodperc alatt az egész síkját betöltöttem egy saját magam készítette, utántöltős gumiszivaccsal. Az akció végén kimerülten estem le a kép mellé, és azt hittem, hogy végem van. Az ember ilyenkor a saját fizikai határait feszegeti. Itt is az idő vált a kép szerves részévé.

 

Mi a véleménye a konceptualista művészetről?

Volt egy időszak, amikor majdnem mindenki konceptuális művészetet csinált. De nem volt az rossz, mert annál alaposan át kellett gondolni, hogy mi is az alkotás veleje. Minden, ami összetart egy kiállítást, már konceptus. 

 

Ön szerint lehet még manapság valami forradalmit hozni a művészetben?

Én azt hiszem, hogy mindenkor lehet valami újat hozni, ami forradalminak számít.

 

Hogy látja, reflektálnak a művészek korunk problémáira? 

A diákjaimnak is azt tanítom, hogy mivel a jelenben élnek, arra reagáljanak! A művészeknek sokkal érzékenyebben kellene reagálniuk korunk problémáira. Engem is foglalkoztat az, ami manapság történik. Az aktualitás lehet a mozgatórugója akár az ember cselekedeteinek is. Nem minden olyan ebben a társadalomban, amilyennek lennie kellene. Itt van például a gőgös milliomosok rétege vagy a celebek. Kérkednek a pénzükkel, de belül üresek. Vagy vegyük például azt, hogy az embereknek nem egész 1 százaléka bír annyi tulajdonnal, mint a 99 százalék együttvéve.

 

Most épp min dolgozik? 

Mindig vannak olyan gondolataim, amelyeket még nem valósítottam meg. Összebarátkoztam Egon Bondyval, a nagyszerű cseh filozófussal. Húszéves barátság volt köztünk, 90-ben nálunk lakott Pozsonyban, az összes akkori művét ott írta, a lakásunkban. Ezenkívül a Tao Te Kinget fordították, eredetiből, Mária Čarnogurskával, aki sinológus. Bondy csak altatókkal tudott aludni, s egy alkalommal, miután bevette a gyógyszereket, rágyújtott. Közben ülve elaludt, a cigaretta hamujától pedig meggyulladt a pizsamája. Furcsa, mert ő mindig is így szeretett volna meghalni, elhamvadni. Megformáztam Bondy szobrát is, meztelenül, az ágyéka körül lepellel, kezében egy igelittáskával, amiben a könyvei vannak. Megy egy úton, az út mentén pedig azoknak a filozófusoknak a nevei vannak kivésve, akikkel foglalkozott, és akiket szeretett. Bondy rengeteget dolgozott, iszonyatos műveltsége volt. Szerencsés vagyok, hogy találkozhattam vele és más, hozzá hasonló emberekkel, akik engem is cizelláltak.

 

A művészettörténészek már konszenzusra jutottak az ön művészetének megítélésében?

Igen, már egységesültek a vélemények. 

 

Mit tart élete főművének?

Ezen még nem gondolkodtam.

 

Mit jelentett az ön életében az, hogy magyar? 

Soha nem tagadtam le magyarságomat. De nem is kérkedek vele. Anyám a Csallóközből, Ekecsről származott. Hetven éves korában, amikor egyedül maradt, sorra látogatta a gyerekeit. Amikor nálam volt, nagyon szépen tudott beszélni az életéről, a gondolatairól. Szerettem volna, hogy leírja ezeket. Mivel olyan színesen tudott mesélni, meg voltam győződve arról, hogy festeni is tud. Egyszer vettem neki vásznat, ecseteket, olajfestéket. Kértem, hogy fogjon hozzá a festéshez. Csodálkozott, de hozzáfogott. Attól az időtől kezdve megfestett több mint 300 képet. Azt mondta, hogy ezek voltak a legboldogabb évei. Festett halakat, zöldségeket... Tulajdonképpen ételrecepteket festett. De festett kéméndi lakodalmat is. A képek több helyen voltak már kiállítva. Tavaly Komáromban szerepeltek, de a nemzeti galériában is van három képe. Ez is azt mutatja, soha nincs késő.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: klara abel e-mail: klaraabel@aol.com dátum: 2012-09-16
Nagyon szeretnem felvenni a kapcsolatot a muvesz urral,szemelyes baratsag kot hozza,kerem kozolje velem az E-mail cimet. Koszonettel;Klara abel aka Magyar Klara
név: mkrivansky e-mail: mkrivansky@yahoo.fr dátum: 2012-02-05
örülök, hogy olvashattam ezt a beszélgetést, ilyenkor lepődik meg az ember mennyire el van maradva