[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Beszélgetés Schumy Éva festőművésszel

szerző: Őry Katalin 2012-10-14

 

Beszélgetés Schumy Éva festőművésszel

 

Schumy Éva egy igazi, vérbeli festő. Klasszikus festészeti technikák alkalmazásával (olaj, akvarell, tus, kréta) mégis nagyon kortárs és eredeti módon fejezi ki véleményét, érzéseit, gondolatait. Érdeklődéssel figyeli a körülötte lévő világ, az emberek, a természet fantasztikus sokszínűségét, a teremtő végtelen fantáziáját. Folyamatosan rácsodálkozva az élet képződményeire (köztük az emberre), átszűri reflexióit a maga ironikus és érzelmekkel teli személyiségén, hogy mi nézők is kicsit jobb kedvre derülhessünk, fellélegezhessünk egy pillanatra a hétköznapi élet fullasztó nyűgeiből.

 

Fantasztikus és szürreális vízióinak alaptémái a hétköznapi életből transzformálódnak át egy őrületes és nagyon intenzív kavalkáddá. Képeinek üdítő, lágy, néhol szédítően zsúfolt és pezsgő légköre, megkönnyebbülést hoz a posztmodern művészet sokszor kínzóan kiüresedett, kiábrándult vagy hidegen konceptuális világa után. Gyakran kritikát fogalmaz meg, csípően éles iróniával, mégis gyengéd, elnéző szeretettel. Minden képét áthatja egyfajta játékos irónia és emberszeretet. De a legfontosabb, hogy irányt mutat: Vissza az életbe! Az élet izgalmas, érzelmekkel, szenvedélyekkel és szenvedésekkel teli. Festményei által megmutatja nekünk, milyennek látja ő az életet. Az embereket, állatokat, növényeket, tárgyakat, hangulatokat és történéseket. Képei erőt adóak. Teli vannak eredetiséggel, humorral, sugárzik belőlük a formák, a színek imádata, az élet szeretete és a hála, hogy megszülethetett, lehetőséget kapott a tanulásra.

A festészet mégsem halott a 21. században? Shumy Éva képei kapcsán mindenesetre feltűnik egy reménysugár.

Schumy Évával Balin készült képeinek kiállítása kapcsán beszélgettünk, amely kiállítás október 3-a és november 1-je között látogatható a kassai Rovás ArtCafé kiállítótermeiben.

 

 

Mióta készülsz erre a pályára?
Tízéves koromban cipelt el anyukám egy festőművészhez, és akkor dőlt el, hogy vizuális művészettel fogok foglalkozni. Bár akkor még semmi konkrét elképzelésem nem volt arról, hogy mi akarok lenni. Egyszerűen mentem a sodrással. A Képzőművészeti Szakközépiskolába festő szakra vettek fel, majd az Ars Hungarica Művészeti Szakközépbe jártam két évet, és utána a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, ahol a festőművész mesterdiplomát kaptam meg.

 

Mit gondolsz, mi a lényege a művészi  látásmódnak? Azt szerinted bárki megtanulhatja?
Szerintem az egy nagyon magas szintű, absztrakt gondolkodásmód, és kell hozzá egyfajta lazaság is. Ez sokakra jellemző. Képzőművészként nem árt, ha megvan mind a két kezed, és ha nem vagy vak, továbbá az sem árt, ha képzed is magad. Mert akkor magas színvonalon tudod kifejezni magadat, a művészeted pedig az önmegismerés forrásává válhat. Én, személy szerint szeretek populáris lenni, és igyekszem megtalálni azt a nyelvet, amit az emberek értenek, hátha valami olyasvalamiről festek, ami őket is érinti. Akkor elmondhatjuk, hogy nem egy elborult, elvont, önmagát tupírozó művész vagyok, teli extremitásokkal meg allűrökkel. És akkor a különleges képességek mások javát is szolgálhatják. Ez még nem jelenti rögtön a képek eladhatóságát is, az  egy mellékes aspektusa a művészetnek. Ezt a két dolgot sokan összetévesztik egymással.

 

Sokat utaztál. Milyen hatással voltak rád a különböző kultúrák? Melyek azok az elemek, technikák, látásmódok stb., amiket gondolod, hogy átvettél, felhasználtál  más kultúrákból?
A föld különböző pontjain más és más „tudatállapotokat” él meg az ember. Ezt olvastam valahol, de tény, hogy az életem elkezdett valamiféle felderítő úttá válni. 
Legelőször Spanyolországba jutottam el, Erasmus ösztöndíjjal, és utána nagyon sokáig nem tudtam festeni. Ott minden megkérdőjeleződött, amit addig a festészetről gondoltam. Ahogy ők látják a festészetet, az nem olyan, mint ahogy mi láttuk akkoriban Magyarországon. Az életük is más volt. „Rajzilag” sem akartak semmit sem fitogtatni, míg nálunk, Magyarországon az egy régi beidegződés. A spanyolok szerették a drámai performanszokat, és a szabad hippik életét élték. Számomra a festés addig egy ún. önkiíró tevékenység volt, harmóniakeresés, miközben elvont érzetek szabadultak fel, ezután pedig elkezdtek érdekelni az emberek és a történetek. 
Salzburgba is kaptam egy ösztöndíjat, mindjárt Spanyolország után. Ott a szorgalom volt ragályos. Egy venezuelai mester mindvégig a papírról, a vászonról mint a varázs színhelyéről, mint egy térről magyarázott, így aztán nagyon koncentrált tusképeket kezdtem el festeni, olyanokat, ahol a képen mindennek jelentősége van.
A horvát művésztelepen pedig a színes tengerparti nyaralásunkat örökítettük meg. Nagy hatással volt rám, hogy a rajz megörökítheti a pillanatot, spontánul, akár a fotó. 
Később, amikor már Indonéziában voltam, ahol a monszun elmosta volna a papírképeket, és a helyieknek különben kimaradt pár lépcsőfok a kortárs művészet fejlődéséből, ott klasszikus táblaképfestő lettem. A batikot is megtanultam, nagyon sok lehetőség rejlik benne, de egy komplett felszerelést Európába adaptálni lehetetlen. Kellene hogy legyen egy indigó ültetvényem, például, erjesztő medencékkel stb. 
Berlin, ahol jelenleg élek, egyelőre egy kaland, és most főleg a saját lelki útjaimat festem. Többször voltam itt a Gämelde Múzeumban egy óriási történeti képtárban, ahol a középkori drámai hangulatok fogtak meg.
Németországban először a Rajna-vidéken éltem. A Rajna mentén még mindig a több száz éves házakban élnek az emberek. Sok város őrzi még a régi arculatát. Bacharach például gyönyörű. Öt év Bali után szinte hiányzott a tél sötét, melankolikus világa. Úgyhogy a képeim itt megint teljesen mások, és valószínűleg ezekkel, az életemben történt változásokkal magyarázható, hogy annyira sokféle stílusban festek. 
 
Mi a véleményed a mai magyar és az európai kortárs festészetről, képzőművészetről?
Szeretem a magyarországi kortárs művészetet, legalábbis azt, amit az ízlésem szerint kiválogatok belőle. Szerintem sok a humoros és képzett művész, bár egy kicsit többet „agonizálnak”, mint más országok lakói. A magyar egy nagyon érzelmes és csipkés lelkű nép.

 

És az ázsiaiak milyenek?
Balin, ahol öt évet éltem, a nők nem is lehetnek hivatás értelemben művészek. Nem tehetik meg. Otthon vagy a munkahelyükön robotolnak, viszik a vállukon az egész családot. Nincs mosógép, a hűtőt szükségtelennek tartják... Az isteneik is folyamatosan kérik az áldozati adagjukat, naponta kétszer, és ez is a nők gondja.
A „kortárs művészetet” a ´30-as évek holland telepes művészei vitték el oda, és a helyi, ráérősebb férfiak előbb csak a teraszokon lesték őket, majd be is álltak a hátuk mögé festeni. Ezért a kedvenc kérdésük, hogy „te milyen stílusban festesz?”, „Pollock?”, „Dali?” Nem mintha ezek is ott pingáltak volna, de Balin ez már egy kialakult szemlélet, hogy valakit mindenképpen koppintasz nyugatról. Az egyetemen pedig általános irány náluk, hogy szociális témákat ábrázolnak képregény formájában, ami nálunk talán a Siccben még elmenne... Nem rajzolhatnak például meztelen embert, úgyhogy minden figurális próbálkozásukkor csak reménykedhetünk, hogy stimmelni fog anatómiailag. Kulturálisan ez a jelenség megint csak összeegyeztethetetlen a mi hagyományainkkal, mércéinkkel. Ők se értették az én látásmódomat. Ez már csak ilyen. Vannak ott is trendek, de ezek általában a mieink félreértelmezései, és ritka, hogy a nyugati látásmód érvényesen, hitelesen „fertőzzön” meg egy keleti embert. Ez valószínűleg változni fog, mert egyre nagyobb mértékű az összemosódás. Japán is egy egészen más értékrendszert képvisel, és a többi ázsiai ország is nagyon különbözhet egymástól... Ázsia óriási, ezért nem érdemes általánosítani.

 

Él benned valamiféle művészi elhivatottság?
Azt már az iskolák kialakították bennem, és nagy nehezen sikerült csak átértékelnem. Hány embert ismernek el mint művészt? Hány kollégám próbál meg egy olyan művészetnek megfelelni, aminek már csak a nagy számok törvénye alapján sem lehetséges! Hányan tudják eladni a műveiket? Ha leginkább egy kellemes időtöltésnek fogom fel azt, amit csinálok, úgy frusztráció nélkül állítom ki a képeimet, és akkor már nem a villogás, az eladás meg a trendek meglovaglása a cél. Luise Burgoise története tetszik, aki mindig is tette a dolgát, ismeretlenül, és amikor már öreg volt, egyszer csak felfedezték maguknak a feministák.
Csak tennem kell a dolgomat. Az elhivatottság meg egyszerűen kialakult bennem, mert anélkül nem is tudom, milyen lenne az életem. Biztos sok dvd-filmet néznék, meg többet utaznék, és lenne egy kisállat-gyűjteményem, vagy egy profi konyhám, és a főzésben élném ki a kreativitásomat. Biztos többet is ennék, vagy például szenvednék a szerelmi életem miatt. Így viszont van egy ügyem, ami csak az enyém, egy kreatív dolog, ami ráadásul létre hoz egy olyan teret az életemben, amely segít feldolgozni a külvilághoz való viszonyomat. 
 
És ha, teszem azt, egyszer tényleg állatgyűjtésre adnád a fejed, milyen állatokat gyűjtenél? Vannak kedvenceid?
Szeretem a halakat, és lennék is velük sokat a vízben, a korallok között. A madarakat is szeretem, azokkal meg repülnék. Itt, Berlinben annyi fa van, hogy nagy madárseregek bandáznak a tetejükön. De a kedvenceim, azok a majomfélék, beleértve az embereket is... És a nagymacskákat is szeretem, az erejükért. Az elefántot, mert okos, a rókát, a baglyot és a varjút ugyanezért. A hüllőket viszont nem komálom, valószínűleg ezért lesz a következő pasim iguanagyűjtő. 
 
És a képzőművészek közül, az egyetemes művészettörténetből, kik azok, akik fontosak számodra, és miért éppen ők?
Goya a példakép, a fekete képei meg a grafikái miatt. Ő nagyon sokat tudott az emberekről. Sokszor nézem a klasszikus festők munkáit, olyanokét, mint Velazques… De van, hogy egy festőt nem egészében kedvelek, csak pár technikai megoldásáért. Picassót vagy Schielét azért a bravúros módszerükért, ahogyan a festéket kezelik, Klimtet az absztrakció és a figuralitás összekeveréséért. Kitajt és Bacont ugyanezekért, és persze azért is, mert már a ma emberéről szólnak, mai módon. Munch nagyon tetszik, mert a közvetlen valóságot festette, amiben élt, de mégis volt lelki tartalom a mondandójában. Befejezetlennek tűnnek a festményei, és számomra merész ez a fesztelenség, lazaság... Szeretnék én ennyire „minimál” lenni! Ugyanakkor Erro fotoreaálja is tetszik, nagyon szeretem a portréit, a hírességeket  félmajomemberként és félszörnyként megfestve.
Mindenkinek van egy animális és sötét oldala, amit a nyugati kultúra szeretne „kifotosopozni”.

 

Gondolod, hogy a festészetből meg lehet élni? Milyen alternatívák nyílnak manapság egy aktív képzőművésznek a pénzkeresetre?
Szerintem nincs igény ennyi képzőművészre. Az emberek filmeket néznek szívesen, meg az internetet böngészik. Esetleg vesznek valahol egy olcsó szuvenírt a falra, vagy egy ikeás lakáskiegészítőt. A festményeket ma is egy szűk, módosabb réteg vásárolja, e tekintetben mindig is ők diktáltak a művészetnek. Ebből csak úgy lehet kitörni, ha az ember anyagilag függetlenné teszi magát, és nem törekszik mindenáron eladni. (A dada igazából a művészet!) Az én stratégiám az, hogy nem teszek fel mindent egy lapra. Tanítani is szeretek, és ha a munka mellett marad időm másra is, sok mindent szívesen megcsinálok. Szerintem sok kudarc érheti az embert, ha azt képzeli, hogy szégyen, ha más munkát is vállal a festés mellett, és ha mindenáron befutottá akar válni. Sokan meg akarunk felelni egy festő image-ének. Az egyetemen azt sulykolták belénk, hogy ez egy verseny, és a befutottak híresek leszek meg elismertek. És mi történik, ha nem?
Mindenki abból szeretne megélni, ami a szenvedélye, de hacsak nem oldja meg a társadalom ezt egy speciális művészsegítő rendszerrel... Hát nem tudom, ez most Magyarországon hogy megy, de amikor még otthon éltem, 2006 előtt, már elég szégyenletes állapotok voltak.

 

Mi a feladata szerinted ma egy kortárs képzőművésznek?
Minden korban a hitelesség a fontos. Sokféle típus létezik: van aki szociálisan érzékeny emberi történetekre, van aki a szép esztétikáját hozza a világba, van aki nevettet és bohóckodik, más csak a drámait festi, megint más meg éppen hogy koncepciókban gondolkozik. Az őszinteség a lényeg. Az is félelmetes, hogy mennyi hobbifestő állítja magáról a világban, hogy amit ő csinál – pipacsok, indiánok és utánérzések – az művészet. Eredetiség is kell! 

 

Most épp mivel foglalkozol? Jelenleg mi foglalkoztat?
Mostanában eszméltem rá, hogy mennyire át tud egy ember alakulni. Ennek a mélységei érdekelnek. A meghalások és feltámadások. Van egy régi sorozatom, amit folytatok:  természetfotók után festek, ahol pedig a vonalaknak, foltoknak, fényeknek nagyon emocionális töltetük van. Az egyik képen például olyan ágakat ábrázoltam, melyek egy szövetszerű, lüktető gomolyaggá állnak össze, és érzelmi erejükkel szinte szétfeszítik a vásznat.
Abban a közegben, amelyben most élek – ahol a festészet effektíve haldoklik – nagyon felszabadító tud lenni a természettel való foglalkozás, nem absztrakt, átértelmezett, hanem hagyományos, megfigyelésen alapuló és azt reálisan közvetítő formában.
A mostanában tapasztalható általános kiábrándultság a festészetből is megváltozik majd szerintem, mert egyre több ember kezd elfordulni a konfekciótól a hagyományos technikák, a szakmai tudás, a kézművesség, az eredetiség és az egyediség felé.

 

Milyen terveid vannak a közeli vagy akár a távolabbi jövőre nézve?
Nem hiszem, hogy Berlinben szeretnék maradni, hogy ez volna a cél, de az is igaz, hogy egyre gyakrabban lesz számomra fontosabb a „hogyan” kérdése, szemben a „hol” és „mi”-vel. Vagyis ha jól vagyok, akkor akár három sötét, téli hónapot is el tudok tölteni egy szobában nagyon kellemesen.
Azért jó lenne most egy kicsit egy helyben maradni, már csak Teo fiam iskolakezdése miatt is. Mivel a buddhizmus a legnagyobb szenvedélyem, egyre többször kérdezem magamtól, hogy na és akkor ez hogy fejeződik ki a művészetemben?
Biztos, hogy a képek a tudatállapotaink tükrei, ezért egyre inkább odafigyelek arra – a tudatra és a képre is –, hogy mik is szállingóznak ki belőle. 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :